A People megszerzett egy részletet Harry herceg január 10-én megjelenő memoárjából, amiben III. Károly és Diana másodszülött fia elmeséli, hogy egy alkalommal áthaladt azon a párizsi alagúton, ahol édesanyja 1997-ben autóbalesetben meghalt.
A sussexi herceg 2007-ben részt vett a rögbi világbajnokság elődöntőjén a francia fővárosban. Kapott maga mellé egy sofőrt, akit arra kért, hajtson a Pont de l’Alma felé 104 kilométer/órával, ugyanolyan sebeséggel, amivel Diana hercegné kocsija haladt a rendőrség szerint tíz évvel korábban. „Nem 193 kilométer/órával, ahogy a sajtóban írták” – fűzte hozzá a herceg.
A sofőr ünnepélyesen bólintott. Elindultunk, át a forgalmon, elhaladtunk a Ritz mellett, ahol mami az utolsó vacsoráját fogyasztotta el a barátjával azon az augusztusi éjszakán. Aztán elérkeztünk az alagút elejéhez. Átmentünk az alagút bejáratánál lévő kátyún és a bukkanón, ami miatt állítólag anyáék Mercedese letért az útról. De a kátyú nem volt semmi, alig éreztük. Ahogy az autó beért az alagútba, előrehajoltam, figyeltem, ahogy a fények narancssárgává változnak, és néztem, ahogy a betonoszlopok elsuhannak mellettünk. Megszámoltam őket, és számoltam a szívveréseimet is, és néhány másodperc múlva előbukkantunk a túloldalon. Hátradőltem, és csendesen azt mondtam: »Ennyi az egész? Ez semmi. Csak egy egyenes alagút.« Mindig úgy képzeltem el, mint valami alattomos átjárót, amely eredendően veszélyes, de ez csak egy rövid, egyszerű, sallangoktól mentes alagút volt. Nincs ok arra, hogy bárki halálát okozza
– fogalmazott Harry herceg a könyvében, majd úgy folytatja: arra kérte a sofőrt, tegyék meg újra az utat. „Ez elég. Köszönöm” – mondta ezután a vezetőnek.
Nagyon rossz ötlet volt. Addigi huszonhárom évem alatt rengeteg rossz ötletem volt, de ez kiemelkedően rossz volt. Azt mondtam magamnak, hogy lezárást akarok, de ez nem volt igaz. A lelkem mélyén abban az alagútban azt reméltem, azt fogom érezni, mint amit amikor átadták nekem a rendőrségi aktákat – hitetlenséget. Kétséget. Ehelyett ezen az éjszakán elszállt minden kétségem. Meghalt, gondoltam. Istenem, tényleg végleg elment. Megkaptam a lezárást, amiről azt hittem, keresem. És most már soha nem tudok megszabadulni tőle. Azt hittem, hogy az alagúton való áthajtás véget vet, vagy rövid időre legalább szünetelteti a fájdalmamat, azt az évtizedes könyörtelen fájdalmat. Ehelyett elindította a fájdalom második fejezetét.
