Nagyjából csak július elején-közepén körvonalazódott, hogy a barátnőmmel Nápolyban szeretnénk majd egy hetet eltölteni szabadság címszó alatt. Külön izgalmat szolgáltatott, hogy még egyikőnk sem ült repülőn ezelőtt, így maradandó élményeket szereztünk már a nyaralás legelső percétől. Az Olaszországban töltött hét napunk gyakorlatilag majdnem mindenre elegendő volt, de azt mondják, tíz nap kell ahhoz, hogy az ember tökéletesen, erőltetett tempó nélkül megismerjen egy várost. Ha jól kalkulálsz, ez 168 óra alatt is teljesíthető.
Eljutás Nápolyba, fontos dolgok a reptéren
Viszonylag gyakran közlekednek Budapestről repülők Nápolyba (egy héten kétszer), még csak átszállni sem kell sehol, bő másfél óra alatt már Dél-Olaszországban is vagy. A jegyek nem olcsók főszezonban, de még így is 100 ezer forint alatt tudtuk tartani kettőnknek – ebbe az oda-vissza utat kell beleérteni poggyászostól, ami azért nem rossz üzlet. A Nápolyi Nemzetközi Repülőtérre megérkezve tök egyértelmű minden, a poggyászok átvétele jelenthet némi problémát, ugyanis angol felirattal elvétve fogsz találkozni, de szerencsére a kis logók segítenek az eligazodásban, plusz a tömeg követése ebben az esetben hasznos dolog lehet.
Szállást mi kicsivel a belvároson kívül foglaltunk, így közel három kilométert kellett megtennünk a reptérről, ami négyfajta módon lehetséges:
- helyi tömegközlekedés,
- reptéri busz,
- taxi,
- bérelt autó.
Azzal érdemes kalkulálni, hogy akármelyik buszra szálltok fel, legalább harminc percet kell ácsorogni, mire mindenki vesz a sofőrtől 1,40 eurós buszjegyet. Hely nem nagyon lesz, ha a tokiói tömegközlekedés tetszik, ez sem lesz másabb, főleg hogy mindenki felcipeli a bőröndjeit a buszra. A taxival való közlekedés nyilván kényelmesebb, érdemes már előre lefixálni az árakat: megmutatod, hová akarsz eljutni, vagy olaszul vagy angolul megkérded, mennyibe kerül majd, aztán a taxis mond egy árat, te meg elfogadod, netán alkudni próbálsz.
Nagyjából 10-20 euró közötti összegre kell belőni a dolgot, ami elfogadható a kényelem szempontjából. Az autó bérlést nem annyira ajánlom, de erről majd egy másik bekezdésben lesz szó.
de itt rögtön érdemes több dolgot tisztázni, először főként azt, hogy ezt azonnal a reptéren kell megvenni, mert a város legeldugottabb pontjain tudsz venni legközelebb, esetleg online, ha a vásárláshoz alkalmas a kártyád.
Háromfajta kártya van:
- Nápoly kártya 3 napra – 21 euró (6900 forint), csak Nápolyban közlekedhetsz vele ingyen, az első két meglátogatott múzeum, emlékhely ingyenes, aztán kedvezményekkel juthatsz be a többibe, viszont a város határain kívül már nem jó semmire.
- Campania kártya 3 napra – huszonnégy éves korig 25 euró (8200 forint), onnan fentebb már 32 (10.500 forint), Campania régióban érvényes a tömegközlekedésre, szintén ingyenes az első két meglátogatott belépős hely, utána kedvezmény.
- Campania kártya 7 napra – 34 euró (11.200 forint), közlekedésre nem érvényes, öt belépős helyet viszont ingyen látogathatsz vele, aztán kedvezmények.
Tömegközlekedés, annak nemléte és persze törött autók mindenhol
Ha a tömegközlekedés mellett döntesz Nápolyban, fontos tudni, hogy korlátozottak a lehetőségek, főleg annak lesz ez szembetűnő, aki Budapestről érkezik meg Olaszországba, és azon szocializálódott, hogy a fővárosban minden elérhető busszal, metróval és villamossal.
Nápolyban kevés busz jár, azok sem túl pontosan, inkább dísznek vannak kirakva a menetrendek, a várható indulási és érkezési idő, a helyi erőktől pedig hiába kérdezel bármit, jobbról balra fognak irányítani, hogy végül ugyanúgy bambán meredj majd a menetrend kijelzőjére. A nápolyiak máshogy gondolkodnak az időről, a pontosságról, így például nem feltétlenül a buszozás a legjobb mód arra, ha gyorsan akarsz eljutni a város egyik pontjáról a másikba (ellenben a metróba érdemes lemenni, már csak a megálló művészeti jelentőséggel bíró látványa miatt is).
