Egy bizonyos kor után az ember már nem akar Aerosmith turné-köntösben whiskys pohárral a kezében léggitározni, nem akar akkora sztár lenni, mint a Led Zeppelin tagjai, akik privát repülőgépükön emelkedtek saját árnyékuk, a léghajók fölé, és olyan repülési magasságot állítottak be, amelyet csak egyvalakinek sikerült túlszárnyalnia: Jimi Hendrixnek.
Hetilap: Zeneszoba
Emilie Simon virágos könyvében nincsenek préselt szirmok, elszáradt gallyak, betűknek látszó levéltetvek.
Kusturica „punk operájáról” és Bregovic Karmenjéről eszünkbe juthatnak az egymással rivalizáló amerikai rajzfilmstúdiók is: amikor az egyik műhely kihoz egy bogaras vagy éppen egy halas rajzfilmet, akkor a konkurens nem egy vakondossal vagy egy mongúzossal áll elő, hanem szintén halassal és bogarassal.
Régi metaforája az amerikai tömegkultúrának - s a Smashing Pumpkins új lemezének borítóján is ez látható - a megsemmisülő New York-i Szabadság-szobor.
A hatvanas évek 1973-ig tartott, akkor oszlott fel az Illés zenekar, akkor fulladt botrányba a „magyar Woodstock”, azaz a miskolci rockfesztivál, és eljött a middle of road korszaka. Az ifjúság újra táncolni akart, a Holdat szerette volna bámulni, amely abban az időben közismerten sajtból volt.
Egy idő után kinőjük a popzenekaros pólókat, majd kinőjük magát a rajongást is. Mi marad helyette? Olyan viszonyok, amelyeket leginkább a barátságokhoz lehet hasonlítani.
Talán stílusos lenne a Memory Almost Fullhoz kávét szürcsölnünk, hisz Macca új, huszonegyedik szólólemezét a Starbucks kávés hálózat új kiadója jelentette meg, de mi mégis inkább teát javasolnánk - ha csak lehet, délután öt órakor.
Utoljára a Rolling Stones igazi fénykorában, a hetvenes évek első felében volt cool dolog a blues-rock Európában. Persze, minden évben számos kísérlet született arra, hogy a fősodorba tereljék a műfajt.
Íme két produkció, amelyek közül az egyiket a nálunk elképzelhetetlen kulturális hype emelte a magasba, a másik pedig saját jogán vívta ki a szigetország áhítatát.
Elérésénél már csak elviselni nehezebb a sikert. Dolores O’Riordan, az egykori The Cranberries énekesnője a popszínpad helyett elvonult egy szívélyesebb univerzumba, valami tanyára, hogy családjának szentelhesse életét, és hogy tejet és új számokat köpülhessen.
Nehéz bármit is kezdeni azzal a kijelentéssel, hogy „gyűlölöm az elektronikus zenét”. Az elektromos gitárok áram nélkül nem szólalnak meg, még a popsztárok karmája is árammal működik.
A Black Sabbath volt a popkultúra első, minden igényt kielégítő heavy metál zenekara, melyben annyi miszticizmus volt, hogy a hangszereiket nem árammal szólaltatták meg, hanem fekete mágiával.
Ezerkilencszázhetvenhat, a Sex Pistols színrelépésének ideje, a popkultúra nulla pontja, amely időszámítás előttire és időszámítás szerintire osztja az utóbbi hatvan évet. A punk-rock marionettfigurái majdnem mindent eltöröltek, ami azelőtt történt.
Olyan szimbolikus ereje volt egy-egy Massive Attack CD-nek a kilencvenes évek közepén, mint most az iPodnak, vagy a hófehér iMac laptopnak, a zenekar a „coolság” szinonimája volt.
A proli ugyebár boltívesre faragott, lambériás konyhájában főtt fejet eszik tormával, és akkora pecsétgyűrűről álmodik, amekkorát Orosz Józsi visel a Napkeltében.
Éppoly jól szól a debreceni Tankcsapda a javítóintézetekben, mint a kisvárosi művelődési házakban, ahol az évi egy Tankcsapda-koncerten kívül jobbára cipő- és műanyagvásárokat tartanak.
A korai Placebo a Sonic Youthtól, a Suede-től és a Pixiestől lízingelt témái után gyorsan megtalálta saját hangját, a Black Market Music című lemezük után már nem maradtak el a kanonikus szentesítések sem,
Hajnalban, egy éjjel-nappali gyros bárban két bachlava között a taxisok szívesen elhallgatják a világzenét, de a körúti utazási irodákban is jó néven veszik a kuncsaftok, ha az apartmanfoglalás közben, illusztráció gyanánt, diszkrét world music szól az afrikai maszkok mögé rejtett hangszórókból.
Vannak nők, akik nem szépek, de el tudják hitetni magukról, hogy azok.
Eleddig számos, periférikusnak tűnő országba exportálták már a rock and roll forradalmat, lokális konfliktusokat idézve elő, amelyek sosem az előre eltervezett forgatókönyv szerint alakultak.
Valójában vázlat egy készülő lemezhez a Down in Albion,amit véletlenül gyártásba küldtek.
Nem kell ahhoz szerepjátékos klubban vízköpővé változnunk, hogy kialakítsunk egy olyan ellenvilágot, amelybe nem lóg bele mondjuk Tisza Kata, a Kell 1 pasi című produkció műsorvezetőjének csigás fürtje.
Annie Lennox szadó-aktív bőrmaszkján kívül az Eurythmics arról nevezetes, hogy számos megnyerő felépítésű slágerrel tematizálta a nyolcvanas évek pop-kulturális közbeszédét.
Kate Bush 12 évig a teáscsészék kiterjedt családja között relaxált, kereste a megvilágosodást, főállású anya lett, gyereket nevelt. Hiába voltak elsőrangú referenciái, melyeket a zenekritikusoktól kapott, semmi másra nem vágyott, mint a nyugalomra.Kate Bush, a Babooshka című dallal világhírűvé vált énekesnő olyan zongorista előadóknak volt a „bábuskája”, mint Tori Amos vagy Fiona Apple, de felsorolhatnánk [...]
