Elképesztő történetet osztott meg haon.hu-val a magyar labdarúgó-válogatott egyik szurkolója. A vezetékneve elhallgatását kérő Gergő három hete érkezett haza, melyet megelőzően alaposan felmérhette a franciaországi börtönök állapotát. A franciaországi kontinenstornára elutazott szimpatizánsok közül ő volt az egyetlen, aki letöltendő büntetést kapott, az alábbiakban változtatás nélkül közöljük beszámolóját.
Egy kisbusszal utaztunk ki a barátainkkal az Európa-bajnokságra, és Marseille közelében béreltünk egy apartmant. Az izlandiak elleni június 18-ai meccs előtt egy nappal érkeztünk meg a szállásra, másnap pedig vonattal mentünk be a városba, a régi kikötőbe, ahol a szurkolók gyülekeztek, magyarok és izlandiak vegyesen, nagyon békés, barátságos hangulatban. Bár előtte egy héttel komoly csatatérré változott a hely az orosz huligánok és az angol szurkolók összecsapásai nyomán, mi ebből már semmit nem érzékeltünk, a komoly létszámban felvonuló rendőrök sem lihegték túl a dolgokat. Az utcán, a tereken nem lehetett szeszes italt fogyasztani, ha meglátták valakinél, elvették és elhajították, de semmi több. Felejthetetlen élményt jelentett a magyar táborban az utcai vonulás, mi egy szurkoló társammal a második-harmadik sorban meneteltünk, ilyen hangulatban érkeztünk meg a stadionhoz. A beléptetésnél már látszott, hogy bennünket, akik Magyarország feliratú fekete pólót viseltünk, tetoválások vannak rajtunk, szigorúbban ellenőriznek, mint a mezes, sálas szurkolókat, de ezzel sem volt semmi probléma. Az akkor kezdődött, amikor a mi drágább helyre szóló jegyeinkkel át akartunk menni a kapu mögötti szomszédos szektorba, ahol az ultrák is gyülekeztek. Pontosabban, eleinte ennek semmi akadálya nem volt, csak amikor látták a biztonságiak, illetve a kék szabadidőruhás rendőrök, hogy ez nem 10-20, hanem több száz embert jelent, akkor szabadult el a pokol.
Miután mi az elsők között átugráltunk a kerítésen, vártuk a többieket, de addigra nekik már megálljt parancsoltak a biztonságiak, elkezdték ütni a kerítésen kapaszkodókat. Mivel a barátaim is köztük voltak, visszafordultam, hogy megkérdezzem, miért nem engedik át őket. Addigra azonban már nagy lett a zűrzavar, a kapu mögötti táborból is többen érkeztek és a kerítésről is igyekeztek átugrani a barátaink, szurkolótársaink. Így két tűz közé szorultak a biztonságiak és az említett rendőrök, akik – mint utólag megtudtam – összecsukható fémbotot, viperát is elővettek, azzal csépelték a drukkereket, akik nem értették, mi váltotta ki a hirtelen agressziót, hiszen előtte még elnézték a biztonságiak a helyváltoztatást. A zűrzavar közepette egyfolytában próbáltam kommunikálni a rendfenntartókkal, hogy megtudjam, mi történt. Eközben – több akkor készült fotón is jól látszik – nemhogy agresszívan közeledtem volna feléjük, hanem széttárt karokkal próbáltam szót érteni velük. Sem én nem ütöttem meg őket, sem ők nem bántottak. Végül a többiek áttörték a kordonjukat, azóta már láttam, hogy tőlem lentebb volt dulakodás, verekedés is, de nekem úgy ért véget a cirkusz, hogy valaki a hátam mögül benyúlva leütött egy rendezőt, aki engem is magával rántott, így estünk el. Később itthon többen azt hitték, hogy amiatt az ember miatt tartóztattak le, de itt jön a csavar, őt többet nem is láttam, hanem egy számomra ismeretlen rendőr jelentett fel, akivel először a rendőrségen találkoztam. Hiába próbáltam angolul megkérdezni, miért állítja rólam, hogy én ütöttem meg, csak mutogatott rám és közben félreérthetetlenül keresztbe húzta a nyaka előtt a hüvelykujját, jelezve mi vár rám. De addig még volt néhány boldog órám.
Minden ismerőstől elszakadva, kétségek között vártam a tárgyalást, ami előtt a kirendelt ügyvédem mondta, hogy semmilyen bizonyíték nincs ellenem a rendőr állításán kívül, ezért ő a szabadon bocsátásomat fogja kérni. Gyanús volt nekem is, hogy addig már egy albumra való fotót készítettek rólam, a ruhámról, a cipőmről a tetoválásomról, de minek, ha száz számra rögzítik a felvételeket a stadionban. Elmondtam azt is a bírónak: mennyire életszerű, ha én vertem meg a rendőrt, hogy utána ott ünneplek a stadionban, majd nyugodtan sétálgatok az utcán arra várva, hátha elkapnak, ahelyett, hogy taxiba vágtam volna magam és „ágyő” Marseille. Ez sem használt.
