Sorozatunk záró részében is filmet méltatunk, ahogy a németeknél tettük. A belga Jaco van Dormael “És a nyolcadik napon” című alkotása egy Down-kóros férfi (Georges) és egy agyonhajszolt üzletembereket tréningelő férfi (Harry) véletlen találkozásáról, és a köztük szövődő különleges barátságról szól, de sokat tanulhatunk belőle “hétköznapi” kapcsolatainkról is.
A Georges-ot játszó Pascal Duquenne valóban Down-szindrómás, alakításáért Daniel Auteil-jel, filmbéli partnerével megosztva kapta a legjobb színész díját Cannes-ban. Szívszorító darab, csak az érzéketlenebbeknek merjük papír zsebkendő nélkül ajánlani. Anno, mikor egyetemi órára kellett írnunk róla, egyhuzamban néztük meg háromszor, és mind a háromszor elsírtuk magunkat rajta.
Amikor először hallottuk az alábbi zenei előadó történetét, nem tudtuk eldönteni, vajon sírjunk-e vagy nevessünk. Jeanne-Paule Marie Deckersként született, de Soeur Sourire-ként, azaz Mosoly Nővérként lett világhírű. Övé az első francia nyelvű sláger, ami meghódította az amerikai slágerlista csúcsát 1964-ben. Még 1959-ben lépett be a dominikánusokhoz, de a világsikert elérve rádöbbent, hogy nem eléggé elhivatott, és elhagyta a rendet. Barátnő-élettársával, Annie Pécherrel próbált új vallásos útra lelni. Hiába énekelte a fél világ a dalát, pénzt alig látott belőle, a nagy visszatérés nem sikerült neki. Egyre gyűltek az adósságaik, elhatalmasodott rajtuk a depresszió, végül az öngyilkosságba menekültek.
Ezután a felvezetés után jöjjön a Dominique című dal, aminek külön pikantériája mai füllel hallgatva, hogy bár vallásos nóta, a benne elhangzó „nique, nique”, franciául annyit tesz dugni, csak kicsit vulgárisabb formában.
Amerikaival zárjuk a híres embereket, nemzeti hősöket, kiemelkedő kulturális értékeket számba vevő sorozatunkat. Méghozzá egy magyar származásúval, Friedmann Endrével, ismertebb nevén Robert Capával, a világ egyik leghíresebb fotóriporterével. Éppen ezért nem is az életpályájával fárasztanánk olvasóinkat (ezt ide kattintva elolvashatjátok), inkább pár érdekességgel.
A kicsit több mint 70 éve történt normandiai partraszállásnál Capa volt az egyetlen jelenlévő fotós (képeit ide kattintva nézhetitek meg). Állítólag azt mondta a II. világháború után, hogy “Remélem, hogy életem végéig munka nélküli maradok mint háborús fotós“. Jó barátok voltak Ernest Hemmingwayjel, és úgy tartják, hogy Capa fotói inspirálták az író “Akiért a harang szól című” könyvét. Kevesen emlékeznek rá, de a remek felvételeket, amik Hemingway ihletforrásai is lehettek, nem egyedül készítette Capa. Nagy szerelmével Gerda Taróval dolgozott együtt a spanyol polgárháborúban.
Egy tavaly, a fotós születésének századik évfordulóján előkerült interjúnak köszönhetően már nemcsak a külsejét, de hangját is megismerhettük. Ide kattintva pedig megnézhetitek a fotós utolsó képeit, melyek közt színes is akadt.
Utolsó dalunk akár az amerikai válogatott egyik hősies játékosáról is szólhatna, a kiváló filmzenéket gyártó Counting Crows tollából.