Aki jól akar szórakozni a közlekedésen, ne sajnálja a pénzt, hogy egyszer beüljön egy taxiba: mi ezzel mentünk a reptérről a szállásra, ami külön élményként fogható fel.
Mindezt tetézik az icipici autók, amikkel a nápolyiak közlekednek: nem fogsz olyat látni, ami ne lenne megtörve a sofőrök nemtörődömsége miatt, vagy azért, mert a parkolásnál semmit nem vesznek figyelembe. Egy alkalommal külön megfigyeltük az utóbbi rítust, mikor két kocsi közé akart beállni egy illető, és addig nyomakodott be, mind a két autót lezúzva, míg be nem préselte saját autóját a helyre. Ez jellemző az ottani felfogásra: igazából a külsőségek nem érdeklik az embereket, ők átlátnak a káoszon, ami valahol zseniális, ellenben aki egy szabályozott közegből érkezik meg Nápolyba, annak mindenképp vicces és ijesztő egyben.
A legtöbben robogókkal közlekednek a városban, a szűk utcákban más nem is használható. Jellemző a nápolyiak problémamegoldására, hogy két dolog fog feltűnni: a narancssárga, lyukacsos háló, amit bárhová kihúznak, ha valami felújítás van az utcán, illetve a vastag, szürke szigszalag, amivel a járművek törött, lelógó részeit tapasztják vissza a helyére – van, amikor azt sem tartják fontosnak, visszapillantó nélkül igyekeznek elérni egyik helyről a másikra. Az egyik utcában például egy leszakadt kocsiajtó hevert a sarokban, nem művészi megfontolásból.
Fontos az utcákban való sétálásnál figyelni, mert egyik pillanatról a másikra előbukkanhat egy motoros, aki nem szól, hogy menj arrébb – és annak se dőljünk be, ha épp balra indexel, mert garantáltan jobbra kanyarodik.
Igénytelenség, amit megszoksz
Nápolyról sok előítélet létezik, mint például a veszélyesség vagy az embertelen mennyiségű szemét. Előbbi nem teljesen igaz vagy csak mi nem szembesültünk vele, hiszen egy rosszarcú ember sem próbált kirabolni, a táskát sem szaggatták le rólunk, de tény: figyelni azért érdemes, és nem feltétlenül fényképezőgéppel, aranylánccal a nyakadban kell a legrosszabb környékeken sétálnod.
A nápolyi emberek nem törődnek a környezetükkel, ha megisznak egy palack vizet, máris dobják el a kezükből a flakont, de ugyanígy vannak minden mással. A szemetesek már hajnaltól járják az utcákat, így kaparva össze a szeméthalmokat. Becsületükre legyen szólva, tényleg mindenhol ott vannak, viszont amint keresztülmentél Nápolyon, a Blahát vagy a Keleti aluljáróját patyolat tisztának fogod gondolni ezek után.
Az igénytelenség néha lazaságként is felfogható, velünk például többször volt olyan, hogy egy kávézóban a kapucsínót úgy kaptuk meg, hogy annak fele a csészealjon volt. A baristát ez nem zavarta, ahogy egy étteremben se kell csúnyán nézni, ha az asztal morzsás, a pincér támaszkodva fütyörészik, mert annyira kevés dolga van. Ők ilyenek, aztán ezt lehet szeretni, nem szeretni, elviselni.
Pizza, és felejts el mindent, amit a kávékészítésről tudtál
Nyilván unalomig ismételgethető közhely, hogy Nápoly a pizza őshazája, itt készítik a legjobban, stb. Ezek mind igaznak bizonyultak, mert nem tudsz olyan étterembe beülni, ahol katasztrofális vagy csak közepes szint alatti Margherita pizzát hoznak ki neked. Még a legkevésbé bizalomgerjesztő helyen is olyan tésztát gyúrnak, amit az életedben nem kóstoltál még egy újhullámos magyar pizzériában sem. A vérükben van az egész, és ha valami, akkor pont a pizzakészítés az, ahol belefér a lazázás. Néhány kultikus helyet érdemes meglátogatni, ilyen az isteni helyként aposztrofált L’Antica Pizzeria da Michele, a Gino e Toto Sorbillo, de a kikötők környékén jó ötlet bekukkantani a komolyabb éttermekbe is, ahol a zseniális tengeri kajáktól nem fogjátok az eurókat sajnálni.
