A különös világnapok iránti rajongásom nem ma kezdődött: minden áldott május 4-én fejet hajtok a Csillagok háborúja-univerzum hősei előtt, május 25-én törölközővel a nyakamban vágok neki a városnak Douglas Adams emléke előtt tisztelegve, és a sör világnapját is megünneplem – az év összes hétvégéjén.
Viszont valamiért csak pár hónapja jutott el hozzám, hogy létezik „Hívd meg a papodat egy sörre” világnap, ezért most először nyílt alkalmam megünnepelni a jeles dátumot. A meghívandó szerepét Barkó Ágoston atya, bencés szerzetes vállalta magára, aki plébániai kormányzó a Tihanyi Plébánián, emellett az apátság múzeumának igazgatója, történelem- és hittantanár, de még rengeteg egyéb foglalkozása is van, amiről később még szó lesz. Ami viszont még releváns információ: szereti – mértékkel – a jó söröket, és az sem mellékes, hogy egy sörfőzdével együttműködésben levendulás búzasört állítanak elő, amihez az (egyik) alapanyagot az apátsághoz tartozó héthektáros levendulaföld szolgáltatja.
Rendtársam, Czakó András bolt- és élelmezésvezetőnk intézi a kapcsolattartást, én pedig szívesen kóstolom meg a söröket
– meséli széles mosollyal Ágoston atya az apátság cukrászdájának teraszán egy pohár világost kortyolgatva. Elsősorban a jó keserű cseh sörökkel szimpatizál, a Pilsner és a Rychtar a két kedvence, a sörkultúra iránti érdeklődése pedig még gimnazista korából fakad: győri születésű, a győri bencésekhez járt, és mivel nem volt túl messze a szlovák határ, betöltve a felnőttkort kisebb hétvégi kerékpártúrákon az első felvidéki faluban megismerték a teljes szlovák és cseh sörválasztékot.
A bencés gimnáziumban komoly kerékpártúrák voltak, végigbicikliztem egész Szlovákiát, Csehországot, Dél-Lengyelországot, és bár a mértéktelen ivászat természetesen tilos volt, a sörkultúrába bevezettek minket: megismertük a típusokat, megtudtuk, hogyan készülnek, és hogyan fogyasszuk kulturáltan.
Árpád-házi kutatás
A kezdeményezésről is hallott már, de eddig még nem hívták meg ennek apropóján, ebben mi voltunk az elsők. A körülmények sajnálatos összejátszása miatt kocsival érkeztem Tihanyba, ezért az italok elfogyasztásához is szükség volt egy kulcsszereplőre, ezt a felelősségteljes feladatot pedig Magyarország első számú sörtörténésze, Katona Csaba vállalta. Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa régóta dolgozik együtt Ágoston atyával – tartottak közösen előadást a Múzeumok Éjszakáján, filmes terveik vannak, és a királysír most zajló feltárása kapcsán is kikérték a véleményét: április végétől június közepéig tartott a királykripta, azaz az apátság altemplomának feltárása az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat szakembereinek bevonásával. A történelemtanárként is dolgozó atya beavat a részletekbe:
A történeti forrásokból teljesen biztos, hogy I. András királyt és fiát, Dávid herceget itt temették el. A feltárások során körülbelül tizenkét temetkezés nyomait találták meg – azért mondom így, mert van, akitől felkarcsontot, mástól csak lábszárcsontot. Egyelőre ezt csak morfológiailag állapította meg az antropológus. Most vannak a csontok szénizotópos és DNS-vizsgálaton, hamarosan várható eredmény, és kiderül, vajon a 11. századinak feltételezett csontok az Árpád-házhoz tartoztak-e. Az előzetes eredmények biztatók.
Ágoston atya hozzáteszi: túl azon, hogy bebizonyosodhat, tényleg itt vannak-e még az Árpád-házi király csontjai (hogy itt temették el a királyt, az biztos, a kérdés csak az, hogy a csontok megmaradtak-e), önmagában már az is történelmi jelentőségű, hogy ez a temetkezési hely az 1040-es évek végéről épségben megmaradt. A mostani, interdiszciplináris kutatásból nemcsak az derülhet ki, kik nyugszanak a sírokban, de az életmódtörténetbe is alaposabb betekintést nyerhetünk, hiszen a feltárás során Luxemburgi Zsigmond király korából származó pénzeket, rózsafüzért, gyűszűt és más használati tárgyakat is találtak, úgyhogy bőven van néprajzi, művészettörténeti vonatkozása is a dolognak.
