A japán kutató, Csonoszuke Okamura híres riportsorozatában, az Original Report of the Okamurában fogalmazta meg minden létezőnél elvetemültebb evolúcióelméletét, ami szerint az emberiség, sőt, az állatvilág az elmúlt 425 millió évben – a szilur kor óta semmit sem változott, leszámítva néhány faj kihalását, és azt az apró különbséget, hogy az élőlények mérete néhány milliméteresről sokszorosára nőtt.
A Nagaiwa hegyről bányászott, csiszolt mészkőlapokon mikroszkóp segítségével felfedezett formák közt a kutató a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig folytatott kutatása során többek közt gorillákat, Pterodactyl-szerű szárnyas őshüllőket, halakat, tevéket, sárkányokat, kutyákat és Brontosaurusokat is felismerni vélt. Természetesen minden állatot külön fajként írt le, ami voltaképp azt jelentette, hogy nevük végére helyezte a minilorientalis utótagot – így lett a kutyából (canis familiaris) canis familiaris minilorientialis. Legnagyobb felfedezése természetesen az apró emberek maradványainak “felfedezése” volt, akik semmit nem változtak, azt leszámítva, hogy
A tudós a maradványokat vizsgálva szokásaikat is megismerni vélte, táncoló párt is látott:
Okamura a hetvenes években több, Japánban megrendezett paleontológiai konferenciát is végighaknizott, de nem igazán talált követőkre.
Egy híres anekdota szerint egy idős, vérnyomásgondokkal küzdő őslénykutató egyszer besétált Okamura egyik előadására, és úgy felhúzta magát, hogy a helyszínen életét vesztette – ennek a történetnek a hitelességéről egyáltalán nem vagyunk meggyőződve.
Kutatását végül egy lap sem közölte le, de 1980-ban és 1983-ban magánkiadásban, tele illusztrációkkal azért csak megjelent.
1987 óta a laboratórium nem jelentetett meg új kutatási eredményeket, Okamura pedig visszavonult, de munkásságát 1996-ban az anti-Nobelnek is nevezett Ig Nobel-díjjal honorálták.
De mit látott valójában Okamura?
Valójában a látott alakok egyszerűen csak ásványi maradványok, koralldarabok, vagy épp egysejtű élőlények (likacsosházúak) fosszíliái voltak, az ismerős formákért pedig a jó öreg pareidólia volt a felelős – ugyanaz az érzet, ami miatt például Szűz Mária arcát látjuk egy pirítóson, csaptelepekbe és postaládákba látunk bele emberi arcokat, vagy épp a Marson fedezünk fel egy elhagyott pisztolyt.
Fotók és információk: Inprobable Research, Michael Ramstead, The Guardian
