A szovjet futball – nem függetlenül az ország társadalmi-politikai-ideológiai hátterét gúzsba kötő szocialista államhatalomtól – lényegében a kezdetektől a kollektivizmusra épült. Mire az ötvenes-hatvanas évek fordulójára a világon mindenütt a taktikáról való rendszerszintű gondolkodás kezdte uralni a futballról szóló közbeszédet (edzők publikálták gondolataikat, a szakmai vita pezsgő, élénk és szinte kimeríthetetlen volt; az értelmiség lényegében elfoglalta a sportágat és kicsavarta azt a munkásosztály kezéből) a szovjet hátország már kialakult képpel rendelkezett arról, hogyan kell ezt a játékot helyesen játszani.
Mindebből tökéletesen látszik, hogy a szovjet futball fejlődése a védekezés tökéletesítéséből indult ki. Viktor Maszlov – akit a szakirodalom, elsősorban a letámadásos taktika meghonosítása miatt, a modern futball egyik atyjának tekint – pontról pontra, lépésről lépésre jutott el addig a felismerésig, hogy az ellenfél játékát megfojtani, elsorvasztani leghatékonyabban úgy lehet, ha az egész csapat egységben mozog, és a védők helyezkedésével összehangoltan cselekszik a többi csapatrész is.
Fotó: MTI/Illyés Tibor
Egy fehérorosz edzőlegenda
Ez, a kollektivizmus és a társadalmi egyenlőség mítoszával könnyen összeköthető elgondolás lett a szovjet stílus alapja. Rengeteg futás, kiemelkedő fizikum, sok-sok párharc (elsősorban a középpályán), ehhez mérten pedig a csapatjáték előnyben részesítése az egyéniségekkel szemben. Maszlov iskolájából nőtt ki később Valerij Lobanovszkij, aki tökéletesítette a letámadást, és teljesen új alapokra helyezte a játék fejlődését azzal, hogy tudományos igényességgel közelített meg mindent, ami mérhető és fejleszthető. Az ukrán származású edző hamarosan ki is nőtte a szovjet iskola alapjait – mai napig a támadójáték egyik apostolaként emlegetjük, míg a szovjet stílus alapvetően védekezésre épül –, ám vele párhuzamosan továbbra is megmaradt a jóval konzervatívabb, hagyományos szovjet erőfutball is.
Eduard Malofejev alig töltötte be a negyvenet, amikor elsőként vezetett a szovjet első osztályig egy fehérorosz klubot, a Dinamo Minszket. A traktorgyártás központjaként erős kollektivista szemlélettel bíró fehérorosz térség tökéletes terepnek bizonyult a hagyomány szovjet futball erényeinek felélesztéséhez – amelyeket Malofejev egyébként is jól ismerhetett, hiszen játékosként 40-szeres válogatottságig vitte. Szerepelt az 1964-es és az 1968-as Európa-bajnokságon, illetve az angliai világbajnokságon (1966) negyedik helyen végző szovjet válogatott keretében is helyet kapott. Apropó nagy tornák: a szovjetek 1960-as Eb-címüket követően tizenkét éven át egyszer sem hiányoztak a kontinenstornák négyes döntőiből, és 1958, valamint 1970 között minden világbajnokságon bejutottak a legjobb nyolc közé.
1983-ban előbb a szovjet olimpiai válogatott szövetségi edzője lett, majd egy év múlva a nagycsapat kispadjára ültették. A Szovjetunió az ő vezetésével vívta ki a mexikói vb-szereplés lehetőségét – a selejtezőkben minden idők egyik legnagyszerűbb válogatott meccsét játszva, bár vereséget szenvedve Dániában (2-4) –, ám a tornára már nem ő utazott, nem sokkal a start előtt ugyanis a szövetség lecserélte őt a Dinamo Kijevet KEK-győzelemig vezető Valerij Lobanovszkijra.
A két edző folyton riválizált egymással. Míg Lobanovszkij a maximális fordulatszámra pörgetett letámadásban és a metsző élű kontratámadásban hitt, addig Malofejev a biztos zónavédekezésre és a fizikai párharcokra helyezte a hangsúlyt. Személyiségük is éles kontrasztban állt egymással: Malofejev – mint volt játékos – elsősorban romantikus alkatként az intuícióira hallgatott, Lobanovszkij ellenben amit csak lehetett, matematikai, statisztikai és tudományos alapokra helyezett.