Kimondottan nagy kávérajongók vagyunk, pár éve kezdtem el komolyabban foglalkozni az otthoni eszpresszókészítéssel, azóta ilyen-olyan Gaggia- és Rancilio-gépek megfordultak már a kezeim között, és általában frissen pörkölt kávéból készítjük az italainkat. Aki benne van a dologban, pontosan tudja, hogy a presszókészítésnél minden lépés precízen megtervezett, nem mindegy a ledarált kávébabok szemcsemérete, a tömörítés erőssége, a csapolás hőfoka, a lefolyás gyorsasága. Azt gondoltuk, Nápolyban öröm lesz minden egyes kávézás, és igazából pontosan így is volt.
A kávéfőző karjába eső kávé mennyiségét találomra mérik, a tömörítés erősségén nem agyalnak, sőt szinte agresszívan püfölik azt, mert gyerekkoruk óta ezt a megoldást látják. Ha lefőtt a 30 milliliternyi eszpresszó, már dobják is a csészét eléd, aminek széléről természetesen a pultra folyik a kávé. Sebaj, majd utána letörlik az ingujjal.
Nem drágák az italok, egy és két eurónál megállnak, viszont az echte nápolyiak nem olyan ráérősek, hogy behuppanjanak egy asztalhoz, keresztbe tegyék a lábukat, és negyed óráig kortyolgassák a kávét, miközben az élet nagy dolgairól vagy éppen a helyiek szemében félistennek számító Diego Maradonáról filozofálgassanak. Nem, ők beállnak a pulthoz, bedöntik az eszpresszót, akár egy felest, és szépen mennek is a dolgukra. Nagyon maximum délután kérnek tejes italt, amikor van tíz szabad percük.
A reggelizéssel bajban leszel, ha esetleg reggel 7:00-kor vagy 8:00-kor még nem vágysz nutellával töltött croissantra vagy a helyi zsenialitásnak számító Sfogliatellére, mert normális reggelik alig vannak, a boltokban sem fogsz rendes pékárut találni valamiért, inkább csak édes hamburgerzsemlét, kekszeket, pizzatésztákat.
Javaslat: próbáld váltogatni a croissant-okat, azzal jársz talán a legjobban.
Történelem minden sarkon
Aki Nápolyba utazik, a fantasztikus ételek és italok mellett a kultúrából is jóllakik majd. A Vezúv, Pompeii és a Herculaneum kötelező programnak számítanak, ha megtanulod átlátni a helyi tömegközlekedést. Mi sajnos nem jutottunk el egyik helyre sem, egyébként a belépők 20-30 euró körül mozognak, amit az Artecard kártyával ki is lehet váltani, ha ügyesen tervezel. Ellenben elmentünk a fantasztikus Santa Chiarába, ami egy kolostor, egészen hihetetlen udvarral. Az 1300-as évek óta álló antik oszlopok hibátlan állapotban maradtak meg az utókornak, talán a legjobb élményünk volt az egész nyaralás alatt. Emellett a komplexumban található bazilika is fényképezőért kiáltó látványt nyújt mindenkinek, ráadásul egészen olcsón, fejenként 5 euróért körbe lehet sétálni az egészet.
A nápolyi dóm kötelező program, páratlan élményt nyújt, ha fogékony vagy az efféle dolgokra, ha pedig már ott jársz, a nápolyi királyi palotába is mindenképp be kell nézned. A külső részei ingyenesen látogathatóak, a benti rész megtekintéséért minimális összeget kell fizetni, főleg annak függvényében, amit kapsz a megtekintés közben: a Domenico Fontana által tervezett épület minden, ami a fényűzésről él a fejedben. Óriási terek, gyönyörű freskók, aranyból van szinte minden, ép ésszel felfoghatatlan, hogy kétszer is újraépítették a háborúk után.
Nem szabad kihagyni a Castel Nouvót sem, ami a város jelképének számít, de a Galleria Umberto is frenetikus élménnyel kecsegtet. Ami viszont nekünk a Santa Chiara mellett a leginkább tetszett, az a város tetején található Sant’Elmo erőd, ami amúgy ingyenesen látogatható. Feljutni ugyan csak siklóval lehet (1,40 eurós jeggyel le és fel), a megállótól is jókora gyaloglás kell az erőd elérésééig, de nagyon megéri, mert hihetetlen látvány tárul eléd a legtetejéről: rálátni egész Nápolyra, vétek kihagyni.
