Tíz évvel az ünnepélyes stadionavató, két esztendővel a mindent elsöprő Quaestor-botrány után jártunk Győr-meccsen. Nyugat-Magyarország egyik jeles NB II-es megyei rangadóját néztük meg, a Győr és a Mosonmagyaróvár találkozóját. Kíváncsiak voltunk, mi maradt Győrben, az ETO Parkban a labdarúgásból.
Hol vár állott…
Noha 2013-ban Pintér Attila története negyedik bajnoki címéig vezette az ETO-t, a 2010-es években Győrben már nem jártak sokan meccsre. Még a bajnokavatón sem volt telt ház, nemhogy előtte, utána pedig aztán főképp nem.
A 2015-ös év, a sokakat megnyomorító Questor-botránnyal az első osztályú futball halálát hozta el a városban, és ha nincsenek hamar eszmélő helyiek, akik szívügyként tekintettek az akkor 111 éves klubra, ma nem beszélhetnénk győri fociról. Pedig a labdarúgás és az ETO mindig is fontos volt a helyieknek, téveszme, hogy csak a 80-as években, a Verebes József fémjelezte érában volt mire büszkének lenniük.
Ha az ember azt mondja, Rába Vasas ETO, arra az ország bármelyik pontján bólogatnak a sportbarátok, hogy igen, ismerem, hallottam róla. A köznyelvben csak Rába ETO-ként emlegetett csapat a 2000-es évek debreceni dominanciájáig a legmeghatározóbb, legsikeresebb vidéki csapatnak számított. Tettek is ezért. Habár a klubot sokszor csak hajszál választotta el az NB II-től vagy az NB I/B-től, első osztályú tagságát 1960 és 2015 között megszakítás nélkül tartotta. Eshetett eső, fújhatott szél, egy dolog nem változott: a Kisalföldön mindig professzionális futballra válthattak jegyet a nézők.
…most kőhalom
A 2007-es megnyitón zöld-fehér pompában fénylő városi stadion ma inkább egy szellemháznak tűnik távolról, de közelebbről sem túl kellemes látvány az egykori büszkeség, a szürke betonrengeteg. Lezárt szektorok, szorosan lakatolt ajtók és egy Verebes-emlékmű vár minket, de akkor még nem is sejtjük, hogy szurkolóval nem, csak biztonsági emberrel tudunk beszélgetni.
A szurkolók átellenben, az egyes főút oldali lelátón ülnek, így jobb híján fázósan beülünk a klub büféjébe.
Na, ja, jobb is, olyan hideg van – tán három, négy fok, süvítő széllel, szemerkélő esővel –, hogy ha nem muszáj, nincs kint ember a szabadban. A büfé még egy kicsit olyan, mint a nagy Győri ETO. A falon a legendák egészen elképesztő névsora és egy tabló, a polcok fölött a korábbi szurkolói sálak emlékezetnek a dicső múltra. A pultra dőlve a nagy öregek beszélgetnek, előttük forró tea, kávé. Még nem a Mosonmagyaróvár elleni meccsre fókuszálnak, de mindenki a fociról, na meg a szerencsejátékról diskurál. Idővel azért szóba kerül a csapat soproni győzelme és az esetleges feljutás, de aztán nyugtázzák, hány pont előnye van az MTK-nak és a Kisvárdának az ETO-hoz képest. Győzni kell, bólogatnak nagy egyetértésben,
Közben egy-egy győri játékos mellett észrevesszük Várhidi Pétert, az aktuális ellenfél edzőjét is, aki tíz éve, amikor megnyitották az ETO Parkot, még a válogatott szövetségi kapitányaként dolgozott. Várhidi 2008-as távozása óta csak elvétve foglalkozott komolyabb csapatokkal, hát a fiatalokra épülő Óváron sem a Bajnokok Ligája, inkább az NB II-es bennmaradás lehet a cél.
Egyedül a magyar foci szegélyén
Közeledik a meccs, fél négy körül járunk, bennfentes érdeklődőnek, szurkolónak nyoma sincs. Megpróbálnánk a lelkes nézőkből megszólaltatni valakit, de a biztonságiak nem engednek át a túloldalra, idő sincs már körbesétálni, megkerülni az egész telepet, így marad az egyetlen megoldás: amíg a fotós kolléga a pálya mellett, mobilisan, addig én a teljes lelátói oldalon egyedül nézem a meccset.
Nincs köröttem az égvilágon senki, még a pereces is csak a túloldalon.
Bezzeg szemben! Ott sincs tömeg, maximum 300-an fagyoskodnak kint, balra pedig a vendégszektorban egy maréknyi óvári. A stadion kihasználtsága nagyjából 2,5 százalék.
Nem rossz az iram, a győrieknél van néhány ismert játékos (Debreceni András vagy Magasföldi József), aki tán még az első osztályban is játszhatna. A képességük megvan hozzá, ezt az elmúlt években bizonyították. De azért nem szakadnak bele a srácok, hiába kéri azt a vendégeknél Várhidi Péter, a hazaiaknál az egykori klubikon, Szentes Lázár.
Hogy még „magyarfocisabb” legyen a sztori; a hazaiak sokat látott támadója, Kabát Péter a szezon közben vonul vissza, az ok prózai: a mérkőzés utáni héten a focista létet a dzsungelre, a celebségre cseréli. A jéghidegben legalább Örkény szelleme velünk van.
Nem is a meccs itt a lényeg, hanem a tragikomikus helyzet. Nyugat-Magyarország legnagyobb városának tradicionális klubja és annak szurkolói kéz a kézben próbálnak túlélni a magyar labdarúgás mocsarában. A meccs hibátlan korrajz. Messze a stadion mögött paneltömbök bevilágított ablakai, némán füstölgő kémények jelzik, az emberek inkább otthon ücsörögnek a melegben, vasárnap nélkülük is elvegetál az ETO, hétfő meg úgyis munkanap.
Az, hogy ilyen kevesen váltsanak jegyet a megyei rangadóra, sokáig elképzelhetetlen volt. Persze, egy Sopron vagy egy esetleges városi rangadó a Gyirmót ellen talán kicsábít hatszáz nézőt is, de ez a közöny borzasztó, szomorú, és egyben sokatmondó.
A meccs rendben folyik, a legnagyobb ovációt sem a szépítő győri találat, vagy egy remek beadás, netán egy ügyes csel, hanem a távozó Kabát Péter kapja, aki a 78. percben még egyszer utoljára a nagy dél-amerikai kaland előtt pályára lép, hogy fusson néhány hosszabbat. Az ötperces ráadás alatt kicsit megemelkedik a pulzus, de a Mosonmagyaróvár végül kihúzza és meglepetésre 2-1-re megnyeri a rangadót. Csendben vonulnak a legvérmesebb ETO-ultrák, kedvenceikben nem volt erő, nem volt sok esély a három pont megszerzésére.
A büfében a nagy öregek a tabellát és a többi eredményt vizslatják. Mindenki szomorú, ebből jövőre biztosan nem lesz NB I, „a francba, hát legalább tettem volna meg egy ezressel, hogy nem nyerünk”, mondja egyikük.
Cikkünk második részében egy páros interjút olvashatnak majd a klub két vezetőjével, Dr. Drucskó Zoltánnal és Soós Imrével.
