Molnár Piroska ritkán nyilatkozik a hétköznapjairól, a Story legújabb számában azonban a 78 éves színésznő mesélt fogadott unokájáról, Zsolnai Gergőről, aki a cikk szerint „minden kívánságát lesi és teljesíti”. Idén nyáron egy több állomásos külföldi útra is elmentek kettesben.
Régen volt ilyen gazdag nyaram, mint most Gergővel. Egyedül már nem indultam volna el sehova, rosszak a lábaim, nehezen megyek, de ez a harmincéves fiatalember mindenben a segítségemre volt és van, visszaadta a fiatalságomat. Nélküle már nem is tudnék létezni. Régóta nem vezetek, régóta nincs autóm, de vettem egyet, Gergő a sofőröm, a fogadott unokám, ő pedig úgy hív engem, hogy mama. Lesi minden gondolatom, bármit kitalálok mindenhova elvisz, este a színházba játszani, nappal próbára, nyáron nyaralni
– magyarázta a színésznő.
A nyaralást Zsolnai tervezte meg, közösen jártak Horvátországban, Szlovéniában és Olaszországban, Molnár Piroskának ugyanis régi vágya volt eljutni Velencébe.
Mindig mondogattam, nem szeretnék úgy meghalni, hogy nem láttam. Gergő ezt az álmomat is megvalósította. (…) Gergővel egész Velencét bebarangoltuk, kicsit szégyelltem is magam, mert a tolószékben mindenütt előreengedtek, de hát tényleg nem tudok ötven méternél többet menni. Mondtam is Gergőnek, olyan izmos lesz a tologatásomtól, hogy benevezem a világ legszebb felsőtestu férfiainak a versenyébe
– mondta Molnár Piroska.
Mint kiderült, Zsolnai Gergő három színház sofőrje, előadásokhoz szállít kellékeket, jelmezeket, és ha kell, színészeket is.
Eredetileg informatikus, remekül beszél angolul, nagyon intelligens, művelt fiú, az utazások alatt sokat beszélgettünk. Aztán egyszer megkérdeztem tőle: nem lenne kedve ahhoz, hogy a privát sofőröm legyen. Boldogan vállalta. Életem legjobb döntése volt, remélem, ő is ezt mondja. Egy biztos, én már élni nem tudnék nélküle. Történjen bármi, számíthatok rá, nem tudok olyat kérni, de még kérés nélkül is, amit ne teljesítene. A barátaim is elfogadták, befogadták, szeretik, már mindenki úgy emlegeti, a fogadott kis unokám. Én pedig azt érzem, a sors tényleg adott nekem egy unokát.
Hasonlóan vélekedik kapcsolatukról Zsolnai is:
Sajnos hamar elvesztettem a nagyszüleimet, tinédzser voltam, amikor az édesanyám rákban meghalt, úgyhogy én igazából Piroskát, vagy ahogy én szólítom, a mamát tekintem a családomnak. Ő nekem nem a nagy művésznő, a díva, a királynő, hanem a mama. Ahogy a kis botjával jön le a lépcsőn, ha csak nézhetem, már az is jó nekem. Az, hogy együtt nyaralhattunk, az élet nagy ajándéka. Tűzbe mennék érte, a csillagokat lehoznám neki az égről, úgy szeretem. Éjjel-nappal hívhat, ezt a mama jól tudja, és bár nem él vissza vele, én bármikor ugranék és mennék. Ma már nem azt mondja rám, hogy a sofőrje vagyok, hanem azt, hogy a kis unokája.
