Vannak az amerikai filmgyártásnak azon darabjai, amiknek elég a korabeli plakátjára ránéznünk ahhoz, hogy eldöntsük, jó vagy rossz filmmel van dolgunk. Ahhoz nem férhet kétség, hogy a Desperado előbbi halmazba tartozik, ám pusztán a jó jelzővel aligha lehet körülírni, mitől áll fel a szőr az ember kezén attól, ha Antonio Banderas gitártokjából egy komoly fegyverarzenál kerül elő, vagy ha Salma Hayek meztelen testét a csizma sarkantyújával karcolgatják egy ágyjelenetben. A film főcímdalát pedig mindenki ismeri, nem csoda hát, hogy Robert Rodriguez filmje harminc év távlatából is iszonyatosan menőnek néz ki, pedig tele van nevetséges stílusmegoldásokkal, amikből a rendezője soha nem tudott eleget engedni ahhoz, hogy Hollywood tetejére feljusson.
Kezdjük azzal, hogy Robert Rodriguez élettörténete önmagában is filmért kiáltana. Mexikói-amerikai származású, San Antonióban nevelkedett, autodidakta filmesként forgatta le mindössze 7000 dollárból az El Mariachi – A zenész című akciófilmet (úgy szerzett rá pénzt, hogy klinikai gyógyszerkísérletekre jelentkezett), amit 1992-ben a Sundance Filmfesztiválon mutattak be, és komoly hatást gyakorolt az amerikai független filmes közegre. Főhőse a Zenész, a magányos hős, aki egy fegyverekkel teli gitártok miatt kerül a mexikói maffia látókörébe. A film kellemes fogadtatásban részesült Cannes-ban is, ám utólélete nem volna olyan emlékezetes, ha Rodriguez évekkel később nem készíti el a Desperadót.
Mondhatni szimbolikusan, 7 millió dollárból készült az 1995-ös film, néhány hónappal a Ponyvaregény után volt a bemutatója. Nem véletlenül húzunk párhuzamot, ugyanis Quentin Tarantino és Robert Rodriguez együtt váltak a hollywoodi posztmodern akciófilm újítóivá – igaz, javarészt eltérő módszerekkel és sikerekkel. A Desperado volt Rodriguez hollywoodi belépője, hiszen egy nagy stúdió égisze alatt készült. A film El Mariachi, egy egyszerű zenész bosszútörténetét követi nyomon, akinek megölik a szerelmét és még a kezét is átlövik, hogy többé gitározni se tudjon. Az elkövető Bucho, aki ellen bosszút fogad.
Rodriguez sok időt ölt a szereplőválogatásba, igyekezett alapos lenni, mert azt érezte, hogy az alacsony költségvetés mellett csak úgy maradhat emlékezetes a filmje, ha a színészek elviszik azt a hátukon, pörgős akciójelenetek ide vagy oda.
Antonio Banderas 1995-ben már nem számított kezdő színésznek, túl volt néhány Pedro Almodóvar-filmben szereplésen, és néhány jelentős amerikai alkotásban is láthattuk. De valójában a Desperado hozta el számára a nemzetközi áttörést. Ebben egyszerre volt szenvedélyes, lírai, haragos és rettenthetetlen, gyakorlatilag minden gesztusában ott pislákolt a flamenco tüze, no meg a magányos westernhős unhatatlan figurája. A férfiak a coolságáért, a nők a latin férfimodelleket megszégyenítő külseje miatt tolongtak a mozipénztáraknál.
Bár egyértelműen ő a film elsőszámú sztárja, mégis Salma Hayek nyerte a legnagyobbat a maga szerepével. A tűzről pattant, nevetségesen túlszexualizált könyvtáros szerepe miatt új ajtók nyíltak ki előtte, mert addig csak spanyol szappanoperákban láthattuk.
A cikk ezekről szól még:
- Miért traumatizálta Salma Hayeket a film szexjelenete?
- Mit keresett a filmben Quentin Tarantino, és miért volt fontos a szerepvállalása?
- Hogyan gondolkodott képileg Mexikóról Rodriguez?
- Kiket inspirált a Desperado váratlan sikere?