A bencés szerzetes már most látja, milyen komoly lehetőségek rejlenek a következő tárlatok számára.
Lézerrel beszkennelték az egész királyi kriptát, ami azt jelenti, hogy ezt a teret egészében ki lehet majd hologramként vetíteni akár Budapesten, a Nemzeti vagy a Néprajzi Múzeumban.”
Katona Csaba ezen a ponton hozzáteszi, a múzeum már így is elképesztően hi-tech módon közvetíti a régmúlt értékeit: a termeiben a többi közt érintőképernyős információs falakat vagy akár virtuálisvalóság-szemüveget is használhatunk.
Akiket a Jóisten gyűjtött össze
Mielőtt rátérnénk, mi mindennel foglalkoznak, hogy élnek most a tihanyi szerzetesek, kicsit merüljünk el a múltjukban. A történelem folyamán háromszor volt rövidebb-hosszabb szünet a rend működésében: először az 1530-as évektől 1702-ig, amikor a magyar király a török terjeszkedése miatt végvár céljából lefoglalta az apátságot. „De mivel meg kellett védeni az országot, nyilván senki sem tiltakozott” – mondja Ágoston atya.
Aztán II. József alatt és a kommunista hatalom idején is feloszlatták a rendet: a kalapos király feloszlató-biztosai 1787 januárjában értek ide, a Rákosi-korszakban pedig 1950 novemberében jött el a pillanat, amikor az utolsó szerzetesnek el kellett hagynia az apátságot. Az első két szerzetes Pannonhalmáról költözött ide 1990 nyarán (amikor újból engedélyezték a rendek működését), a formális újraalapítás pedig 1994-ben történt, amikor megérkezett Korzenszky Richárd atya, aki egészen 2018-ig volt a monostor elöljárója. Most tizenkét szerzetes él az apátságban, egyre csökkenő átlagéletkorral:
Először idősebb atyák gyűltek ide, majd középkorúak, aztán jöttünk mi, fiatalok. A legfiatalabbak huszonhat, illetve harminchárom évesek most. A jelenlegi elöljárónk, Mihályi Jeromos perjel és én harminchat évesek vagyunk. A szerzetesek fele fiatalabb ötvennél.
A közösség legidősebb tagja a kilencvenéves Félix atya, aki minden imádságnál jelen van, nagyon kedves és rengeteg viccet mesél. „Keményen dolgozott egész életében, ahhoz a korosztályhoz tartozik, amit én vasgenerációnak szoktam nevezni: ők azok, akik átélték Budapest ostromát és az ötvenhatos forradalmat, de nem adták fel, nem uralkodott el rajtuk a depresszió, hanem mindig újrakezdték és újraépítették az országot” – meséli Barkó Ágoston, bennünk pedig felmerül, hogy ahol tizenkét, ennyire eltérő korosztályba tartozó ember él együtt, vajon hogy működnek közösségként.
Milyen a közösség? Összetartó. Napi háromszor van közös imádság, adventben, nagyböjtben napi négyszer. És van három közös étkezés. Férfitársaság vagyunk: picit szókimondóbbak, hirtelenebbek, de van bizalmi kapocs a tagok között. Bátran oda lehet szólni a másiknak, kritikát is meg lehet fogalmazni, és azt el is kell fogadni. Nem mindig finoman mondjuk meg egymásnak az észrevételeket, de olyankor azonnal kimegy az emberből az indulat, és nem haragszunk egymásra. Azért vagyunk közösség, mert a Jóisten gyűjtött össze minket
– mondja az atya, Katona Csaba pedig hozzáteszi: létezik a sztereotípia a búvalbélelt papokról, akik örömtelenek, és az az üzenetük, hogy az életöröm nem helyénvaló. Na, ez itt egyáltalán nem jellemző. „Én még itt nem találkoztam nem mosolygó szerzetessel. És ez az egyik legjobb dolog a világon. Most is az apátsági cukrászda balatoni panorámás teraszán ülünk – hát, ha ez a hely nem az életörömöt sugározza, akkor semmit. És ez abszolút nem áll ellentétben a szakralitással.” Az atya erre azt mondja, ő mindig is ilyen társasági lény volt, például az ELTE-n töltött évei alatt is.
