Kész, vége, búcsúzhatunk. 2013 nyarát egy hét alatt kisöprűzte széllel, esővel az ősz, és szinte már el sem hisszük, hogy ebben az országban hogyan kínzott a kánikula heteken át. Meleg rekordok dőltek, hőségriasztásról szóltak a híradások, izzott Szeged díszkövezett, hőtárolós Belvárosa, és aki csak tehette, vízközelbe menekült.
Mert hiába is tagadnánk, ez a nyár a strandokról szólt. Szegeden leginkább azok hiányáról. A magát fürdővárosnak tartó városban összesen két darab úszásra is alkalmas, „uniókompatibilis” medence szolgálta a város polgárait és az ide látogató turistákat. Az egyik a versenyuszoda ötven méteres medencéje, a másik a SZUE 33-asa. De ezek is inkább csak délelőtt, ugyanis mind a versenyuszit, mind a SZUÉ-t délutánonként edzésre érkezett versenyzők vették birtokukba.
A parton ilyenkor elkezdődhetett (és el is kezdődött…) az átkozódás: vajon miért kellett nekünk a ki tudja hány milliárdért épített, és méregdrága belépőivel elriasztó „akvapalota”, gigacsúszdával? Miért nem lehet megtölteni vízzel a Partfürdő medencéit? Ss miért képtelen egy ekkora város végre megépíteni egy olyan fedett uszodát, ahova beköltözhetnének a sportolók, átadva egész napra a sportcsarnok melletti létesítmény a köznépnek.
Szerencsére a dorozsmai Sziki, és környékbeli települések kisegítették a szegedieket. Az algyői Borbála fürdő, a mórahalmi fürdő, a Sándorfalván egykori bányatóból kialakított strand immár közkedvelt úti cél lett. És bizony a hódmezővásárhelyi úszóközpont parkolójában is rengeteg Szegedről érkezett autó pihent, amíg gazdája a gyönyörűen átépített strandon múlatta az időt.
Mondhatnám: ideje lenne már Szegednek is összekapnia magát, és komolyabb uszodafejlesztésekre költeni a pénzt, de miért mondjam? Ez a kérés – ami az idén inkább már követeléssé keményedett – ezerszer elhangzott, de a vízhez vágyódók csak kitérő válaszokat kaptak, no meg néha látványterveket arról, milyen is lenne egy új uszoda, ha lenne.
Mondhatnám: de hát van nekünk egy Tiszánk! Igen ám, de a lustán kanyargó folyóban Szegednél alig találni fürdésre kijelölt területet. Pedig észre kellene már venni: az elborzasztó benzinárak egyre inkább röghöz kötik az embert, a családok döntő hányada nem hogy a tengerhez nem tud elutazni, de már a balatoni egy hét is akkora terhet jelent a házi kasszának, amit nagyon sokan nem bírnak felvállalni.
Pedig a Balaton mára olyan csodásan átalakult, hogy igazán érdemes áldozni rá. A tóparti települések megszépültek, gyönyörű parkok, sétányok fogadják a turistákat, miközben a strandok szinte minden olyan szolgáltatást tudnak nyújtani, amire egy nyaralásra induló vágyhat. Az egykor dühösen emlegetett árak – már csak azért is, mert a legtöbb helyen nem kell strandbelépőkre költeni – közel sem megfizethetetlenek. Nem csoda, hogy a jobb szállásokat már hónapokkal korábban le kell foglalni. Hogy aztán a foglalók közül mennyi az alföldi és mennyi a pesti vagy a dunántúli, megérne egy külön tanulmányt.
De inkább nem készítsük el. Mert ki szeret a Tisza partján azzal szembesülni, hogy az ország nyugati részének nagyobb fele a válság évei alatt még inkább távolodott a keletitől. Sőt mi több: a Balaton környékét járva, netán bevállalva egy kirándulást Győrbe, Székesfehérvárra, úgy tűnik a „keleti” szemlélőnek: a válság meg a minimálbér szót arrafelé már kiradírozták a szótárból.
És ezt nem csak azért mondom, ugye elhiszik nekem, mert a szomszéd rétje mindig zöldebb…
