Június 21-étől látható a hazai mozikban az Ideglelés Csernobilban című amerikai horror. Egy hat fős csapat indul az 1986-ban öt perc alatt kiürített Pripjaty-ba egy extrém túrákat szervező idegenvezető, Juríj társaságában. A szellemvárosban ragadnak, majd elkezdődik a rettegés, vagyis inkább valami ahhoz hasonló.
A hat karakterből egyik sem ad okot arra, hogy kissé megkedveljük, majd az életéért szurkoljunk a film végéig. Számomra a legszimpatikusabb szereplő Juríj volt, aki viszont első körben kiesik a játékból. A színészeket csak az az egy képességük menti meg az unalmas jelzőtől, hogy hitelesen képesek félni. És igazából az egész film csak ennek köszönheti, hogy horrornak nevezhető. A történet kidolgozatlan, halomra gyilkolják az embereket valamik, amikről józanésszel is kitalálható, hogy sugárfertőzött emberek-lények. A Valamik története, múltja, képessége ismeretlen, egyszerűen semmi sem derül ki a film végére, s a legbosszantóbb az egészben, hogy csak pár másodpercre láthatók a vásznon, így alig láthatunk belőlük valamit. Egyszer fürgén mozognak, máskor meg lomhán vonszolják magukat, mint a zombik. Egyszer csak éjjel támadnak, máskor pedig nappal is. Az egész olyan, mint maga Pripjaty: őskáosz.
A legidegesítőbb dolog viszont a kameramozgás. 1999-ben az Ideglelés – The Blair Witch Project című amerikai kultuszfilm hatalmas sikert aratott, mert az interneten elhíresztelték, hogy az amatőr felvétel valós. Az Ideglelés Csernobilban készítői is ezt a valósághatást szerették volna elérni az amatőr, kézikamera mozgását utánozva, csak hogy egy dolgot elfelejtettek. Míg a Blair Witch Projectben mindig egy valaki tartotta a kamerát, addig az Ideglelés Csernobilban csak azt a hatást kapjuk, mintha valaki tartaná. Így fél óra elteltével csak egy kérdés motoszkált folyamatosan a fejemben: Mégis ki a fene fut a kamerával?
Az alapanyag jó, Pripjaty és Csernobil, a sugárfertőzés rendkívül alkalmas massza egy igazán jó, gatyába csinálós horrorfilmnek, de ezt most nem sikerült szép tésztává gyúrni. A film statikus, rohangáláson kívül nem sok minden történik, s a sugárfertőzött emberek látványa sem rémíti meg az embert, ugyanis nem látjuk őket. A mozifilm legvége pedig érthetetlen, és csak még több kérdést vet fel a nézőben.
A lelkes fiatalok viszont annyira hihetően félnek, hogy ezek ellenére mi is együtt félünk velük, sőt, egyszer-kétszer még meg is tudunk ijedni. Ha nem túl nagy reményekkel ülünk le a nézőtérre, és hagyjuk, hogy a színészek játéka magával ragadjon minket, akkor talán még majdnem jó is lehet ez a film. Egy biztos: a mellettünk ülő kezét nem fogjuk véraláfutásosra szorítani. Kellemes rettegést!
