A Bilie Eilish-ról szóló dokumentumfilm két és fél órás, ez a terjedelem pedig bőven elég ahhoz, hogy valaki vagy nagyon megszeresse, vagy kikapcsolja, megunva a főként szomorú, kicsit borús hangulata miatt. A film több évnyi nyersanyagból áll össze, az első felvételen még a tizenhárom éves Eilish-t látjuk otthon a nappalijában, ahogy megírja és előadja az Ocean Eyes című számát bátyjával, Finneas O’Connellel, aki mellesleg a zenei producere is. Ezután ujjongva örül az egész család, amikor egy rádióból hallják viszont a dalt. A film keretes szerkezetű, az utolsó jelenetben ugyanezt a számot halljuk, csak már öt évvel később, ahogy egy teli arénában adja elő.
A film a kettő közötti időszakot öleli fel, de legfőképp a tizenhetedik születésnapját követő egy évre fókuszál, az első album elkészítésétől kezdve a turnéját, Coachella-fellépését és a Grammy-díjátadó időszakát is felöleli. Utóbbi azért fontos, mert mind a hat kategóriában nyert, amelyben jelölték őt, illetve a bátyját. Az album és a formációjuk varázsa, hogy gyakorlatilag a hálószobájukban hozták létre a lemezt. A film első felében még „csak” egymillió követője van Eilish-nak, majd nagyjából félidőhöz érkezve tizenhat millióra emelkedik a szám.
A két és fél órás terjedelemből simán lecsíphettek volna legalább fél órát, feleslegesen sok az üresjárat a filmben, amikor nem látunk mást, csak montázsokat, ahogy Eilish készülődik vagy éppen a színpadon van, amitől az egész kissé vontatott lesz. Abból a szempontból viszont kiváló munka született, hogy intimitása miatt egy másodpercig sem gondol bele a néző, hogy az eseményeknél operatőr is jelen volt. Annyira bensőséges a hangulata, hogy szinte már úgy érezzük, mi is ott vagyunk Eilish mellett a családjával, mi is részesei vagyunk a beszélgetéseknek. Kevés olyan dokumentumfilm születik, amikor a sztárok nem éreznek kényszert, hogy azonnal színpadi üzemmódba kapcsolják magukat, ha kamerát látnak. Eilish-nél pont a fiatalsága és a tapasztalatlansága miatt működik ilyen jól ez a formátum.
A legutolsó dokumentumfilm, ami szerintem hasonlóan erőteljes, és intim betekintést nyújt egy sztár világába, a Lady Gagáról szóló, amiben például fizikai fájdalmairól, műtétjeiről és arról is kifejti a véleményét, hogy minél sikeresebb, annál magányosabban érzi magát. Ez a film a helyett, hogy piedesztálra emelné, és azt latolgatná, hogy Eilish miért sikeres és milyen fényűző életet él, olyan emberi oldaláról ábrázolja, hogy szinte már megsajnálja az ember, amikor arról panaszkodik, hogy a szüleinek csak béna autója van, vagy hogy a barátjával megromlott a kapcsolata. Azt is láthatjuk, amint megkapja a jogosítványát, és az apja hegyi beszédet tart neki arról, milyen körültekintően kell vezetni, vagy amikor a szülei aggodalmaskodnak, hogy telepíteniük kéne a telefonjára egy nyomkövető alkalmazást, hogy mindig tudják, merre jár a lányuk.
A film időrendi sorrendben halad, az első felében Billie Eilish még könnyűszerrel közlekedik a városban anélkül, hogy bárki is felismerné, viszont elérkezünk egy ponthoz, amikor már képtelen csak úgy, minden előkészület nélkül kitenni a lábát otthonról, ahogy a szabadideje is szépen lassan a nullával lesz egyenértékű. Látjuk, ahogy a kocsiban ülve az anyukájának panaszkodik, milyen jó lenne, ha nem kellene aznap semmit sem csinálnia, és elmehetne egyedül a parkba sétálni, de szinte azonnal meg is állapítja, semmi esély, hogy ez megtörténjen.
A film egyik utolsó jelenetében egy közönségtalálkozón járunk, rengeteg emberrel összezsúfolva látjuk az énekest leszegett fejjel, láthatólag egyáltalán nincsen kedve ahhoz, hogy élő szoborként tűrje, amint idegenek fotózkodnak vele. Az esemény után kiszúrta az interneten, hogy azt írták róla, bunkó a rajongóival. Erre kiakadt, mert szerinte az eseményt nem szervezték meg jól, egy katyvasz volt.
