Néhány millió a számlán, egy elhagyatott, omladozó pincékkel teli, világtól távoli erdőterület, és egy állapotos feleség – így indultak. Mindössze két évvel később pedig már egy bármelyik Instagram-fiókhoz passzoló idilli otthonból posztolták a videókat. A ház egyik lakója Népilány, vagyis Markó Fruzsina, aki a magyar YouTube feketelyuk-szerű világában egy apró, vidám folt. Tartalmaival nem kívánja megváltani a világot, de még csak megélhetési forrásként sem tekint a kiszámíthatatlan időközönként megjelenő videóira. A videókra, amelyek leginkább róluk szólnak – és arról, hogyan lehet a modern világban visszanyúlni a hagyományainkhoz, és ezáltal jobban megismernünk egymást és a saját identitásunkat.
A kisfilmek készítése már javában zajlott, mikor Markóék városlakó huszonéves párként a Covid alatt felismerték, nem nekik való a budapesti levegő, és a lakás bezártságából Fruzsina férjének, Markó Botondnak a nővéréhez menekültek egy alföldi tanyára. Az ottani vályogház és természetközeli élet inspirálóan hatott rájuk, így nekiindultak saját telket keresni.
Amikor belekezdtünk, pénzünk nem igazán volt ilyesmire, szóval beállítottam az ingatlan.com-on egy 5 milliós határt, hogy lássuk, mit lehet ennyiből kihozni. Eredetileg egy másik telket szerettünk volna: megnéztük, elkezdtünk alkudni, majd egy napig nem válaszoltunk a tulajnak, és eladta másnak. Az annyira nem volt jó érzés. Akkor elővettük a térképet, és láttuk, hogy van erre még egy pincesor. A kanyarból már látszott valami házféleség, de állig ért a növényzet. Volt olyan vadszőlő inda az egyik fán, amin öten csimpaszkodtunk, és úgy sem akart lejönni.
– kezdi meséjét Boti az álomház projekt indulásáról. Fél éve tudtak beköltözni, de pihenni még nem volt idejük: „ez a hely sosem lesz kész”.
„Ezt úgy kell elképzelni, hogy Boti ötkor végez a munkahelyén, hat körül hazaér, elülteti velünk a palántákat, majd dolgozik a házon és a kertben és hajnali kettőkor jön be utánunk aludni. Ez az életvitel mindig meg fogja kívánni a munkát, viszont kezdünk kicsit lassabb tempóra kapcsolni, és örülünk a már elért állapotoknak” – magyarázza nevetve Fruzsina, a karján ülő 15 hónapos Emma lányukkal.
Ettől függetlenül mi már 21. századi kényelembe érkeztünk: aszfaltozott út mellett parkoltunk, ahonnét autónkat kímélve Botond fuvarozott minket tovább az általuk csak mézeskalács házikónak becézett otthonukig. A kocsiból kiszállva kullancsriasztót nyomtak a kezünkbe, és rendelkezésünkre álltak olyan vívmányok, mint az angol vécé és áram – noha a teljes közművesítés még várat magára.
Jó energiái vannak ennek a helynek.
Meg az atmoszféra.
Olyan, mint Hobbitfalva.
– állapította meg eddig minden idelátogató (köztük mi is), épp ezekkel a szavakkal.
Ugyanilyen kövek közt sétálnak a Parlamentben is
A kisházzal kezdték, egyelőre idáig is jutottak, de a telken még mindig maradt két, lakhatásra alkalmatlan házikó és egy-két, szinte már teljesen beomlott pince. Terveiket hallva úgy látjuk, életük hátralévő részében nem sokat fognak unatkozni. Ha egyszer bővülne a család, négyen már szűkösen lennének a mostani kunyhóban, viszont szívesen tekintenek ennél távolabbra is.
A hely jó energiáihoz hozzátartozik, hogy a jelenleg használhatatlan borospincék körülbelül harminc évvel ezelőtt még nyüzsgő közösségi életet vonzottak ide, ami Markóék lelki szemei előtt a jövőre nézve is vonzó vízióként jelenik meg. A mese része, hogy az alapanyagokra és humán erőforrásra nem volt gondjuk. Előbbi java részét a sóskúti mészkő adta:
– osztotta meg velünk Boti; és valóban, Népilány egyik videójából is kiderül, hogy a sóskúti kőbányának köszönheti létét a Parlament, a Vigadó, az Opera, a Szent István Bazilika, a Budavári Palota, a Citadella és a Lánchíd is – csak hogy néhány kisebb épületet említsünk.
A kisház felújítása így zajlott: a kő alapra sárból és szalmából tapasztották a vályogfalakat, majd következett a meszelés. A kemencéjük alapját is ezek a kövek adták, tetejét pedig mogyorófavesszőből szőtték (ahogy a házikó emeletén található lépcsőkorlátot is), majd arra jött ismét a sártapasztás. Gondolhatnánk, hogy egyszerű egy építkezésbe belefogni, ha az ember kőműves család sarjaként asztalosnak tanult tovább, de Markóéknál szó sincs ilyesmiről. A férj legközelebbi kapcsolata az anyaghasználattal a hegedűkészítés, amivel Budapesten, a Luther utcai műhelyben foglalkozik napi szinten, míg Fruzsi többek között házi készítésű szappanokon, adventi koszorúkon és a hímzésen keresztül fejlesztgette eddig kézügyességét.
