Vasárnap este eldőlt, hogy a spanyol bajnokságot öt év után újra a Real Madrid csapata nyerte (93 pont), a második FC Barcelona 90 pontig jutott. Így ismét igazolódott, hogy kilencven pontnál kevesebbel nehéz La Ligát nyerni.
A világfutball és a média hajlamos Lionel Messi és Cristiano Ronaldo külön versenyére, vagy éppen a BBC versus MSN csatára leszűkíteni az idei spanyol bajnokságot, ám a La Liga 2016/17-es szezonja legalább ennyire szólt a kiegészítő emberekről, az átigazolásokról, az edzői bravúrokról, a taktikáról és még számos olyan tényezőről, amit nehéz szavakkal vagy számokkal megragadni. Emiatt (is) érdemes nézni a futballt.
Lássuk hát: miért nyert a Real, és miért nem a Barca?
A szezon előtt beharangozott Messi-Suárez-Neymar (MSN) versus Bale-Benzema-Cristiano Ronaldo (BBC) párharc simán a Barca javára dőlt el, de ez nem eredményezte a gránátvörös-kékek bajnoki címét. Hiába tehát – Rafinhával és Alcacerrel kiegészülve – a RAMSN 99 gólja, 43 gólpassza, szemben a – James, Isco, Morata hármassal kiegészülő – JIMBBC hatos 76 góljával és 31 gólpasszával, a Kroos, Modric, Casemiro középpálya, a Ramos és Marcelo fémjelezte védelem, illetve a világ legerősebb kerete és egy fantasztikus edzői teljesítmény (Zidane) végül majdhogynem rajt-cél győzelmet hozott a Realnak a La Ligában.
Túlzás nélkül kijelenthető, jelen állás szerint a Real Madridé a világ legerősebb kerete. A transfermarkt.com szerint a játékosok 765 millió eurós összértékével is megelőzik a 758-as Barcát. Talán a kapus, Keylor Navas a leggyengébb láncszem, ám a Sevilla elleni vereségen kívül nem ment el meccs rajta.
Nem volt könnyű idénye a francia mesternek, aki talán a legkevésbé objektívan megítélhető edző a világfutballban. Zidane széles skálán mozog a szurkolók szemében: ha jól megy a Madridnak, akkor hidegfejű, vérprofi edző, aki „beszéli a játékosok nyelvét, és jól keveri a kártyákat”. Ha a csapat nagy ritkán kikap, vagy nem túl meggyőző játékkal rukkol elő, akkor előjönnek az „ezt anyám is tudná ezzel a kerettel” típusú okoskodások.
Kétségkívül nehéz óriási taktikai húzásokat Zidane nevéhez fűzni, de Casemiro beépítése a 4-3-3 középső védekező középpályás posztjára mindenképpen az. Miként a tíz gólt és nyolc gólpasszt jegyző Isco trequartistaként, magyarul – a két szélső támadó között kicsit visszahúzódva futballozó – klasszikus játékszervezőként szerepeltetése is siker.
A keret bősége persze óriási lehetőségeket rejt magában. Melyik edző ne csettintene, ha a Realban gyakran kispadra szoruló, James, Morata, Isco, Marcos Asensio, Lucas Vazquez támadósorból, vagy a Nacho, Varane középhátvéd duó tagjai közül kellene válogatnia? Igaz, alighanem ugyanekkora teher ilyen kvalitású játékosokból párat mellőzni. Zidane ezt a feladatot megoldotta: zseniálisan cserélgette játékosait.
A Realban húsz játékos játszott ezer perc fölött (Kiko Casilla cserekapus megragadt 990-nél) és összesen 24 játékost vetettek be, ami azt bizonyítja: rendkívül jól megtervezett rotációs rendszert alkalmazott Zidane. Kétezer percnél többet csak Toni Kroos és Cristiano Ronaldo (2500 perc) volt a pályán. Összehasonlításképpen a Barcánal öten, az Atleticónál nyolcan, a 28 játékost kipróbáló Sevillánál hárman mondhatták el ezt magukról. Ronaldo, azzal, hogy rengetegszer el sem utazott idegenbeli meccsekre, napokat tudott pihenni és friss maradt az évad végéig.