Nekem mosolyogva kell tűrnöm mindent, még egy kínos szituációban sem szólalhatok meg, csak mosolygok. Én nem érezhetem azt egy pillanatig sem, hogy éppen nem szeretnék valamit megcsinálni. Állandóan csak azt hallom, hogy Billie, Billie, Billie, Billie.
Többször is hangoztatja félelmét, miszerint kiutálhatja az internet, ha új zenét vagy bármi mást tesz közzé. Ettől rettegett például akkor, amikor a James Bond-film betétdalához vette fel a vokált, és a szokásos, védjegyévé vált suttogása helyett ki kellett eresztenie a hangját. Ellenben a rajongóinak sem szeretne csalódást okozni, bár szerinte a „rajongó” nem a legjobb kifejezés, mivel tudja, hogy mindegyikük küszködik valamivel, ahogy ő is, ezért úgy érzi, közös erővel győzik le a problémákat.
Az egyik fellépésének az vetett véget gyakorlatilag az első öt másodpercben, merthogy egy rossz lépés miatt kificamodott a bokája. Sírva közölte, hogy inkább nem énekel, minthogy egy nem tökéletes koncertet nyomjon le. Végül lefutott a színpadról, ahová kisebb könyörgés után egy stábtag hátán ment vissza. A koncert után napokig letört volt, képtelen volt ünnepelni, merthogy az új dalának, amit eljátszott, elfelejtette a dalszövegét. A szülei és a testvére is bátorítják, mindennek ellenére ő kudarcként élte meg. Kiderült, hogy szakmai kérdésekben határozott, céltudatos, és mindig tudja, hogy mit szeretne. Nehezen fogadja el, ha valamiben nem az övé az utolsó szó, ahogy azt sem bírta idegekkel, hogy nem ő rendezte első komoly videóklipjét. Később már saját maga irányította a klipek forgatását, a film végén ebből is láthatunk egy rövid részletet.
Közben lineárisan haladunk a filmben, és ahhoz képest, hogy már ünnepelt sztár olyan rajongókkal, mint Katy Perry vagy Orlando Bloom – akit egyébként nem ismer fel, és a menedzsmentje világosítja fel, hogy ő az a színész, aki szerepelt például A Gyűrűk Ura vagy A Karib-tenger kalózai című filmekben is –, ugyanabban a kis házban lakik a családjával, amelyikben felnőtt. Az egyik otthoni ünneplés során Eilish erre megjegyzést is tesz. Ugyanabban a kertben, ahol első videóklipjének vizualitását és kameraállását kitalálta.
A dokuban leginkább a sebezhető oldalát ismerjük meg Eilish-nak, akiről kiderül, komoly mentális problémákkal küzd, és mivel sokszor ő maga dobja be ezeket a témákat tizenhét évesen, szószólójává válik annak a társadalmi témának, hogy a tinédzsereknek is lehetnek problémái. Elmondja, hogy ő például sosem boldog, ezért nem is tudna önazonosan lelkesítő dalokat írni, merthogy nem ismeri azt az érzést. Ellenben az egyik jelenetben, amikor visszajátsszák a készülő dalt, ami arról szól, hogy le akar ugrani egy hídról, édesanyja aggódva, óvatosan arról kezdi faggatni, biztos jó ötlet-e ilyen dalszöveget írnia, és komolyan megfordultak-e a fejében hasonló gondolatok. Eilish azt feleli, hogy igen, viszont a dalok adnak neki erőt a folytatáshoz. Nem sokkal később a szüleit is megismerjük, az anyja szemszögéből rálátást kapunk ugyanerre a témára.
Egyáltalán nem leányálom ma tinédzsernek lenni. A felnőttek tévesen azt gondolják, hogy privilegizált helyzetben vannak, és nem kell semmivel sem törődniük önmagukon kívül. Nem értik a tiniket, és azt gondolják, csak kamu, hogy depressziósak. Pedig rengeteg okuk van rá. Tinédzserként fel kell dolgoznod a szüleid problémáit, hogy ők mivel küzdenek, amikor mondjuk olyan anyagi gondjaik vannak, mint nekünk voltak. Attól féltünk, elveszítjük az otthonunkat. Tiniként elkerülhetetlen, hogy ne ismerkedj meg a buli- és drogkultúrával, hiszen ez vesz körül. A globális felmelegedés is nagy nyomás, hogy hamarosan nem lesz élhető a Föld. Arról nem is beszélve, hogy rasszista és gyűlölködő társadalomban nőttek fel. Igazából szörnyű ma a tiniknek. Ha valaki azt mondja, hogy Billie Eilish zenéje depresszív, akkor gondoljon arra, hogy nem, nem az ő zenéjével van baj. A tinédzserek egyszerűen depressziósak. Ijesztő világot élünk.
