Van abban valami szórakoztató, hogy néhány évvel ezelőtt pszichothrillerré vágták össze egy koholt filmelőzetes erejéig a Mrs. Doubtfire jeleneteit: mint ahogy egyébként a filmben is történik, felesége kipenderíti közös otthonukból Robin Williams karakterét, aki – a már említett trailerben „bosszúból” – házvezetőnek öltözve tér vissza életükbe, mindenfajta baljós zenei aláfestéssel. A filmben látott valóság viszont ennél is kegyetlenebb.
Daniel Hillard szinkronszínész, bábfiguráknak adja a hangját. Jó nagy gyerek, akinek ráadásul három saját is van. Állásából kirúgják, felesége – aki Sally Field figyelemre méltó alakításával maradt emlékezetes – pedig kiadja az útját, mert férjként sem lehet rá számítani. A nő később házvezetőt keres a családi fészekbe, ekkor támad Hillard fejében az ötlet: kiadja magát skót akcentusú nyugdíjas nőnek, így lesz újfent szereplője a család mindennapjainak.
Mihelyst sikerül elvonatkoztatnunk a film pusztító magyar fordításából következő Mrs. Tűzvolte nevétől, könnyű megértenünk, miért volt annyira sikeres Chris Columbus alkotása: Williams a fénykorát élte akkoriban, komikus és drámai szerepekben egyaránt csúcson volt; a film helyzetkomikumok sokaságára épített; a gyerekszínészek szimpatikusak voltak, és egy akkor ügyeletes szépfiút, Pierce Brosnant is meggyőzték néhány millió dollárral, hogy legyen Williams karakterének legfőbb ellenlábasa.
A film pozitív megítélése mindemellett az évek során egyre ellentmondásosabbá vált: a nézők ujjal kezdtek mutogatni Columbus forgatókönyvére amiatt, etikus vagy egyáltalán elfogadható-e, ha egy negyvenes éveiben járó férfi nem hajlandó elfogadni a bíróság ítéletét arról, hogy heti egyszer láthatja a gyerekeit. A történet során végig Hillardé a néző szimpátiája, a film ugyanakkor negatívan ábrázolja a családfenntartó szerepében lévő anyát, aki sokat dolgozik, nem hajlandó elnézni férje ripacskodását, és az első alkalommal gyengéd érzelmek törnek elő belőle a Williams figurájánál fessebb, sikeresebb, annak tökéletes ellentettjét mutató férfival szemben.
„Jöhet a dolog játékos része!”
Robin Williams a kilencvenes évek elején igazán magas polcra helyezett színésznek számított Hollywoodban: néhány évvel a Jó reggelt, Vietnam! sikere után a Holt költők társaságával, az Ébredésekkel és A halászkirály legendájával mind inkább nyilvánvalóvá vált, a drámai szerepek épp oly hangsúlyosak pályáján, mint mikor improvizációs tehetségét kamatoztatva kell elvarázsolnia egy egész forgatócsapatot – lényegében önmagát adva. A Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van ennek határán mozgott 1993-as megjelenése idején: a film eredetileg Anne Fine amerikai író Apa csak egy van című regényéből készült, az abban megismert Hillard figuráját szabták később tökéletesen Williamsre.
Amikor Columbusék (a rendező ekkor már túl volt a Reszkessetek, betörők! két részén) nekiálltak forgatókönyvet írni, és ezzel egy időben Williams is a fedélzetre került, hamar világossá vált, hogy a munka oroszlánrészét a színészre kell bízni. Más út nem is igen volt Columbus előtt.
Akkor élte a fénykorát. Minden ötlete egy isteni ihlet volt
– idézte fel a rendező a film 30. évfordulója kapcsán egy újságnak.
Columbust eredetileg a Reszkessetek, betörők! sikere után hívták a 20th Century Foxtól, hogy olvasta-e már a Fine könyvéből íródott kezdetleges forgatókönyvet, ami Madame Doubtfire-ről, a házvezetőnőnek öltözött apáról szól. Ezt íratták át volna a rendezővel, aki igent mondott a felkérésre, miután fülest kapott arról, Williams már olvasta a szinopszist, sőt, tetszik is neki a projekt. Három hónap alatt készült el a forgatókönyv.