Pesten is eljártam mindenhova. Egy idő után, amikor egy társaságban megtudták, hogy pap vagyok, hátrahőköltek. Miért, attól még egy sört nem lehet meginni? Valahogy nyitni kell az egyháznak, hát én sem azért mentem szerzetesnek, mert megbolondultam, vagy mert utáljuk a világot.
Minden megy a közösbe
Na, nem úgy kell elképzelni, hogy a szerzetesek, amikor épp nem imádkoznak, egész nap a Rege cukiban ücsörögnek és szürcsölik a levendulás limonádét. „Sokat kell dolgozni” – mondja az atya, és sorolja is a tevékenységeket: a turizmus, a programszervezés, a 2012 óta ismét hozzájuk tartozó tihanyi iskola, a levendulaföld, a lelkipásztori munka (tíz templomot látnak el, betegeket és családokat látogatnak) együtt elég sok. Barkó Ágoston emellett a győri bencés gimnáziumban is tanít. És éjjel-nappal fogadja az apátságba érkezőket.
Bárki tanúsíthatja, hogy ha valaki bejelentkezik, hogy jönne hozzánk, akkor legyen bármilyen világnézetű, igen nagy szeretettel fogadjuk. Sajnos, sokakban él a vélekedés, hogy a papok nem dolgoznak. Ha még egyszer valaki ezt mondja, fejkamerát szerelek magamra, és felveszem a napomat, hogy lássa, reggel fél hattól este tizenegyig-éjfélig dolgozunk.
Nem is tehetnék meg, hogy nem dolgoznak, hiszen az apátság önfenntartó. Az iskola ugyan normatívát kap, de a múzeum például abszolút független és önjáró.
A saját keresetünk is megy a közösbe. Amit az iskolában vagy a turizmusból kapok, minden közös. A keresetünkből szoktunk természetesen jótékonykodni, csak okosan kell csinálni – én például kifejezetten gyerekek taníttatását szeretem támogatni, mert a tanulással lehet felemelkedni. Más rászorulókon is segítünk, csak nem írjuk ki a Facebookra.
A tanulást jelen esetben tágan kell értelmezni: Ágoston atya például kelet-európai tanulmányutakat is szervez a győri bencéseknek, hogy a diákok megismerjék a szomszédos országokat. Azt mondja, van ennek egy nemzettudatot erősítő oldala, másrészt a szomszédos népek megértése is fontos lenne, „hogy értelmiségi gyerekek ne egyes focidrukkerek szintjén álljanak – mondjuk – egy román, orosz vagy fehérorosz fiatalhoz”, úgyhogy azon is dolgozik, hogy a diákok építsenek kapcsolatot a szomszédos országokban élőkkel, „hogy legyen közös jövőnk Közép-Európában, és ne az legyen, hogy nagyhatalmak játszanak velünk”.
„Szóval én mindennel foglalkozom”
Így foglalja össze a szerzetes az eddig elhangzottakat, hozzátéve: azt szokta mondani, hogy a koporsóban majd pihen. Addig is igyekszik palástolni a fáradtságát. Dolgoznak náluk diákok nyári munkán, akik szeretnék magukat kipróbálni a turizmusban, de ha épp helyzet van, nemcsak ők és az alkalmazottak dolgoznak az étteremben. „Előfordult, hogy a mostani vezetőnk, Jeromos atya mosogatott, mert hirtelen nem találtunk embert” – mondja az atya, a történész pedig ráerősít: „Nekem meg egyszer a sofőröm volt.” Barkó Ágoston azt mondja, ha kell, az atyák is beállnak dolgozni, bármilyen feladat adódik, és nincs is ezzel semmi gond.
