Pécsi Ildikó könyvet ír az életéről. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész ennek egy részletét adta oda a Borsnak, amely valószínűleg az egyik legmegindítóbb fejezet.
„Valamelyik nagyvárosba gyalogoltunk. Nem nevezték meg elégszer, úgyhogy nem emlékszem, de nem is ez a fontos, bárhol megtörténhetett. A város főterén egy hatalmas gimnázium állt, a téglafalú udvarra terelték be a nőket, a férfiakat, a gyerekeket a felfegyverzett katonák (…) édesanyám, édesapám fogta a kezemet (…) Jobb és bal oldalt már nem volt szabad hely, rendezőileg a főszereplő helye volt csak üresen, a katonák oda állítottak bennünket. A mese szerint bejött a parancsnok, a katonák pedig felemelték a fegyverüket. Édesanyámnak eszébe jutott, hogy a lövések szívmagasságban szoktak jönni, én, aki térdig érek, életben maradhatok.
– Halljunk meg együtt! – mondta édesapám, és megölelte anyámat. A parancsnok felemelte a kezét, én kitéptem magam az ölelő karokból, odarohantam a parancsnokhoz, átöleltem a csizmáját, mert épp olyan magasan voltam, mint a csizma. Lehajolt, magához emelt, hosszan nézett, mosolyogtam. Aztán visszavitt az édesanyámnak, visszafordult, a katonák pedig leengedték a fegyvereiket. Az embereket elengedték. Édesanyám szerint az első nagy alakításom ez volt.”
A tucatnyi embert megmentő Pécsi Ildikó a lapnak elmondta: készülő önéletrajzi könyve különleges lesz abból a szempontból is, hogy a családját a mindenkori kertjükön keresztül mutatja be az olvasóknak.