Ronaldo kevesebb játékpercéhez, pihentetéséhez persze hozzájárult az Eb-döntőn összeszedett sérülése is, de egyértelműen Zidane érdeme az, hogy az évad végére ennyire topon maradt és elképesztő szezont zárt a 32 éves portugál szupersztár: 29 La Liga-meccsén 25 gólt lőtt és hat gólpasszt adott, míg a BL-ben 12 meccsen tíz gól és hat gólpassz áll a neve mellett.
Meglepő az is, hogy bár James Rodríguez vagy Morata esetében is felvetődött, hogy keveset játszott, a két kvázi mellőzött játékos teljesítményéről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Ketten együtt 2500 perc alatt 23 gólt és tíz gólpasszt jegyeznek, ami veri Neymar 30 meccs/2653 játékperc/13 gól/ 15 gól passzos mutatóját. Nyilván Morata és James profizmusa is értékelendő, de az, hogy Zidane ilyen félelmetes szezont hozott ki belőlük, annak fényében, hogy mindketten valószínűleg hónapok óta tudják, távoznak, ismét csak a francia edző pedagógiai, pszichológiai, motivációs képességeit dicséri.
Nem is a csapatkapitány góljainak a száma – bár egy belső védőtől ez önmagában zseniális teljesítmény –, sokkal inkább azok fontossága emeli ki Sergio Ramost a többiek közül. Pontot mentett a Villarreal és a Barca ellen (90. percben), a 92.ben megverte a Deport, kettővel elintézte a Malagát (2:1), majd a Betist is a 81. percben. Ez minimum plusz kilenc pont, illetve, ugye, a kettő, amit a Barcától elvett ezzel. Ha megnézzük, hogy mennyire ritka esemény az, hogy a Real (vagy éppen a Barca) hátrányba kerül, Ramos góljai még fontosabbá válnak: 30-szor lőtte ugyanis a Real a meccsen az első gólt, szemben a Barca 26-jával. Mivel nagyjából meccseként egy gólt kapnak (41-et 38 meccsen), az a pár alkalom, amikor hátrányba kerülnek, felértékeli Ramos kései találatainak értékét.
Az sem véletlen, hogy Ramos és a Real utolsó percben szerzett góljai sokszor pontrúgások (Toni Kroos gólpasszainak nagy részét így jegyzi) után jönnek: ebben is a Real vezeti a ligát. Az utóbbi hét szezont elemző táblázat megmutatja, hogy míg legtöbb csapat két, maximum három fejessel próbálkozik, s ezeket 12 százalékos hatékonysággal értékesíti, az idei Real felfelé lóg ki: meccsenkénti négy fejesének húsz százaléka gólhoz vezet, amire meg nem erősített statisztikák szerint maximum a Csank János-féle Vác FC Samsung lehetett képes a kilencvenes évek hajnalán.
Nyolc Real játékos döntött gólrekordot az évadban: Ramos, Nacho, Casemiro, Isco, Morata, Kovacic, Asensio és Mariano is idén lőtte a legtöbb gólját egy szezonban.
Az utóbbi években a Barcelona egyre inkább eltávolodott a saját nevelésű játékosokból való csapatépítés filozófiájától. Nyilván képtelenség minden évben Messiket és Iniestákat kinevelni, mégis feltűnő, hogy a Barca az utóbbi években nem saját utánpótlásából merít, hanem a nemzetközi piacról igazol. Az utánpótlásból az elmúlt öt évből felkerült Douglas, Bojan, Deulofeu, Muniesa, Bartra, Sandro (a Malagában remek szezont futott), Tello, Cuenca, Montoya, Halilovic és Munir tizenegyből ma már egyik sem kap lehetőséget a Barcában. Sergi Roberto és Rafinha Alcântara nevét a tárgyilagosság kedvéért említsük meg, hiszen mindketten a csapat erősségei.