Nem áll tőlem távol a munka, panelban nőttem fel. Paraszti származású a családom, így emelkedtek fel, mindig szigorúan vették a munka szeretetét, becsületét. Nem bírjuk a lenézést.
A történésznek a lenézésről és a rangokról beugrik egy sztori. Egy bencés bálon Ágoston azt mondta neki, elviszi a legfontosabb emberekhez. És a konyhára mentek. Hiszen a szakácsok, mosogatók és egyéb konyhai dolgozók nélkül nem működött volna ott aznap semmi. Erről meg az atyának jut eszébe egy ELTE-s emlék. „Déri Balázs professzorom azt mondta, hogy az egyetemen a legfontosabb ember a takarító, mert ha egy professzor egy napig hiányzik, semmi nem történik, de ha nincs takarító, azt mindenki észreveszi, ezért előzékenyen, előre és hangosan kell neki köszönni.”
A tihanyi bencéseknél az üzleti modell úgy néz ki, hogy a szerzetesek az étteremből, turizmusból, mezőgazdaságból származó bevételekből kifizetik az ott dolgozó alkalmazottakat, a profitot pedig visszaforgatják, azaz taníttatásra, jótékony célokra fordítják. A koronavírus-járvány alatt nem kellett senkit elbocsátaniuk, a béreket sem csökkentették.
Nem megyünk világkörüli útra. Ha ki akarunk kapcsolódni, kiülünk ide. A profitot az emberekbe kell visszaforgatni.
„Hogyan lehetsz tihanyi bencés szerzetes?”
Ez egy izgalmas blokk címe az apátság (amúgy vérprofi) honlapján. Az oldalról kiderül, hogy aki közéjük szeretne tartozni, annak olyan elvárásoknak kell megfelelni, mint például:
- egészséges testi és szellemi teherbíró képesség,
- készség az elkötelezett életre,
- igény a közösségi életre,
- lényeges dolgokra való irányulás az igénytelen életmód és a karrierről való lemondás útján.
Nem rövid folyamatról van szó – de erről már az atya mesél. „Elvárás, hogy vagy egyetemet végzett legyen, tehát ismerje a világ valóságát, vagy szakmája legyen, tehát ismerje a munka világát, az árakat.” Az „ismerkedési” folyamat pedig így zajlik:
Meghívjuk egy napra. Aztán néhány hétvégére. Utána itt tölti a karácsonyi, húsvéti, nyári szünetet – így egyrészt fokozatos a beépülése a közösségbe: megismer minket, hogy jó fejek vagyunk-e, jó-e ez az út, ide hívta-e a Jóisten.
Ezek után megkapja a szerzetesi ruhát, és következik az öt–hat év tanulóidő: teológia, szerzetesképzés. Utána jöhet az örökfogadalom. Ágoston atya tizennyolc évesen jelentkezett a rendbe, volt két év jelöltidő, közben tanult Pesten az ELTE-n, és mindig hétvégente jött Tihanyba.
„Nem hív senki közülünk” – mondta neki akkor Richárd atya, majd hozzátette: „Ha jössz, jössz, ha nem, nem”. Ez elsőre nem hangzott túl kedvesen számára, de utólag rájött, hálás neki, mert nem volt semmiféle csalogatás.
Fontos, az „újjászületést” kifejező lépés a szerzetesi név felvétele: ilyenkor mindenki kiválasztja, hogyan szólítják majd őt szerzetesként. Az atya polgári neve Barkó Gábor, az Ágoston lett a szerzetesi neve, a korábbi osztályfőnöke, Konstantin atya javaslatára, és a két évvel korábban elhunyt Blazovich Ágoston burgenlandi bencés atya után. Ezzel most ő az egyetlen Ágoston atya a hazai bencések között, mivel egy szerzetesi nevet egy időben csak egyvalaki viselhet. Bencések egyébként Tihanyon kívül vannak még Pannonhalmán, Bakonybélben, Győrben és Budapesten, összesen körülbelül nyolcvanan.
