Nekem érdemes színházat csinálni. Nincsenek elképzeléseim, nincsenek elvárásaim. Befogadó vagyok és vágyom, hogy történjen velem valami. Hagyom is, hogy megtörténjen. Leülök a székemre, egyik pillanatban még ott vagyok, a másik pillanatban már csak több kiló hús, csont és nedv, langyos nyirok, alakítható massza és érzékszervek találomra, egy kupacra dobva. Várom, hogy tegyenek velem valamit. Leginkább bármit. Bűvöljenek el, csináljanak a színpadon csodát. Szeressenek, döbbentsenek meg, ríkassanak meg, cincáljanak szét, köpjenek szembe. Tapossanak meg.
Kezdődik a Kabaré című musical a Bábszínházban.
A pokol előszobájában vagyunk. Magyarországon. Alföldi Sallyje és Cliffje itt szeret egymásba, ezen a túl piros és túl fekete, túl harsány és mégsem közönséges helyen. Budapesten, egy lepukkant helyen. A városban, ahol jobban teszi az ember, ha nem kérdez semmi. „Baszkiiiiii!” – vigyorog idétlenül a lány, mikor meglátja a jóképű pasit. Cliff ígéretes író, Sally nem beszél angolul, de nem is az a fontos, mit mond ez a fiú azzal a jó kis külföldi szájával, az sem, miről akar írni az „írókéz” kezével.
Hogy mennyire nem szép és nem felemelő ez a szerelem, azt sokáig csak sejtjük, abból a kissé kellemetlen, de állandósuló viszkető érzésből, amikor együtt látjuk őket. Schneider kisasszony és Schultz úr kettőse döbbent rá minket arra, hogy ami ebben a világban szép és jó, ami a világban fontos, azt ők képviselik. Beteljesedett szerelmük láttán önkéntelenül bukkannak fel bennünk olyan elcsépelt és kiüresedettnek hitt szavak, kifejezések, mint az otthon melege, hogy mennyire fontos a nyugodt háttér, hogy kell meleg fészek és szerető család, ahova visszahúzódhatunk, ahol feltöltődhetünk és megpihenhetünk, eltűnhetünk a hétköznapok lélekölő ricsajából.
Nem véletlen hát, hogy a Pokol Előszobájának cinikus és velejéig romlott tulajdonosa épp az idős pár esküvője utáni vidám, örömteli pillanatokat teszi tönkre.
Mit csinál? Mit csinál?
– üvölti, és megértjük, hogy ami ezt a világot, az ő világát veszélyezteti, az nem más, mint az örömteli együttlét, a vidámság, a közösségi életben, a szeretetben együtt levő közösségekben rejlő megtartó erő. Ernst Ludwig három hű kísérője, a fekete ruhás, csuklyás, szótlan alakok az állandó rajtakapottság, a szégyen, a bűntudat, a mindennapos fenyegetettség, a kiszolgáltatottság miatt kavargó érzelmek és állapotok – ami hol düh, hol megalázottság, hol kilátástalanság – megtestesítői.
Ernst Ludwig kegyetlen játékos, épp ezért nincs szüksége bábra sem: az összes szereplőt kénye-kedve szerint rángatja. A kurvákra már ügyet sem kell vetni, ezek a lányok az elkent, tönkrement sminkjükben, a tönkrement testükben jobban emlékeztetnek a mostanság divatos zombifilmek élőhalottaira, mint örömlányokra. A végsőkig kizsigerelt, méltóságuktól, nőiségüktől, emberségüktől megfosztott babák ők, csúnya bábjaiktól nem is tudjuk, de nem is kell megkülönböztetni őket.
Akármennyire taszító a Konferanszié, akármennyire hangos, közönséges és ripacs, azt veszem észre, hogy fellélegzem, ha meglátom. Alföldi darabja olyan nyomasztó, olyan fullasztó a hangulata, hogy azon veszem észre magam, megkönnyebbülök, ha kiszakadhatok belőle, még ha úgy is, hangosan nevetek altesti poénokon, nemi szervekkel és testiséggel kapcsolatos vicceken, poénokon, közben tudom, hogy ez az egész szörnyű, képtelen vagyok kivonni magam a hatás alól.
Hiába énekel átéléssel Sally arról, talán most végre kisüt a nap és az álmai valóra válnak, egyetlen percig tudom csak komolyan venni. Nemcsak őt, Cliffet is. Nem hiszek ebben a szerelemben, hiába érzem a fájdalmat Sally legyintésében, mikor az apjához hasonlítja magát, hiába a keserű nevetés, nem hiszem el, hogy a szerelem és a közös gyermek elég ahhoz, hogy új életet kezdjenek. Sally nem erős nő, hanem kiforratlan és felszínes. Cliff sem elég erős, nincs benne tűz, ha együtt maradnának, tizenöt év múlva ugyanolyan csüggedten ülne a díványon, mint most, amikor kikapcsolják a villanyt, csak olcsó német import sör lenne mellette és várná, hogy Sally meg a gyerek elaludjon, és végre át tudjon kapcsolni a pornócsatornára. Elvégre hármasban szép az élet.
Néha kifejezetten várom, hogy az őket alakító bábok meghazudtoljanak, de egy-egy félszeg pillantás, egy tétova mozdulat csak, ami arra utal, hogy Sally és Cliff vívódik, lelkileg is megérintik őket a történtek, jóval többször szisszenek fel, mert nem csak egymással, magukkal is rosszul bánnak. Nem csak egymást, magukat is bántják: végigrugdossák saját bábjaikat a színpadon, odavágják, eldobják. Gyengéd, szeretetteljes mozdulatot alig látunk. Feloldozást Schneider kisasszony és Schultz úr párosa ad: félszegen gyengéd mozdulataik, óvó és védelmező karjuk igazi szeretetről, mély érzelmekről, a saját magát jól ismerő kiforrott személyiség odaadásáról és az elfogadásról szólnak.
És ha ezek a pusztulásra ítélt szerelmek nem fájnának eléggé, nem vágna bele az elevenünkbe minden egyes szó, akkor néha túl direkten is megkapjuk a pofánkba, hol és hogyan élünk.
Kívánom…. kívánom, hogy 2016 legyen ugyanolyan szar, mint 2015! Ne szarabb!
– röhög részegen és romlottan a Konferanszié, én is nevetek, de szégyellem magam. A hatalmas Andy Vajna bábon is, a kiterkert-hamis himnuszon és Konferanszié megfürdetett, leborotvált, dezodorral szalonképessé tett szerelmén, aki lehet zsidó, cigány, néger, de akár migráns is.
Cliff elmegy, ahogy mások is. Ahogy egyre többen. Sally marad és tudja, mi vár rá. Többé nem fog arról énekelni, hogy talán most, most, ahogy mindig is remélte, a vágyai valóra válnak. A darab végére, pontosabban az abortusz után a Sallyt alakító báb egy üres műanyag figura, ahogy Sally is egy kiüresedett, lélek nélküli báb. Késő. Pedig, ahogy Cliff ordította, ha elmenne, észre se vennék. Ahogy azt se vennék észre, ha mi mennénk el. Ahogy mi sem vettük észre azokat, akik már elmentek.
Megkönnyebbülök, mikor vége a darabnak. Sétálok a vizes, esőszagú utcán, beülök az autóba, megnyomom a gombot.
Sziasztok, nagyon szeretlek benneteket! Sietek haza, várjatok meg ébren, jó? Nem, semmi, csak nem akarok ma este egyedül lenni.