Nem lettek futballnagyhatalom, de minket azért biztosan vertek
A szovjet futball az ország gazdasági-katonai-politikai súlyához mérten végül sosem lett futballhatalom – vébéken mindössze egyszer (1966) jutott a legjobb négy közé -, ám a válogatott a létező legkellemetlenebb ellenfelek egyikének számított a mezőnyben. És ami ennél is érdekesebb: elsősorban azok ellen a csapatok ellen ment nagyon jól a szovjeteknek, amelyek a passzjátékra, a labdabirtoklásra és a nagy egyéniségek, a klasszisok játékára helyezték a hangsúlyt.
Fotó: MTI/Illyés Tibor
A MOL Vidi alapvetően két futballfilozófiai alapra építkezik (még, ha kissé megerőszakolt is ez az elgondolás):
- földrajzi, kulturális elhelyezkedése alapvetően a magyar futballban helyezi el a klubot,
- játékosai jelentékeny része azonban a délszláv (ex-jugoszláv) piacról érkezett.
A magyar válogatott 21 mérkőzésen mindössze négy győzelmet aratott a Szovjetunió felett, míg a jugoszlávok tizennégy nekifutásból egy sikerig jutottak. Még elborzasztóbb a mérleg a tétmeccseket vizsgálva – mind a magyar, mind a jugoszláv válogatott sorsdöntő meccseken szenvedett fájó vereségeket a szovjetektől:
-
- 1960, Eb-döntő: Szovjetunió-Jugoszlávia 2-1, hosszabbítás után
- 1962, vb-csoportmeccs: Szovjetunió-Jugoszlávia 2-0 (a csoportelsők így a szovjetek lettek, és a nyolc között elkerülték az NSZK-t – igaz, ők végül kikaptak Chilétől, míg a jugoszlávok bejutottak az elődöntőbe)
- 1972, Eb-negyeddöntő: Jugoszlávia-Szovjetunió 0-0, 0-3
- 1958-59, Eb-nyolcaddöntő: Szovjetunió-Magyarország 3-1, 1-0
- 1966, vb-negyeddöntő: Magyarország-Szovjetunió 1-2
- 1968, Eb-negyeddöntő: Magyarország-Szovjetunió 2-0, 0-3
- 1972, Eb-elődöntő: Magyarország-Szovjetunió 0-1
- 1986, vb-csoportmeccs: Szovjetunió-Magyarország 6-0
Mindezt kibővítve, modern köntösbe bújtatva már látszik: se nem meglepő, se nem újkeletű, hogy a magyar csapatok nehezen tudnak mit kezdeni a szovjet-típusú stílussal – ez már akkor is így volt, amikor a magyar futball még jóval nagyobb játékerőt képviselt a jelenleginél. A magyar válogatott Fehéroroszország elleni mérlege is árulkodó – még soha nem vertük őket, két döntetlen és egy vereség van a serpenyőkben –, ráadásul 2002-ben egy debreceni barátságos meccsen szó szerint belefutottunk a késbe ellenük: 5-2-re nyertek. Csak úgy mellékesen, a szövetségi kapitányukat akkor épp Eduard Malofejevnek hívták.
A klubcsapatok esetében sem sokkal fényesebb a helyzet. A BATE eddig négy párharcot vívott magyar csapatok ellen, és mindegyikből jobban jött ki: a Debrecen ellen négy meccsen 2 győzelem, 1 döntetlen és 1 vereség a mérlegük, a Videoton ellen 2015/2016-ban szűken ugyan, de mégiscsak továbbjutottak BL-selejtezőn (1-1, 1-0), idén pedig oda-vissza 2-0-al intézték el a fehérváriakat az Európa Liga csoportkörében. És ki ne emlékezne arra, amikor a Ferencváros az UEFA-kupa előselejtezőjében bukott el az MTZ-Ripo Minszk ellenében (0-2, 2-1)?
Jó, de hogyan csinálja a BATE?
A stiláris szembenállás (magyaros technika vs. szovjet típusú, darálós csapatjáték) mellett érdemes a BATE helyzetét kicsit külön is vizsgálni, lévén a bariszavi klub gazdálkodása és filozófiája lényegében szöges ellentéte az itthoni állapotoknak.
Először is: a BATE nem vásárol őrült pénzekért. A klub legdrágább igazolása mindössze 1 millió euróba került (a csütörtöki meccsen gólt szerző, montenegrói Mirko Ivanicsért tettek le ennyi pénzt a szerb Vojvodinának) – a Vidi ennek csak idén két és félszeresét perkálta le Armin Hodzic-ért. Az is megér egy misét, hogy míg a Vidi történetének tíz legdrágább igazolása átlagban 770 ezer eurójába került a klubnak, addig ugyanez a szám a BATE-nél – ne feledjük, lényegében rendszeres csoportkörös résztvevőről beszélünk, amely már a tavaszt is megérte párszor – 369 ezer.