A Barca játékospolitikájának és jelenének a buktatóit leginkább Rafinha bátyja, Thiago Alcântara szimbolizálja leginkább. A Bayern Münchennel élete legjobb idényét produkáló középpályás szintén Barca-nevelés, 2013-ban adták tovább, mert nem jutott levegőhöz az akkor még aktív Xavi-Iniesta duó árnyékában.
A Barcelona, bár kétségkívül a világ egyik legjobb csapata, komoly taktikai problémával küzd a középpályán. Xavi visszavonulásával és Fabregas elengedésével, valamint Enrique MSN-re kihegyezett gyorsabban átpasszoljuk a középpályát-taktikájában épp egy Thiago-féle játékosra lenne iszonyatosan nagy szükség. A Bayern középpályása meccsenként 4,6 labdát szerez – ezzel első volt a Bundesligában –, majd zseniális passzokkal – 1.8 kulcspassz/találkozó – hozza helyzetbe csapattársait.
Nem hiába jegyezte meg a kiváló szakíró Tom Payne, hogy
a Barca legjobb középpályása a Bayernben játszik.
A magához képest gyengébb szezont produkáló és gyakran sérüléssel játszó zseniális Sergio Busquets, az Enrique által a szezon elején kicsit érthetetlenül mellőzött Rakitic, illetve a látványosan öregedő Andres Iniesta (utólagos elnézés a szentségtörésért, San Andres!) sem tudott hétről hétre megbízható teljesítményt nyújtani.
Védekezésben Busquets sokszor bizonyult lassúnak, Iniesta bár nem erről volt híres, de a pressing ellen is komoly gondjaik akadtak, mint azt a PSG párharc első meccse, vagy a Juve elleni BL-elődöntő is megmutatta. Az öregedő Barca-középpálya egyre súlytalanabbá vált, egyre kevesebbet mozog, ezért gyakran a védők direkt, a középpályát átlőve indítják az MSN-t. A holland futballelemző Sander Ijtsma (11tegen11) passztérképein ez tisztán látható.
Míg a gyengébb csapatok – BL, Borussia Mönchengladbach – ellen jól működik a letámadás,
addig az erősebb ellenfelek ellen, mint az Atlético, nagyon nem.
Ez korábban szinte elképzelhetetlen volt. A labdabiztos Barcelonát letámadni a sportszerűtlenség és az öngyilkosság fura keverékét jelentette az ellenfelek számára.
A Barca gyenge igazolásai miatt – Jasper Cillesen, Denis Suarez, Paco Alcacer, André Gomes és Lucas Digne együtt megint százmillióba került –, a keret bár bőnek tűnt, sokszor mégis szűkösnek bizonyult. Ez a BL-ben a Juventus és az első PSG-meccsen kifejezetten szembetűnő volt, Luis Enrique érdemben nem nagyon tudott variálni. Míg Zidane az Isco, James, Morata, Asensio, Vazquez ötösből bárkit behozhatott és akár 4-4-2-es, 4-3-1-2-es, vagy esetleg 4-2-3-1-es játékrendszerre is átállhatott, addig Enrique csak a szezon második felében próbálkozott a háromvédős rendszerrel, akkor is kevés sikerrel.
A másik következménye a szűk keretnek, a sztárok korai fáradása. A fentebb már említett Real-rotációval szemben az MSN átlagban majd 2800 percet, töltött a pályán. És bár akadtak feledhetetlen pillanataik – a PSG elleni 6-1 alkalmával kicsit olyan érzése volt az embernek, mintha Houdinit nézné, hogy vajon még egyszer, utoljára ki tud-e szabadulni a nagy művész –, de összességében a megszokotthoz képest többször akadozott a gépezet.
Nyitókép: Europress/Anadolu Agency/Burak Akbulut
