Annak idején, még általános iskolás koromban rendre behívtak az iskola-válogatottba. Naná. Olyan voltam, mint a gyík, ezért apám második elején levitt kéttusázni – úszás, futás, az öttusa alapja -, ahol Eszti néninél annyit edzettünk, hogy rövid időn belül a suliudvaron mindenkit háromszor körbefutottam, mire megmozdult a labdával.
Nem ma volt mindez, 1976-80 között. Akkor voltam “felsős”. A Keveháza utcai Iskola híres volt akkoriban sporteredményeiről. Nem mintha sporttagozatos lett volna. Szimpla, mezei általános iskolaként is akadt egy hihetetlenül lelkes, szeretetreméltó testnevelője, Gabi néni, aki minden létező sportversenyre benevezett minket. Engem is. Anyáskodása mellett mentem kerületi mezei-futóversenyre, úttörő olimpia ötpróbára és a Tanárnő, bár hetedikes voltam, de a többségében nyolcadikosok alkotta iskola válogatottba is behívott.
Nem mondom, hogy a labda előre köszönt nekem, de tény az átlagosnál nagyobb barátságban voltam vele. Csapatunkban nem akadt igazolt futballista, csak egy, a “Magyar Kábeles” Szőnye Atti, de lelkesedésünk, szenvedélyünk segítségével átgázoltunk ellenfeleinken. Így fordulhatott elő, hogy a budapesti döntőig meneteltünk és ott épphogy lecsúsztunk az országos diákolimpiai fináléról, ami hatalmas szó volt ez akkoriban.
Arra kristálytisztán emlékszem, hogy ami ma már elképzelhetetlen, nem kiskapura, kézilabda méretűre, hanem szabályos, nagy pályán, rendes nagy kapura játszottunk. A mostanság Lantos Mihály Sporttelepnek nevezett Csömöri úti MTK-pálya hátsó földesén tartott területi döntőig volt vagy fél tucat selejtező meccsünk. Szemet szúrt az is, hogy az oldalvonal melletti korlátot mindig idős bácsik támasztották – kivétel nélkül mindegyiknek szép kerek, karikalába volt….
A döntő tornán vagy egy tucat öreg figyelte a meccseket. Nem volt náluk különösebb eszköz, maximum egy papírfecni, meg egy-egy bicskával hegyezett ceruza. Aztán a meccsek végén odaballagtak némelyik gyerekhez, kifaggatták ki fia borja, hol lakik, apja, anyja mivel foglalkozik, majd feltették neki a nagy kérdést: nincs kedved focizni járni? A felkészültebbeknél még biankó sportkönyv és egyesületi pecsét is akadt, így bólintás után azonnal leigazolták a friss húst. A fővárosi négyes, a Fradi, az Újpest, a Vasas és Honvéd mellet innen merített valamennyi kisebb fővárosi egylet, de vidéken sem ment ez másként.
Engem is többször invitáltak. Ki tudja, ha hallgatok rájuk Kovács Kálmán vagy Zsivoczky Gyula helyett én rúgom a gólokat a magyar győzelemmel végződő 1984-es Európa-bajnokságon, majd aktív részese lehettem volna a magyar labdarúgás leépülésének. De eddig a kérdéskörig sosem jutottunk el, mert rendre büszkén azt válaszoltam a játékosmegfigyelő uraknak, hogy nincs sanszuk, mert én biza öttusázó leszek. A kitartásomnak köszönhetően az is vált belőlem, amire a mai napig büszke vagyok.
Mindez arról jutott eszembe, hogy olvasom, a Centersport október végén megismétli nagy sikerű játékosmegfigyelői tanfolyamát. Mert ugyan a magyar anyák még mindig szülnek, talentum még mindig terem, úttörő olimpia helyett Diákolimpia is akad, de – tisztelet a kivételnek – azt a tanerő és diák egyaránt inkább nyűgnek érzi.
Így a Diákolimpiák focimeccsein is maximum türelmetlen anyukák, apukák támaszkodnak a kisméretű műfüves pálya palánkjára, a jó szemű, karikalábú bácsik már semmiképp. Ők kihaltak a pályák széléről. Velük együtt szakmájuk, a játékosmegfigyelés, más néven tehetségkutatás is elsorvadt futballunkban.
Holott, ha kicsit más, modernebb módszerekkel, eszközökkel, de a tehetség felismerése, bevonzása, és megfelelő képzése ma is az alfája és az omegája bármely sportnak, így a labdarúgásnak is.
Meglehet, épp a még életben lévő Eb-reményeink, a jövő labdarúgói miatt szükség lenne azokra a jó szemű bácsikra mostanság is.