Ágoston atya imád tanítani, ahogy mondja, az az egyik hobbija. Pedagógusi pályája egy balatonfüredi szakközépiskolában kezdődött. Nem indult könnyen. Finoman próbál fogalmazni, azt mondja, „nem olyan szociokulturális közegből érkeztek oda a gyerekek, mint egy gimnázium esetében”. Nagy részük csonka családból jött, problémás háttérrel.
Eleinte feltettem utánuk a széket, felszedtem a szemetüket a földről. Egyszer megkérdezték, hogy miért csinálom ezt, hát mondom, »értsétek már meg, itt a ti jövőtökért dolgozunk«. Úgy tűnik, megértették, én meg nagyon megszerettem az ottani diákokat, rengeteg hála, szeretet volt bennük. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, a fülbevalós, piros hajú gyerekek azóta szakmát szereztek, leérettségiztek. Nem vallásos gyerekekről van szó egyébként.
A tanítás nem az egyetlen hobbija – az atya komoly bringás múlttal rendelkezik. „Elnézést, most kicsit vastagabb a csontozatom” – szabadkozik, és közben hozzáteszi, néhány éve rendtársával, Konstantin atyával Győrből elkerékpároztak Zürichbe.
A magyar Piedone
Elindulunk, hogy megnézzük a Lélek a vizek felett című kiállítást, útközben az atya megmutatja a szerzetesek szobáit. „Mi, fiatalok a tetőtérben lakunk, 5–7 négyzetméteres szobáink vannak, én csak aludni szoktam felmenni, tökéletesen elégedett vagyok vele. Az idősebbek az első emeleten laknak, picit nagyobb szobákban.” A múzeumba menet azt is megnézhetjük, hol búcsúzott el száz évvel ezelőtt az országtól az utolsó magyar király. IV. Károly 1921. október 26-tól öt napot töltött itt, amíg kitalálták, hová vigyék száműzetésbe – Madeira lett végül.
A negyedik magyar király, I. András itt temetkezett, az utolsó pedig itt köszönt el a hazától, úgyhogy elmondható, hogy a magyar királyság kezdete és a vége is kapcsolódik a tihanyi apátsághoz
– meséli Ágoston atya. Közben megmutatja a feltárt királykriptát, és elmeséli azt is, hogy a munkálatok során két – kettő és öt év közötti – gyerek csontvázát is megtalálták, ők akár a király gyermekei is lehettek (annak ellenére, hogy a feljegyzésekből nem tudunk kisgyerekekről), hiszen pontosan a királysír mellé vájták azt a sírt, amiben ezekre a maradványokra bukkantak. Azt a helyet is megmutatja nekünk, ahol nyáron meg lehet nézni a napfelkeltét – ez egyébként egy általuk szervezett program része (mármint nem az, hogy felkel a nap, hanem, hogy itt, a királykriptában meg lehet nézni).
Július utolsó hetében pontosan 5 óra 17 perckor szemben jön fel a piros napkorong, kicsit be van tömjénezve a tér, így a pirosas fénycsík photoshopolás nélkül is nagyon látványos és hatásos, ahogy átjön a füstfelhőn és a szemben levő falra vetül.
Megérkezünk a kiállításra, gregorián zene szól, épp a Tihanyi-félszigetről vetítenek egy kisfilmet. Hogy mennyire ügyfélközpontú és a TikTok-generációval is kompatibilis a tárlat, az már Ágoston atya első mondatából kiderül: minden film háromperces, hogy ne unják meg a látogatók.
És hogy mennyire jól megfér a tradíció a modernitással, az abból is kiderül, hogy míg az egyik teremben megnézhetjük a „Feheruuaru rea meneh hodu utu reát”, azaz az apátság alapítólevelének másolatát (az eredetit Pannonhalmán őrzik), a következőben már az atya a kedvenc filmjéből, A Pogány Madonnából ismert „műkincset” mutatja nekünk. A filmkelléket Bujtor István fia, Balázs (ismert hegedűművész, koncertmester) ajándékozta a múzeumnak. Ágoston atya elmesélte, hogy a színész-rendező – aki egyébként gyerekként piarista diák volt Budapesten – sokszor járt az apátságban, amit az ország egy része épp A Pogány Madonnának köszönhetően láthatott először belülről. A film készítése és sikere idején az épület múzeum volt, a bencés rend nem működhetett (ahogy a többi szerzetesi közösség sem), de mégis úgy ábrázolták a filmben, mintha övék lenne az apátság.