Fehéroroszországban gyorsan felismerték, hogy aki csak a pénzért érkezik az országba, abból hosszú távon nem tudnak értékelhető teljesítményt kicsikarni, vagy ha mégis, az első adandó alkalommal eligazol, ha teheti, ezzel lehetetlenné téve a középtávú, tudatos építkezést. A transzferpiacra kimenni mindig lutri (ha valakinek minden második igazolása bejön, az már őrülten eredményes), lottózásra pedig nem lehet állandó csoportkörös csapatot felépíteni.
Fotó: MTI/Illyés Tibor
Másodszor: a BATE kifejezetten és tudatosan saját magának nevel. A klub idén szeptemberben elhunyt tulajdonosa (és újra-alapítója), Anatolij Anatoljevics Kapszkij gyakran hangoztatott alapvetése volt, hogy a keret felét minden évben saját nevelésű, a klub akadémiai rendszeréből kikerülő játékosoknak kell alkotniuk. A csapat ennek megfelelően folyamatosan tervezett a kinevelt játékosokkal, akik tudták: ha elég jók, akkor a nagycsapat biztosan számítani fog rájuk.
Mivel a BATE tudatosan épített klubmodellt, Kapszkij szinte soha nem kapkodott. Lévén, hogy a stiláris alapvetések egyértelműek voltak (a BATE akadémiája ma is futószalagon „gyártja” a klasszikus szovjet futball „termékeit”) a bariszavi edzőknek nem kellett azzal vesződniük, hogy fejlesszék, vagy aprólékos munkával hosszan beszoktassák a csapatba a feltörekvő fiatal játékosokat – azok tökéletesen passzoltak a kialakult szisztémába. A 2007 és 2013 között a BATE-nál edzősködő Viktor Goncsarenko személyében ráadásul a fehéroroszoknak volt egy elképesztően tehetséges és igyekvő vezetőedzője is, aki tökéletesen alkalmazta a játékosok erényeit a meccstaktika kialakításakor (vele verték például a későbbi BL-győztes Bayern Münchent a sorozat csoportkörében 3-1-re, de ikszeltek a Juventusszal kétszer, és csak idegenbeli gólokkal estek ki az EL-ből tavasszal a PSG ellen).
Kapszkij volt a tökéletes kelet-európai tulajdonos. Nem érdekelték az öltöző belügyei, nem foglalkozott személyi kérdésekkel, vagy taktikával: neki egyedül az volt a fontos, hogy a BATE a kialakított mintázat mentén fejlődjön, évről-évre. A financiális hátteret biztosította (új stadion, infrastrukturális fejlesztések az akadémián, megfelelő fizetések), ezen felül viszont nem fogalmazott meg állandó elvárásokat eredményfronton – ha a BATE egyik évben nem jutott fel a főtáblára, nem történt semmi, nem kezdett el külföldi edzők, külföldi stílusok, új struktúrák után kapkodni.
Ennek eredménye, hogy a csapat 2006 óta folyamatosan bajnok Fehéroroszországban (ennél hosszabb sorozata senkinek nincs az európai futballban), mindezt ráadásul úgy, hogy csak 1998 óta szerepel ismételten az első osztályban. És ha már Vidi: a BATE ugyan jóval fiatalabb, mint a fehérvári klub (1973-ban alapították), ám hasonló gyári csapatként indult, még a szovjet Bariszavi Auto és Traktor Elektronikai vállalat klubjaként. A kilencvenes években a csapat a gyár privatizációja és ingatag financiális helyzete miatt a Videotonhoz hasonló nehéz, névváltoztatásokkal is súlyosbított (FC Berezina, FC Aftomobiliszty, FC Iszkra, FC Fomalaut) időket élt meg, amelyeknek végül Kapszkij tulajdonosi szerepvállalása vetett véget.
A tulajdonos egész életében nagyon komoly egészségügyi problémákkal küzdött – már kisgyermekként kis híján meghalt tüdőgyulladásban, aztán a húszas éveiben rákkal diagnosztizálták, de akadt szívműtétje is, ami után három hónapig kómában volt -, és idén szeptemberben végül fiatalon, 52 éves korában elhunyt.
Hatása a BATE sikereire felbecsülhetetlen: egy nyugati értelemben is példás módon megszervezett, hatékonyan működő klubmodellt épített fel, amely financiális és szakmai értelemben is önfenntartó tudott maradni, több mint két évtizeden keresztül. Mindezt ráadásul úgy, hogy eközben megtartotta a klub karakterét, hazai, sőt, saját nevelésű játékosokra építette identitását, és eközben jóval nagyobb büdzséből dolgozó klubokkal vette fel a versenyt a nemzetközi színtéren – sikerrel.
Kiemelt kép:Illyés Tibor / MTI