Doubtfire-nek először a hangja született meg: Columbus úgy emlékszik, Williams „úgy 10 percet, ha gyakorolhatta”, és csak utána indult meg az elmélkedés arról, külsejét tekintve hogyan is nézzen ki a karakter. A produkcióhoz szerződtettek egy sminkest, Greg Cannomot, aki viszonylag hamar elkészített egy maszkot Williamsnek, ráadott egy nagy dioptriás szemüveget, és az első tesztfelvételek után megállapították: megszületett Mrs. Doubtfire. A maszk felhelyezése minden egyes nap négy és fél órába telt, a forgatás végéhez közeledve ez az idő csökkent, mert már volt rutin a maszkmesterek kezében. Ám Williamsnek így is hajnali háromkor kellett kelnie minden nap, hogy reggel nyolckor indulhasson a forgatás. Később Oscar-díjjal jutalmazták a maszkmunka miatt a stábot.
A leginkább az improvizációs tehetségéről ismert színésszel nehéz volt a munka – de közel sem amiatt, mert félvállról vette volna a feladatokat:
Mindig főnöknek hívott. A forgatás felénél elgondolkodtam, vajon tudja-e a nevemet, hogy mindig így hív. De azért hízelgő volt, hogy egy fickó, akit én magam ennyire bálványoztam, főnöknek nevez
– emlékezett vissza a közös munkára Columbus. Williams már az első nap döntés elé állította a rendezőt: közölte vele, bizonyos elemeket megtanul a forgatókönyvből, ám utána „jöhet a dolog játékos része”. Ezzel arra utalt, hogy a leírtak szerint haladnak majd, ám impróból jóval több lesz, mint megtanult szövegből. Columbus szerint ha ma forgatnák ezt a filmet, jószerivel soha nem tudnák befejezni: akkoriban még a filmből is kifogytak, miután négy kamerával rögzítették Williams jeleneteit. Erre azért volt szükség, mert a rendező úgy érezte, Williams egyetlen aranyköpéséről sem szabad lemaradni. Így négy kamerát állítottak hadrendbe.
Számos jelenet valóban Williams fejéből pattant ki, köztük a filmvégi nagy leleplezést megelőző vacsorás performansz, amikor asztaltól asztalig rohangál hol Hillardként, hol pedig Doubtfire-ként. Feleségével, gyerekeivel és a Brosnan által alakított ellenlábasával tartott vacsorán a műprotézise a borospohárban landol. Kihalássza, megrázza, miközben minden csepp az asztalnál ülőkre fröccsen:
Na, most megrázom, mint kutya a szőrét!
– ecseteli, majd elviharzik, egyetlen dolgot kérve: a lazacot jól passzírozzák át, mire visszatér. Kiemelendő egy másik párbeszéd Field és Williams közt, mikor Hillard Doubtfire-ként mesél fiktív magánéletéről:
– Erről a fagyasztott húsról is Winston jut az eszembe. Nyugodjék békében!
– Mikor is hunyt el szegény?
– Nyolc éve lesz már, aranyom, most novemberben.
– Mi történt?
– Bizony nem vetette meg az italt és az ital ölte meg.
– Milyen szörnyű! Szóval alkoholista volt?
– Nem, egy kólás kocsi ütötte el. Így szó szerint az ital okozta a halálát.
Említést érdemlő, hogy Field karakterét – a korabeli, hollywoodi családi filmek nőábrázolásával ellentétben – sötétebb figuraként rajzolták meg Columbusék: Miranda Hillard a kenyérkereső, egy a munkájában kíméletlen, törtető, ám nagyon sikeres üzletasszony, akinek magánélete romokban hever. A férjétől elhidegült, gyerekeivel nincs szoros kapcsolata, és látszólag minden szempontból a film főhősének tesz keresztbe a játékidő során. Nem nézi el Hillard játékosságát, gyereknevelési praktikáit, engedményekről pedig a bíró előtt sem akar hallani, mikor azt részletezik, kié legyen a felügyeleti jog. Jóllehet, a film végére megenyhül, a néző mégis Williams ügyefogyott karakterével szimpatizál a játékidő jelentős részében, mert bár számos hibája, megkérdőjelezhető döntése van, mégis úgy érezzük, a nagyobb jó érdekében, azaz gyerekeiért cselekszik.