Óriási dolog volt Bujtor Istvántól, hogy amikor a rendeket éppen feloszlatták, ő szerzeteseket tett a filmjébe szereplőként, mintha itt laknának az apátságban, sőt a filmben elhangzik a Laudetur Iesus Christus köszöntés is. Pedig akkor mindenki tudta, hogy nem lehet a miénk az épület. Bujtor értékrendje úgy is visszaköszön a filmben, hogy A Pogány Madonnában nincs elvtársazás.
Érints meg ezer évet!
„Palmettás vállkő az apátság első építési periódusából” – ez a felirat olvasható Katona Csaba kedvenc kiállítási tárgyánál, ami, ha jól számoljuk, nagyjából ezeréves.
Ez a 11. századi templomnak egy köve. És meg lehet érinteni. Nem üveg mögé dugják, hogy hozzá ne nyúlj, hanem igenis, érintsd meg, érezd meg az évszázadokat.
Tényleg kicsit hátborzongató (mármint a szó jó értelmében) érzés hozzáérni egy ezeréves tárgyhoz, de nincs idő évezredeken merengeni, mert néhány méterrel odébb és egy perccel később ismét a jelenbe – múzeumi értelemben inkább a jövőbe – ugrunk: egy érintőképernyős szókereső-játék mellett állunk, Ágoston atya meg közben már egy virtuálisvalóság-szemüvegről értekezik:
Akkor jön a gyerek múzeumba, ha itt erősebb élményt kap, mint az iskolában. Ha a suliban van prezi, akkor ide több kell. A virtuálisvalóság-szemüveggel körbenézve megtekinthetjük, hogy vélhetően hogyan nézett ki az altemplom a XI. században. A következő technológia a hologram lesz.
Ezeréves kődarab ide, virtual reality oda, a kiállítás legmenőbb része mégiscsak az, amelyikből az apátságban élő és dolgozó szerzeteseket ismerhetjük meg. Óriási tablón látjuk a bencéseket: a fűszernövény-specialista Lázár atyától a korelnök Félix atyán át az elöljáróig, azaz Jeromos perjelig. Kiderülnek olyan információk is, hogy minden szerzetes használ laptopot, a fiatalabbak okostelefont, amelyen „a legfontosabb alkalmazás a naptár”: ebben látják egymás napi programjait, és ide jegyzik be az érkező turistacsoportokat.
A „Kedvenc filmjeink” tablóról kiderül, hogy az egyik a szerzetes a Trónok harcát és a Narnia krónikáit kedveli a legjobban, másoknak Az ifjú pápa vagy a Benigni-féle Az élet szép a kedvenc mozija. Ágoston atya neve mellett pedig a Star Trek szerepel:
A Star Trek nekem egy pozitív jövő látomása. Nem az van benne, hogy a Földet ellepik az ufók és kivégeznek mindenkit, hanem a kerettörténet a Bolygók Egyesült Föderációja: szövetség, összefogás az értelmes lények között.
A visszajelzések alapján a látogatók másik kedvenc kiállítási tárgya egy könyvespolc: a szekrényből kihúzható könyvszerű felületekről nemcsak jópofa érdekességek derülnek ki (például, hogy mik a szerzetesek kedvenc ételei), hanem kifejezetten kemény kérdésekre is őszintén válaszolnak – mondjuk, hogy hiányzik-e nekik a társ, a saját család.
Mire költenék a pénzt, ha nyernének a lottón? – ez sem egy tipikus kérdés, amit az ember elsőre feltenne egy szerzetesnek. De itt elolvashatjuk a válaszokat: az egyik atya, aki korábban rákos volt, egy ingyenes pozitron-diagnosztikai központot hozna létre, egy másik azt mondja, bedobná a közösbe. És miközben elbúcsúzunk Ágoston atyától, ő is elárulja a saját lottótitkát: ha megütné a főnyereményt, elvinné a tanítványait egy kirándulásra a Szentföldre.
