Gábor kollégám nem éppen sportőrült. Ellenben fia, aki tizenhárom éves, reggeltől estig terelgetné a labdát lelkesen. Úgy nyolc éve focizik, állítólag nem ügyetlen. A szülők fittyet hányva a sportágra zúduló össznépi átkozódásra, ahogy kell, szenvedélyesen támogatják, segítik őt álmai megvalósításában.
Illusztráció , forrás: mlsz.hu
Beszélgetünk épp az iskolakezdés nehézségeiről, majd sportra váltunk, mert, mint mondja büszkén, nemrég akadémista lett a srác. Meséli, az iskolai szünet alatt is volt edzése, hat héten keresztül, hetente négyszer másfél órában készültek az első nagypályás szezonra. Kérdi, szerintem ez sok vagy kevés, netán épp az életkornak megfelelő terhelés?
Bár személyes tapasztalataim is akadnak edzésmennyiség, minőség, intenzitás, makrociklus, mikrociklus és az eredményesség összefüggése témakörben, de azok mégiscsak egy amatőr egyéni sportágra korlátozódnak, így javaslatomra röpke – nem reprezentatív – kutatást végeztünk a szerkesztőségben; ugyan már, kinek mit sportol és mennyit edz a gyermeke?
Illusztráció
Jóska, a 15 éves leány-kézilabdázó apja büszkén taglalta, hogy a gyerek augusztus elejétől minden nap reggel fél kilencre ment a Népligetbe, és késő délután szabadult. Miközben apa dolgozott, gyermeke edzett kettőt-hármat, naponta, közben tízórai, ebéd, kis pihi helyben, ráadásul az a dicsőség érte, hogy motivációs céllal két héten át a felnőttekkel is (!) edzett. További szakmai részletekben nem merültünk el, de hozzátette, esténként nem kellett altatódal.
Ferinek fia van, 12 éves, ő speciel vízilabdázik. A séma ebben a sportágban is hasonló, csak Feri a Margitszigetre hordta gyerekét, ahol napi két vizes edzés – egyiken labdát nem is láttak, csak úsztak – mellett olykor futottak vagy medicinlabdával erősítettek. A fennmaradó szabadidőben, aki bírta, focizott, vagy csak úgy hobbiból, párba állva „kiszorítózott” a szabad vízfelületen. Némi örömmel a hangjában megjegyezte ő is, esténként a srác nem akart már a számítógépén cash of clanst játszani vagy az xbox-on Assasinokkal gyilkolászni, inkább lefeküdt aludni.
Illusztráció
Gáborral eztán elolvastattam a sport24 szerdai cikkét, amelyből kiderült, „az összes szomszédos ország képviselteti magát valamelyik labdarúgó európai kupa csoportkörében, csak mi, magyarok nem, ezért az UEFA-besorolásunk csak a 31. helyre elegendő Európában”.
Megmutattam neki a Nemzeti Sport csütörtöki remek elemzését is, amely rávilágít, „a rendszerváltás óta nem szerepelt ilyen kevés magyar labdarúgó topfutballt (vagy annak közelségét) ígérő helyeken”, ergo e speciális „munkaerőpiac” kevesli labdarúgó-szakmunkásaink képzettségét, “nemet mondott a magyar futballistákra”.
Gábor bólogatott, és megállapította, mindkét cikk tények, számadatok mentén íródott, ha akarna se tudna vitatkozni a lesújtó megállapításokkal. Végül a labdarúgás iránti elkötelezettségéből egy cseppet sem veszítve magvas megállapítást tett: “Ugye akkor jól látom, a fiam nagyjából most érkezett abba a korba, amikortól évről évre felépített tudatos munkával kellene megalapozni istenített példaképei nemzetközi színvonalát, és a jelenleginél sokkal, de sokkal többet kellene edzenie? Oké. De hol, kivel és hogyan?”
