– Laci bácsi, a Zoli kisöccse bokán rúgott.
– Előfordul az ilyen a futballban.
– De nem a meccsen, hanem utána!
– Biztos nem direkt csinálta.
– Ööö… És le is köpött.
– Az már valóban nem tréfadolog… Na, készülj, mindjárt megint ti következtek.
Úgy nyolcvan gyerek jött ki focizni a sajószentpéteri nagy játszótérre, egy meccs tizenöt perc, aztán váltás, aki épp nincs pályán, odébb dekázgat, cselezget, rúg két fűre dobott pulóver közé kapura, bokázza ifjú sporttársát, szóval tök jól elvan.
Sokan dorkóban, utcai ruhában nyomják, semmi gond, ez nem tesióra, a lóvésabbak stoplisban, válogatott mezben, páran a Barca piros-kékjében; sok a Messi, Neymar, Ronaldo és Ballack is akad, és van egy Raúl, de ő nem a volt reálos kopírja, hanem tényleg ez a keresztneve, s kábé úgy is cselez, mint a spanyol zseni.
Sajószentpéter megér néhány misét, alighanem visszajövünk még ide. Kis híján beszélgethetünk a pap labdarúgó-válogatott oszlopos tagjával, ő is kijött nézni a srácokat, de pechünkre imára siet az atya. Viszont összefutunk egy olimpikonnal, a ’88-ban, Szöulban bronzérmes Isaszegi Róberttel (ugye emlékeznek arra a bajuszra?). Odébb, egy áruház előtt pedig NBI-es sakkiszta, a mesterjelölt Petró János (volt neki 2180 Élő-pontja is, hoppá!) árulja a reggel szedett erdei gombát, a maga ura ő, volt már betanított hentes és számítástechnikus, most ebből él, mutatja, a csupros gombának van szezonja, „hivatalosan csoportos tuskógomba, latinul Armillariella tabescens”.
Csoportos szocióhoz a rég bezárt bányák után árván maradt bányászsor és a cigánytelep kínál történeteket. Az például nekünk új, hogy nemcsak pénzzel matekozó uzsorások teremnek a nyomoron, hanem kisboltos uzsora is létezik: van ugye a normál ábécé, ahol kenyeret, tejet, parizert vesz az ember, akár hozomra is, aztán fizetésnapon, segélynél törleszt. Aki már ott sem hitelképes, az mehet az „uzsora ábécébe”, ahol az élelmiszer mellett alternatív nemzeti dohánybolt is üzemel faszeszes pálinkával és kannás borral, krumplival és kiflivel, mosóporral és szappannal, igaz, az árak elég húzósak, hogy csak egyet említsünk, a cigi szálja hatvan forint, ráadásul, ha üt az óra, nemfizetni nem lehet.
A kisváros központja rendezett, kijjebb, ahol pár évtizede gyümölcsös és szőlő borította a dombokat, térdig ér a gaz.
A kocsmában megy a migránsozás, igazolva a kormányzati plakátkampány hatékonyságát. Egy ház előtt meg ki tudja, miért, azt fejtegeti valaki, hogy az árvíz a világ legjobb biznisze.
A politika bolond lenne csapadéktározókkal venni elejét a bajnak. Amikor kiöntött a mi kis Nyögő-patakunk, papíron ráhordták a Góbi-sivatagot. Ráadásul gyerekkoromban két ember vitt egy zsákot, most meg egy ember kettőt, de azokban együtt sem volt fele annyi homok, mint az egy nagyban. Na, vajon miért? Hát mert a zsák még a fuvarnál is drágább. Mondhatnám, de nem mondom, kik híztak a védekezésen, aztán meg a helyreállításon is.
Na de nem a homok Voldemortjai miatt jöttünk Sajószentpéterbe, hanem a futballért.
Játszifoci néven indított a minap mozgalmat Zsíros László. Játszi, értsd, játszótéri.
Laci bácsi, ki riportunk kezdetén oly bölcsen kezelte a csulás bokán rúgást, focibolond, a helyi sportegyesület, az SVSE elnöke, utánpótlás-felelőse. Ismeri őt mindenki ebben a tizenkétezres városkában, ül autónk anyósülésén, be sem veszi karját az ablakból, úgy integet gyerekeknek, anyukáknak, hogy „ötkor a játszón, el ne felejtsétek”. Augusztusban, a nyaralások végén hirdette ki, hogy hetente kétszer grundfocit szervez.
A környék klubjai is hírét vették a Játszifocinak, játékosmegfigyelőket küldtek, akik már mostanáig huszonvalahány srácot igazoltak le, s viszik őket az edzéseikre.
A terv most az, hogy legyen két oszlop, rá egy-egy reflektor, hogy télidőben is este hatig, hétig guruljon a labda.
A túlvégen, a cigánytelep sarkára, a főút mellé a legutóbbi választási kampányban az önkormányzat ketrecet húzott. „Néha annyian vannak, egymást lökik föl, észre sem veszik, hogy nincs bent a labda – így Laci bácsi. – Kicsi a pálya, egy oda nem is elég, és tartok tőle, tél végére nem sok marad a vasból. De minimális befektetéssel kialakítható, ami kell. Tudnám őket mozgatni, olyan tehetségek akadnak köztük, hogy csuda.”
A háromszög harmadik csúcsa a Levente tér, ami nem is tér, hanem elhanyagolt legelő, rajta két vaskapu. Annak idején Turul-szobor állt itt, a háború előtt leventék lőgyakorlatoztak erre, az ötvenes években a település szpartakiádjai zajlottak, sőt olykor megye egyes meccsnek is otthont adott a placc; most a parlagfű méri össze pollenszámát a libatoppal meg az ürömmel. Laci bá’ dózerrel alakítaná a természetet, mutatja, hol lesz a három pálya.
Laci bácsi 1950-ben született, ludovikás katonatiszt hetedik gyereke. Természetesen focizott, tizenkét évesen igazolta le a Borsodi Bányász, „jó futballista lett volna belőlem, de elvitt a zene”. Tinédzserként dobosnak állt, „repülős zenésznek”, ott segített be, ahová az ORI küldte távirattal; Brothers nevű bandájával ma is nyomja a bluest.
A muzsika mellett kohóipari szakközepet végzett, volt segédmunkás, lakatos, aztán kisfőnök a sajószentpéteri üveggyárban. Jóval a rendszerváltás után, 2006-tól a lényegében nem létező MDF színeiben négy évig önkormányzati képviselő volt, sportot szervezett, volt hozzá egyetemi papírja, pezsgett a Bozsik-program megyei működtetésében, magánszorgalomból a romaválogatottba hordta fel Pestre a borsodi cigányspílereket.
„Egy: mozognak. Kettő: felügyelet alatt vannak. Három: ennél jobb utánpótlásbázis a világon nincs. Ja, és már a jelmondatot is kitaláltam: Közös mozgás, közös buli = Játszifoci!”
