Szeretem az első kiválasztásig tartó Villa-életet. A céltalannak tűnő lézengés, az esti bulik és a feladatok nélküli egész napos héderezés közben, ha jól figyelünk, rengeteg apró dolgot megtudhatunk a Villalakókról és nem feltétlenül arra gondolok, hányszor jutott eszembe Aurelióról, hogy „síró-picsogó, a Villába nem való!” Ekkortájt szokott az is megtörténni, hogy magamra ismerek egy-egy szituációban és emiatt már nem tudom a Lakókat távolságtartó cinizmussal szemlélni, ami nem baj, sőt, ránk fér, hogy belenézzünk egy VV Viki által tartott tükörbe, majd gyorsan köszönetet mondjunk, és mély hálát érezzünk, amiért minket sem vágott pofán senki a mérhetetlen, ám minden alapot nélkülöző, öncélú okoskodásért és pofázásért.
Az első kiválasztás így nem volt túl izgalmas számomra, hiszen már rég tudtam, ha nem a véget nem érő kisfilmekbe halok bele a tévé előtt, akkor az üres lózungokba, mert most is lesz, aki azzal indokolja a jelet, „nem tudtam vele eleget beszélgetni”, vagy azzal „ez az a zember, akivel én nem tudok itt együtt élni”, és lesz a kedvencem is: „ő áll itt tőlem a legtávolabb”. És még mindig tartja magát az, hogy a jelet figyelmeztetésnek szánják.
Nem vénnek való vidék
Két dolog okozott eddig meglepetést. Azt hittem, az új lakókat sokkal jobban utálják, de ebben a társaságban sokkal felcserélhetőbbek a bábuk, mint eddig bármikor, szóval, tök mindegy, hogy egy csatakos kanca nyerít, vagy egy rózsaszín plüsspóni csillog a nappaliban. A másik meglepetést az okozta, azt hittem, sokkal tudatosabban szórják meg Lacit, akit többször őszintén megsajnáltam, még akkor is, ha önként jelentkezett paprikajancsinak ebbe a játékba. Hiába, ez nem vénnek való vidék. És ezt a maguk nyers egyszerűségével ki is fejezték, Lacikám, irány a helyi nyuggerklub, hagyd el a házat, most. Amíg még nem annyira kínos.
Szóval, játékra ne nagyon számítsunk. Most se.
Valahogy úgy alakul, hogy nálunk a Való Világ nem egy játék, ahol a résztvevők a szó szoros és nemes értelmében hétről hétre megküzdenek egymással, magukkal és a Villával a fődíjért. Mintha az mellékes, sőt, szégyellnivaló lenne. Mintha a fődíj nem is létezne. És ha valakiről kiderül, hogy eszébe jutott – na, nem minden, mert vágyni is csak kicsit merünk – csak az egyik millió a tizenkettőből, az a legszégyentelenebb ember kerek e világon. Nem, nem túlzok, jól emlékszem, hogy a VV4 alatt a taktikázás micsoda szitokszó lett, és még a Legkisebb Manipulátor VV Attilát se kaphattuk azon, hogy veszi a bátorságot és gondolatban megpörgeti a slusszkulcsot az ujján.
Fenekem a címlapon
Alig telt el egy hét a játékból, Simon kijelentette a riportszobában: ő már nyert, hiszen összejött neki végre egy Simonság. Nyerítős Alexa is úgy magyarázta a bizonyítványát, ő már nyert. Azzal, hogy bejutott. A nyereménynek, a nyereségnek ez a fajta értelmezése egészen megfejthetetlen. Azt sem értem, mire lehetőség a Villa? Hat szériából alig pár ember csinálta meg a szerencséjét, a többiekre alig emlékszem. Ők igen? Hogy lehet az, hogy egy-másfél hét (hónap) bikiniben zuhanyzás és sorversenyeken szerencsétlenkedés, majd a kiesés után néhány vihogás és szakértő elemzés a kísérőműsorok valamelyikében felér a majd’ ötvenmilliós fődíjjal? Miért nem hajtanak rá? Nem gondolom, hogy ne lennének tisztában azzal a kommentelők által is előszeretettel hangoztatott ténnyel, „más embernek ez egy élet munkája”.
Lemondó legyintés. Okos stratégia meg ármány és intrika. Cselszövés. Az kéne, mi? Na, az nem lesz. Nézhetjük helyette Simon lábkörmét és legfeljebb azon izgulhatunk, narancsbőrös-e az émelyítően édes Zsófika kis poppolója. Ez így nagyon hosszú lesz.