Már ez a film is transzfób?!
„Figyelembe kell venni a Mrs. Doubtfire ítéleténél Dustin Hoffman Aranyoskámját, mely messze jobb, intelligensebb és viccesebb film. Hoffman színészként nagy sikerrel tudott transz nőt játszani. Williams szintén remek színész, de inkább önmagát alakítja női ruhában” – áll a néhai Roger Ebert, Pulitzer-díjas filmkritikus szövegében, amit Columbusék filmjéről írt. A lehangoló kritikák ellenére a Mrs. Doubtfire az év második legtöbb bevételt hozó filmje lett 1993-ban a Jurassic Park mögött. A kilencvenes évek közepén közel sem háborodtak fel mindenen az emberek, ám az évek múlásával, mikor kerekebb évfordulóhoz ért Columbus filmje is, több írás foglalkozott azzal, transzfób-e a Mrs. Doubtfire.
Az amerikai filmgyártásban mindig is sztereotipizálták a transz embereket, viccként, ijesztő jelenségként ábrázolva őket, mintha nem is valódi emberek lennének. Ténylegesen több film építette történetét arra, hogy egy nőnek öltözött férfi mennyire szórakoztató – gondoljunk csak a terhes (!) férfit egy idő után női ruhákban játszó Arnold Schwarzeneggerre a Juniorban. Ennek beható vizsgálatával foglalkozott néhány évvel ezelőtt a Disclosure című dokumentumfilm, amely rávilágít, miért problémás a transz embereket poénosan ábrázolni filmekben. Tény, hogy napjainkra mindez változott, így abban sem vagyunk biztosak, hogy Williamsék filmje ma ugyanígy, ugyanebben a formában sikereket tudna elérni.
Bár Williamsék törekedtek arra, hogy Hillard karakterét kellően árnyalják, és Doubtfire külseje miatt a nézők ne egy nőnek öltözött férfiben találják meg a humorforrást, a filmből készült későbbi musical – amit a legendás The 5th Avenue Theatre-ben mutattak be – már közel sem figyelt erre. A rendezők alaposan átírták az eredeti művet, és több transzfób kijelentést helyeztek el a szövegben, ami miatt petíciót indítottak az előadás megszüntetésére. Mint ahogy abban írták, „miután a társadalom nagyobb része általában a transz nőket női ruhás férfiaknak tekinti nők helyett, a ruhás férfi vicc azt az elképzelést örökíti meg, hogy a transz a nők természetellenesek és alkalmasak arra, hogy nevessünk rajtuk”.
Nincs happy end
Columbusék bizonyos értelemben más hangvételű családi filmet alkottak, mint ami jellemző volt a kilencvenes évek közepén: egyfelől a válással mint társadalmi jelenséggel két órában foglalkoztak, és meg sem próbáltak boldog végkifejletet kerekíteni a filmhez. Hillard lelepleződik házvezetőnő álruhájában, felesége szinte meggyűlöli, megtagadja tőle a gyerekek láthatási jogát, a férfi így teljesen kiszorul az életükből – végül azonban nem hagyja maga mögött a rossz emlékű karaktert, sőt, tévészereplőt csinál Doubtfire-ből.
