20 éves, átlagosnak mondható lány vagyok, és a problémám az, hogy nem tudom elfelejteni az exemet. 14 éves koromban sikerült megszereznem őt, pár évvel idősebb nálam, és nagyon szimpatikus ember. Majdnem két évig voltunk együtt. A kapcsolatunk első fele igazi nagy szerelemben telt, mindenben támogattuk egymást. A szüleim miatt a kapcsolatunkat igyekeztem titkolni, ők konzervatív emberek, ezért állandóan hazudoztam arról, hol vagyok, mit csinálok. Hamar kiderült, hogy mi az igazság, és a szülői szigor miatt kevesebbet találkoztunk. A szüleim hatására elkezdtem őt kevésbé értékelni, a fontossági sorrendben a harmadik helyre csúsztattam. Ő kitartott mellettem így is, elviselte a hülyeségemet, pedig a magatartásom egyre elviselhetetlenebb lett. Mindenért hibáztattam, belekötöttem, vitákat kezdeményeztem, sokszor szakítottam vele, aztán visszakönyörögtem magam. Körülbelül másfél év után hosszú Facebook üzenetben elhordtam mindennek, és az a szakítás végleges maradt. Ezután ugyan találkoztunk, de látszott rajta a csalódottság és a düh, bármennyire is igyekezett leplezni, szenvedett mellettem. A találkozások ritkultak, majd elváltak útjaink. Akkor próbáltam más fiú után nézni, igyekeztem az űrt betölteni, aztán fél évvel később egy bántalmazó kapcsolatban találtam magam egy idősebb férfi mellett. Visszakaptam azokat a dolgokat, amiket adtam az első kapcsolatomban, és rájöttem, mennyire nem becsültem őt meg. Azt szeretném, ha megbocsátana és ha újra próbálhatnánk. Ezt neki is elmondtam, de ő azt mondta, soha többet nem szeretne velem összejönni. Nem tudom őt elfelejteni, tudom, hogy ő az Igazi.
Az olvasói levelet Abigél küldte nekünk, ő is álnevet kapott tőlünk, ahogy másoknak is garantáljuk ezt. Az exek visszaszerzése a téma, és a megbocsátás, ami nélkül nem tud olvasónk sem továbblépni az emberi kapcsolataiban.
Mit lehet tenni?
A szülők meg tudják nehezíteni a fiatalok dolgát, van, hogy a pár még inkább összekovácsolódik a tiltás miatt, de van, hogy a szülői szigor erősebb a szerelemnél. Mindannyian szeretnénk – és ez a világon a legtermészetesebb vágyunk –, hogy azok, akiket szeretünk, jól kijöjjenek egymással. Ez azért ütközhet nehézségekbe, mert minden ember másmilyen, és olvasónk esetében még egy ténnyel számolni kell, ő mindössze 14 éves volt, amikor megérkezett a szerelem az életébe. A szülők számára feltehetően nehéz lehetett szembesülni azzal, hogy lányuk ilyen korban szerelmes lesz és komoly kapcsolatban él.
Az első szerelemnél katartikusabb élményben keveset találni az életünkben, leginkább amiatt, mert a kamaszkor végén a hormonjaink is hozzásegítenek ahhoz, hogy lángoló szerelmet éljünk meg. Ráadásul még nem kell gázszámlát fizetni és a felelősség is kisebb a védett környezet miatt (iskola, szülői ház), tehát minden erőnkkel a nagy szerelemre fókuszálhatunk. Éppen emiatt lehet óriási a csalódás, ha folyamatos szakítások és egymás bántása zajlik a kapcsolatban. Írásban még erősebb súlya van a szavainknak, hiszen nincs ott a hangsúly, a tekintetünk, a gesztusaink, a sírásra hajló szemünk, tehát aki olvassa, csak azt kapja, ami oda van írva, ez pedig eléggé tud fájni.
Olvasónk esetében ez az ingadozó érzelmi állapot hónapokig eltartott, majd vége lett, és az újabb kapcsolatok nem kecsegtettek semmi jóval. Az elakadás, ha vissza-visszatérő álomban ott van az ex, akivel csúnyán szakítottunk, valószínűsíthetően a saját bűntudatunk lenyomata. Ilyen helyzetben muszáj négyszemközt bocsánatot kérni, és véglegesen lezárni a múltnak ezt a részét, hogy ne cipeljük tovább. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy egymás karjaiba omolva ellovagolunk a naplementébe, hanem azt, hogy többé nem hánytorgatjuk fel egymásnak, megbeszéltük, de egyik fél sem felejtette el, hanem tanulnak a hibákból. Könnyű megbocsátás kérni, de általában többet várunk tőle, mint amit a másik adhat.
A viharos érzelmek kölcsönös megbeszélése segíthet ezen, fontos lezárni a múltat, hogy egy új, jobb kapcsolat épüljön, akár együtt, akár külön. A múltban elkövetett hibákat megváltoztatni nem tudjuk, de a másik értésére adhatjuk, hogy tudjuk, hol hibáztunk, ha bunkók és bántóak voltunk, akkor valljuk be. Fontos, hogy ne tereljük a szót arra, hogy ki mit tett, amiért ezt vagy azt mondtunk, hanem csak mondjuk el lényegre törően, mit bántunk meg. Hagyjunk időt a másik félnek gondolkodni, és mondjuk is meg, hogy nem várunk azonnal választ, ha kész rá, akkor szóljon, és beszélgetünk a témáról. Az idő nekünk dolgozik, leülepedhetnek az érzelmek és átgondolhatjuk, mit és hogyan szeretnénk elmondani egymásnak.
A sorozatunk többi cikkét ide kattintva olvashatod el.
Kiemelt kép: Besenyei Violetta