Az egyik legérdekesebb párbeszéd a filmben Billie Eilish, az anyja és az egyik menedzser munkatársuk között zajlik. Arról beszélnek, hogy megjelenjen-e egy drogellenes üzenet Eilish nevével, mire a menedzser szóba hozta, hogy gondolják át a dolgot, mert ha felnő, és kábítószert fog fogyasztani, akkor ez a kampány vissza fog ütni rá. Az anyja ezen felháborodva azzal érvelt, nevetséges lenne, ha csak azért nem állna ki valami mellett a lánya, mert lehet, hogy később ő is csinálni fogja. Majd kifejti a véleményét, hogy annyi ember van Eilish mellett, akik nem engedik, hogy elkallódjon, nem úgy, mint azok a fiatal sztárok, akiknek nem volt ilyen érzelmi támogatásuk. Szerinte a korai hírnév nem jelenti feltétlenül azt, hogy felnőtt korára lecsússzon valaki.
Édesapját is közelebbről megismerhetjük azután, hogy Eilish első autóvezetése előtt felkészíti, mire figyeljen közben, elárulja a nézeteit arról, mit jelent szülőnek lenni.
A gyerekkora már régen véget ért. Nem tartott sokáig, de mély nyomot hagyott benne. Szerintem most sokkal inkább a jövőre koncentrál, mint a múltra. Mindenki ezt érzi, amint kézhez kapja a jogosítványát: már várod, hogy milyen új kalandokat tartogat az élet, hová mehetsz. Ezután az ember csak tagadásban él tovább, mert nem gondolkodhatsz rajta túl sokat, hogy mit csinál a gyereked. Máskülönben nem engednéd el sehová. Tegnap ittam egy pohár vizet, és félrenyeltem, majdnem megfulladtam, az orromon jött ki a víz. De túléltem, és az a lenyűgöző, hogy az emberek képesek ilyen hosszú ideig életben maradni. Annyira törékeny a rendszerünk. Hinned kell, és a legjobbat kell kihoznod magadból és az életedből is, mi mást tehetsz? A másik opció, hogy mindentől eltiltod, mert félted. Nem lehet barátod, autód, nem mehetsz sehova, ez nyilván elfogadhatatlan. Mind ilyenek voltunk gyerekként, és szülőként már másképp látja az ember a dolgokat.
A fizikai fájdalom fontos szerepet játszik a filmben, ahogy Eilish életében is, amihez hozzátartozik a Tourette-szindrómája. Az egyik munkamegbeszélésen például erősen rángani kezd a szeme, amit nem tud kontrollálni, majd illóolajat szagolgatva próbálja megnyugtatni saját magát. Aki nem ismeri a betegségét, meglepődhet, mivel néhány vágókép során ráközelítve látni lehet, ahogy rázkódnak és remegnek a végtagjai. A téma kapcsán elmeséli, hogy egyszer összevágta egy üveggel a saját száját, mert a szindróma miatt erősen ráharapott egy pohárra, ami eltört a szájában.
Mindennel fel kellett hagynom, amit valaha szerettem. Régen tizenkét órákat táncoltam egy héten. Aztán megsérültem, eltört a csípőm, a csont levált az izomról. Ez volt életem legszomorúbb éve, ágyban feküdtem, nem tudtam megmozdulni. Azóta nem táncoltam
– mondja szomorúan. Közvetlenül a monológja után egy következő képen apja cipeli a hátán, mert olyan fájdalmai vannak, hogy nem bír járni. Néhányszor mutatják, ahogy koncertek előtt és után jegelik a testét, az anyjával folyamatos veszekedés forrása, hogy eleget gyógytornázott-e.
A filmben megjelenik Justin Bieber is, akit Eilish kislánykora óta istenített. A találkozásuk előtt fejti ki, hogy olyan szerelmes volt belé régen, hogy napokig sírt, amikor kiderült, hogy barátnője van. A Coachella-fesztiválon találkoznak, és olyan katarzis alakul ki, hogy még mi is majdnem megkönnyeztük. A film végig vezeti Eilish első szakítását, hogy alkotói válságba kerül, hogy ideges vagy éppen csak rosszul van, ami mind hozzájárulnak ahhoz, hogy jobban megértsük és belelássunk a világába. A világa pedig a film szerint inkább hasonlít egy átlagos tinédzseréhez, mint egy szupersztáréhoz.