A segítséget az interneten túl családjuk és barátaik jelentették, és hamar kiderült, hogy a szülői ház szomszédságában élő ácsmester bármikor szívesen közreműködik, ha egy fiatal párnak új tetőre van szüksége, a haverok pedig egy doboz hideg sör mellett boldogan tapasztanak vályogfalat; így a közösségépítést mondhatni a ház építésével összefonódva kezdték el. A szomszédokkal sem volt nehéz:
Idén tavasszal már nagyon szúrta a szemem az út mellett felhalmozódott rengeteg szemét. Sok kiránduló jár erre, néha pedig csak megállnak kocsival kihajítani a szemetet, viszont nincs senki, aki összeszedné. Annyira kevesen lakunk ezen a vonalon, hogy én se foglalkoznék ezzel, ha minket pont nem érintene. Így aztán csináltam Facebookon egy csoportot, ahová kiírtam, hogy mi szombat reggel 9-kor megyünk szemetet szedni, aki akar, csatlakozzon. Az viszont meglepetésként ért, mikor szinte az összes szomszédunk megjelent…
Botond úgy gondolja, hogy erre már a környékükön mindenkinek szüksége volt – nem lihegnek egymás nyakába, mégis vannak közös ügyeik, és örülnek, ha segíteni tudnak valahol.
Vidáman máglyán égetés
Az építkezés során egyedül a kútfúró érkezett hivatalból, de már vele is összebarátkoztak, hivatalos a lagzira is – merthogy az is lesz. A koronavírus-járvány miatt csak polgári esküvőjük volt eddig, hamarosan saját kertjükben megtartják az egyházit is, ami nem rongyrázás vagy hivalkodás. Fruzsiék azt mondják, csakúgy, mint Szent István király óta egész nemzetünknek, egyaránt vannak keresztény és pogány gyökereik: a keresztény hagyományokhoz híven ünneplik az összes piros betűs egyházi ünnepet, és azt is megtudtuk, hogy Fruzsi nemrég konfirmált – konfirmációjának témája éppen a gyökereinkben rejlő ellentmondásokat próbálta feloldani. Szerinte megfér a konyhába felakasztott fokhagymafüzér a rózsakereszt mellett, és bár (mint azt Népilány egy másik videójából megtudhatjuk) Temesvári Pelbárt ferences szerzetes a pokol égő tüzétől óvott minden istenfélő keresztényt, aki a farsangi mulatságok kavalkádjába keveredett, ők boldogan esznek, táncolnak és mulatnak februárban, ahogyan vidáman égetik el máglyán a telet megszemélyesítő bábut, hogy minél messzebbre kergessék a fagyos hónapokat.
„A régi paraszti társadalomban a keresztény hagyományok a pogány rituálékkal gyönyörűen megfértek egymás mellett. Sokszor a népdalainkban egyszerre éneklünk Istenről és pogány szimbólumokról. Húsvétkor nyugodtan lehet locsolkodni, pünkösd előtt pedig májusfát állítani. Ezeknek ereje van, és sokkal gazdagabb az élet, ha nem feledkezünk meg róluk. Erre jutottam a lelkészekkel való beszélgetések és magamban való vívódások során. Identitástudatot ad, ha tisztában vagyunk a múltunkkal, és ápoljuk azt – és ilyen gazdag örökséget magunkénak tudni, mint a régi magyar hagyományok, felemelő érzés” – ecsetelte nekünk Népilány, aki magánéletén túl a munkájában is a fenti elveket képviseli.
Fruzsina az ország egyetlen, kizárólag autentikus népzenét oktató intézményének, az Óbudai Népzenei Iskolának, valamint a Bartók Konzinak (a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem gyakorlóiskolája) tanáraként hivatása részeként is a magyar hagyományok átörökítésére törekszik. A zene náluk a mindennapok része, kapcsolatuk elejétől kezdve: a trendekkel szembe menve nem randiappot használva, hanem táncházban ismerkedtek össze. Ottjártunkkor rögtönzött minikoncertet élvezhettünk, furulyán és Botond által feljavított kobzán előadva. A férj sem esett messze a fájától: Erdélyben élő családjától is a régi értékek tiszteletét szívta magába. Szülei a nagybányai Teleki Magyar Ház alapítóiként szerveznek cserkészprogramokat, táncházakat, kézműves foglalkozásokat, a magyar kulturális örökség fenntartását szolgáló táborokat és programokat.
Az eddig leírtak alapján úgy tűnhet, Markóék kényelmes buborékban éltek, ahol predesztinálva lettek a hetedik kerületi romkocsmákból idegennek tűnő életvitelükre, de Fruzsina szerint számukra ez az út nem volt mindig egyértelmű.
„Nagyon sokféle korszakom volt. Természetesen az, hogy népzenész vagyok, magával vonzotta a népi kultúra többi elemét is, ami szervesen összetartozik a tánccal, a tárgyalkotással, és akár azzal, hogy amennyire lehetséges, nem termelünk szemetet, nem eszünk műanyagot, és megpróbálunk mindent visszaforgatni oda, ahonnét elvettük. A néphagyomány szeretete egy idő után magával hozta a természet szeretetét is, és a régi értékeinkhez való visszatérés vágyát.
De én ezt sose szerettem volna kitenni a kirakatba, hanem próbáljuk ennek a mélységeit megélni. A videók készítését élvezem, és bízom benne, hogy egy kicsit másokkal is meg tudom szerettetni azokat a dolgokat, melyek számomra a kiegyensúlyozott magyarországi életet jelentik, mert lássuk be: gyakran és sokaknak nehéz a mai rohanó világban boldognak lenni. Azonban a természet és ezek a mindenki számára könnyen elérhető hagyományok belső örömöt és lelki stabilitást okoznak. Most épp sajnos egy hónapja egy képet se sikerült posztolnom: annyira el voltunk azzal foglalva, hogy végre kizöldültek a fák és nyílnak körülöttünk a vadvirágok, hogy erre már nem jutott idő.”