Aki bírja a nyüzsgést, és aki annyira nem, mint például mi, annak is el kell látogatnia a spanyol negyedbe, ami egyfajta sétálóutca, Nápoly legforgalmasabb része, ma már inkább a turistáknak van kitalálva: temérdek árus az utcákban, minden második sarkon ajándékbolt, hűtőmágnesek, amerre a szem ellát, és persze pincérek, akik kiállnak az utcára, hogy becsalogassák az éhes utazókat. Itt jegyezném meg, többször olasznak néztek bennünket, mert ahol lehetett, ott olaszul próbáltunk kommunikálni. Ezt állítólag szeretik a nápolyiak, emiatt nem is próbálnak lehúzni még akkor sem, ha turista vagy.
Érdemes átlapozni a szótárat indulás előtt, mert sokat spórolhatsz az „Un espresso, per favore” és az „Il conto, per favore” kifejezésekkel – előbbivel kávét kérhetünk, utóbbival a számlát.
Még a fiatalabbak sem ismernek többet az alapoknál, szóval készülj fel a rázós kommunikációra – cserébe baromi segítőkész mindenki.
Ha nem tetszik a város, irány a szigetekre!
Nápolyban az a legjobb, hogy olyan szigetek ölelik körül, mint Capri, Ischia vagy Procida. Ezek egytől egyig ékszerdobozok, amelyek majdhogynem érintetlenül maradtak a fogyasztói társadalom minden gusztustalanságától, így ha oda ellátogatsz, a mesés tengerpart mellett a színes épületek, a töménytelen mennyiségű citromfa és a nyugalom lesz a meghatározó. Ezekre főként a vízen lehet eljutni, mi mindannyiszor komppal vagy hordszárnyas hajóval jutottunk át a maximum 1 óra 40 percre lévő szigetekre.
Ezek a nápolyi kikötőből indulnak, ott helyben megveheted a jegyeket (menj ki az indulás előtt legalább fél órával!), és általában két cég, a Snav és a Caremar fog átvinni, mi az utóbbit választottuk. A hajójegyek változóak a távolság függvényében, fejenként legalább 15-20-30 euróval kell számolni, ketten megjártuk Procidát 60 euróból (20.000 Ft), de Ischiára 80-at (26.000 Ft) is kicsengettünk.
Ez nem kevés, de két dolgot fogsz megérteni, miután a megjártad a szigeteket:
- a látvány, az ott szerzett élmények minden pénzt megérnek,
- minden igaz, amit ezekről a helyekről olvasol, látsz az interneten, és nem minden nap jársz arrafelé, hogy a kihagyásán filózgass.
Ischia a legnagyobb, az ottani tömegközlekedés a nápolyihoz hasonló, ergo jobban jársz a taxival vagy a robogó bérléssel, érdemes a tengerparti strandokat is csekkolni, mert nem mindegyik nyerő. Mi pont egy elég zsúfoltat fogtunk ki, ahol a víz sem volt túlzottan tiszta, de ahogy az összes, úgy ez is ingyenes volt, pusztán a napágyakért kell ilyenkor fizetni 10-20 eurókat.
Sőt, épp ahhoz a strandhoz mentünk pihenni, ahol a film kultikus jelenetei forogtak, a mai napig meghatározza a helyet a film, konkrétan a parti büfé neve is erre reflektál, a tulajdonosok szinte mindent a film után tragikus hirtelenséggel elhunyt főszereplő, Massimo Troisi fényképeivel plakátoltak ki.
Azt tudom mondani, Ischia szépsége páratlan, Procida kicsi, de annál szerethetőbb, én mindenképp utóbbit ajánlanám. Caprin nem voltunk, de a kikötőben kígyózó sorok alapján az sem lehet kevésbé zsúfolt, mint mondjuk, Ischia.
Menj, ne menj
Annak ellenére, hogy megemlítettem a nem túl jó tömegközeledést, az őrült vezetési stílust, a nápolyi szeméthalmokat, még mindig azt mondom, hatalmas hiba lett volna kihagyni a várost. A dél-olasz stílus itt érhető tetten a leginkább, de tényleg kétarcú minden. Jókat fogsz enni és inni, szép dolgokat látsz, de semmi nem lesz egyértelmű. Nem tudod, mikor jön majd a busz, nem érted, mikor öntenek le az ablakból felmosó vízzel, de az sem lesz világos, miként lehetséges az, hogy ahol reggel még kávézó volt, ott miért van lehúzva a roló, hogy aztán becsücsüljön elé egy hamisított Gucci-táskákat áruló olasz ember.
Ami csak nekünk tűnik káosznak, a nápolyiak viszont úgy lubickolnak benne, akár hal a vízben.
Mutatunk egy galériát is, hátha meghozza a kedved az utazásra:
Kiemelt kép: 24.hu/Besenyei Balázs
