A magyar futball körül sok minden változóban van: a (sport)politikai és gazdasági környezet átalakulása, a bevételek várható megváltozása (visszaesése) fokozottabb játékospiaci tevékenységre sarkallja a klubokat, az NB I a közeljövőben várhatóan kilép a játékosimportőr státuszából, amely egyébként sem volt természetes. A magyar foci köré állami közreműködéssel és akarattal fújt burok nem marad – nem maradhat – érintetlen, az pedig nagy kérdés, hogy ez milyen hatással lesz a csapatok eredményességére, beszéljünk akár válogatottról, akár klubfutballról. Bár a klubfutballban a helyzet egyelőre változatlan:
- van az európai porondon dicséretesen szereplő, egymás után nyolcadszor főtáblára jutó Ferencváros, mely ezúttal az Európa Ligában folytatja az ősszel,
- és vannak az eredménytelen magyar klubok (az összes többi).
A 2026/2027-es európai kupaszereplés augusztus végére a Ferencvároson kívül az összes többi magyar csapatnak (a bajnoki címvédő ETO, illetve a Paks és a DVSC) véget ért, pontosan annyi csapatunk lesz főtáblás, mint Andorrának (Inter Club d’Escaldes, Konferencia Liga) és Gibraltárnak (Lincoln Red Imps, Konferencia Liga).
Ha régiónk nyolc másik országával – Ausztria, Csehország, Horvátország, Lengyelország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia – vetjük össze a magyar kupacsapatok szereplését évtizedes mintán, akkor kitűnik:
