Október 23-án délelőtt esett az eső, így jobb híján otthon kapcsolgattuk a tévét. Naná, hogy a sportcsatornákat. Így keveredtün az Új-Zéland-Franciaország rögbi világbajnokság döntőjének közvetítéséhez. Durva sport. Eddig nem is kötött le annyira, és őszintén szólva a szabályok sem voltak tökéletesen világosak a számomra. Még őszintébben? Lesz@rtam úgy ahogy volt. Most is inkább a főzés kötött le. Szóval elindult a téma. Himnusz satöbbi. De aztán történt valami…valami, amitől felugrott rám a libagúnya.
Férjem hívta fel rá a figyelmemet, hogy most üljek le mellé, mert ez egyszerűen hiperszuper lesz. Unottan odakuporodtam a kanapéra, és nem bántam meg. Az Új-Zélandi csupa izom rögbisek előadták az ősi harci rítust, a haka-t, mellyel nyilván az ellenfeleiket , ez esetben a franciákat akarták megfutamítani. Nos, ha én lennék egy gall rögbis, tutira betojtam volna, így azonban maradt a csodálat és a libabőr. Persze ők nem sz@rtak be, mert láttak már ilyet vagy szászror.
Ezek a fiúk akkora hatással voltak rám, hogy szó szerint odaszögeztek a képernyő elé. Megnéztem az amúgy számomra eddig semmit mondó sportközvetítést, melyben az új kedvenceim az Új-Zélandi „harcosok”- igaz, hogy csak egy ponttal- de győzedelmeskedtek a franciák felett. Később, két hús bepanírozása között azon gondolkoztam, hogy egy komolyabb munkahelyi megbeszélés előtt, a női mosdóban eljárnék egy hakát, csak azért, hogy felvértezzem magam ősi erővel, hmmm…még megfontolom. Bár amilyen a formám, tuti akkor nyitna rám Manyika a mindenlében kanál akárki, és lőttek a jóhíremnek.