A 2000-es évekig a válás még az amerikai társadalomban is szitokszónak számított, a családi értékek valahol az ötvenes évek morálját idézték a film bemutatásának idején, mely szerint felbontani a házasságot egyenlő a kudarccal. 1993-ban a válások száma olyannyira alacsony volt az Egyesült Államokban, hogy hasonlóra a hetvenes évek közepén volt utoljára példa. A nukleáris család atomjaira bontása főként a konzervatív értékeket valló polgárok szemében számított komoly véteknek. A film főszereplője, Hillard nem titkolta, mit jelent neki az, hogy a válás miatt nem láthatja gyerekeit:
Ami a viselkedésemet illeti: csak elmebajra hivatkozhatok. Mert amióta megszülettek, és megpillantottam a gyerekeimet, megőrülök értük.
Ezért számított meglepőnek, hogy happy end helyett Hillard a legutolsó monológjában – ismét Doubtfire maszkjában – a film legerősebb pillanatát hozta el, mialatt elmagyarázza, a válás miért lehet jó megoldás. Még akkor is, ha gyerekeit heti egyszer, felügyelet mellett láthatja.
„Vannak szülők, akik ha mérgesek, sokkal jobban kijönnek egymással, ha nem élnek együtt. Így nem veszekednek örökösen. Jobb emberekké válnak, és jobb mamád, illetve papád lesz neked is. Néha aztán újra kibékülnek, de megesik, hogy mégsem, aranyom. Ha nem békülnek ki, ne hibáztasd magad. Csupán azért, mert ők már nem szeretik egymást többé, még nem kell azt hinned, hogy téged sem szeretnek. Rengeteg különféle család létezik. Van olyan család, ahol egy mama van, van, ahol egy papa jut két családra. Vannak gyerekek, akik a nagynénjükkel vagy a nagybátyjukkal élnek együtt. Vannak, akikkel a nagyszüleik törődnek, sőt, vannak, akik nevelőszülőknél élnek, és vannak, akiket külön otthonokba sodort az élet távol egymástól, az ország különböző sarkaiba. És előfordul, hogy napokig, heteik, hónapokig, sőt, évekig nem látják egymást. De ha a szeretet megmarad, az a legerősebb összetartó kapocs. És akkor a családod ott lesz örökre a szívedben.”
Ahogy a néhai Tamás Amaryllis is írta 1994-ben megjelent, filmről szóló magyar recenziójában: „A megtört vesztesben megalázások sorozata érleli a sóvárgást a (volt-nincs-családi-otthon) kelepce után. Ha még nem meszes az agy, a szív, a lélek, nem lehet a múltra pecsétet ütni, dossziéba zárni. Daniel megpróbál a végzettel, sorsának ellehetetlenülésével kokettálni.” Esetében ez a sors annyit tesz: utat mutatni az elvált szülőknek, köztük az apáknak. Nem nehéz Daniel Hillard karaktere mögé látni Williams vásznon kívüli életét: a színész akkor már túl volt egy kellemetlen váláson, ottani sérelmei pedig visszatükröződnek figuráján is, mialatt Williams pályája egyik legjelentőségteljesebb alakítását nyújtja az utolsó, bíróságon mutatott jelenetben.
Mindez – 2023-ból, harminc év távlatában – nem tűnik eget rengető üzenetnek, de akkor még egészen más idők jártak az Egyesült Államokban. 440 millió dolláros bevétellel zárt világszerte a Mrs. Doubtfire, azaz milliók hallgathatták meg – igaz, egy nőnek maszkírozott férfi tolmácsolásában –, hogy a válás elfogadható, sőt, néha a legjobb megoldás.
A folytatás tervben volt, először akkor merült fel az ötlete, mikor Williams meghalt. Végül semmi nem lett a projektből, de Columbus szerint dokumentumfilm még megvalósulhat az ő kezei alatt, hiszen a rengeteg, 972 doboznyi nyersanyagból, amit nem használtak fel, még van mit feldolgozni:
Meg akarjuk mutatni, hogyan dolgozott Robin. Különleges és varázslatos volt. Szórakoztató lenne újra elmélyedni ebben.
A harmincéves évforduló arra is kitűnő alkalom, hogy mi is újranézzük 1993 egyik legsikeresebb családi vígjátékát, hogy aztán eltűnődhessünk azon, a család egyben tartásáért mi milyen messzire mennénk el.
