Van egy régi e-mail címem, nem használom már, de tisztességből néha azért ránézek. Nem is tudom minek, időpocsékolás… Mindenféle levélszemét jön csak ide. Ezeken a kéretlen reklámokon kívül semmi érdemleges nem vár itt rám.
Ma is – miután megnyitottam – telis-tele van hirdetésekkel: utazzak ide, meg oda ötven százalékkal olcsóbban…spam, fehérítsd ki a fogad…spam, állítsd meg az őszülést…spam, az utolsó meg a merevedési zavaraimat akarta megoldani (??) – ezt gyorsan töröltem.
Aztán egyszer csak, végre valami ismerős! Az UTE Baráti Kör levele! A cím csak ennyi: “Segítsünk Kertész Gyulán!” Kertész Gyula? Összeráncoltam a homlokom… Ki lehet ő?? Ilyen nevű játékos, edző nem jut eszembe az elmúlt negyven évből. Kiváncsi voltam. Rákattintottam… Láttam, hogy a levél alján kép is lesz. Lejjebb görgettem és azonnal összeszorult a szívem….
Hetvenes évek közepe, Megyeri út, Újpesti Dózsa, sokszoros bajnok, Európa-hírű a csapat. Apunak köszönhetően mindennapos vendég voltam a sztárok között. Mindenhová bejárásom volt, senki nem szólt rám, ha az öltözőbe, vagy akár az edzés közben a gyepre merészkedtem.
Felejthetetlen, hogy akkor az újpesti csapat edzésén több ezren voltak. “Nézzük meg a világsztárokat!” – ez volt a jelszó!
A tréning után ott álltam a játékoskijárónál, vártam aput. Ez nagy kihívás volt, mert mindig a fater jött ki utoljára. Ez megragadt bennem. Valószínűleg az öltözőben még egyszer lepörgette az edzést, a meccset…de egy biztos…Mindig ő jött ki utoljára!
A szurkolók ilyenkor odagyűltek egy autogramért, esetleg csak egy szép volt fiúkért. Hihetetlen felhajtás volt, de nem féltem a tömegben. Hiszen itt mindenki apunak drukkol!
Néha azt gondoltam, apu ma bent alszik. Már mindenki kijött, ő meg még sehol. A szurkolók többsége már elszállingózott, mindenki megkapta a kedvencétől a maga kis pacsiját, autogramját.
Ilyenkor már csupán néhányan voltunk. Megfigyeltem, hogy egy alacsony, láthatóan beteg, sérült fiatalember volt a legkitartóbb. Soha nem kért semmit, nem autogramvadász volt. Csak egy kézfogás vagy egy mosoly volt az, ami miatt télen-nyáron, hidegben, kánikulában ott állt az öltöző előtt. Nem volt edzés, nem volt meccs, hogy ne láttam volna őt!
Betegsége miatt nehezen értettem, hogy mit mond…talán a “szép volt Ede” meg a “gratulálok” volt kivehető De amennyire a beszéde nem, a szemei mindent elárultak!
35-40 év után sem felejtem el… Úgy nézett apámra, mint valami Istenre. És amikor apu szóba állt vele!! Nahát akkor és ott minden gondja elszállt, és tudom, mert láttam a szemében, hogy azokban a percekben ő volt a világ legboldogabb embere!
2015 szeptemberében végre a nevét is megtudtam ennek a nehéz sorsú, tiszta szívű Újpest-drukkernek! Kertész Gyula…Nézem a fotón ezt a szomorú sorsú embert (nemcsak ő, hanem a gyermeke is sérülten született. A kisfiú állami gondozásban van, sőt Gyula hajléktalan is volt hosszú ideig). Ő néz rám a képről. Nem lehet összekeverni, hiába telt el közel negyven év. Csak a szemei… azok a csillogó szemek most nagyon szomorúak.
Olvasom a levelet. Abban csak annyi áll, hogy egy UTE bérletet szeretne, hogy ott lehessen kedvenc csapata összes hazai meccsén. És miután lassan beköszönt a hideg évszak, szeretne néhány meleg ruhát, cipőt is…
Percek óta ülök a levél előtt, már összefolynak a betűk, a sorok. Nehéz, de megpróbálok felocsúdni, mert tudom, hogy sürgős dolgom van!
Gyula, örülök, hogy látlak és hogy megtudhattam a neved… Most pedig megyek a régi ruhásszekrényemhez…
