Klein Dávid sajtótájékoztatóján jártam a minap. Ő az a hegymászó, akinek most sem sikerült megmásznia oxigénpalack nélkül a Mount Everestet, de minden eddiginél közelebb került hozzá. Az expedíciót a Spar támogatta, a cég mellétett egy matricás kampányt: kaszáltak is, dehát ez így van rendjén, jó ötlet, jó marketing, slusszpassz.
Szóval a sajtódélután végén a kezünkbe nyomtak egy kis repi ajándékot: egy üveg Bock rozébort, valamint egy doboz sajátmárkás prémium belga pralinét.
Szóval belga csokit, tudjátok, azt a kagylóformásat. Négy darab maradt belőle a belga-algír meccsre. Nem szándékoztam a 90 perc alatt eltakarítani, aztán mégis így lett. Merthogy sokáig nem volt okom nassolni, ehelyett idegesen és anyázva néztem a szenvedést.
A meccs elején még nem tudtuk, hogy Fellainit istenítjük majd a végén (vö. Brüsszel)
Fotó: Facebook
Meg persze folyamatosan olvasgattam a szánalmasan kárörvendő kommenteket, amitől mindig herótom van. Amikor valaki nyeregben érzi magát, és lefikázhatja haverja, szomszédja, kommenttársa, lakótársa, vagy tudom is én, kinek a kedvenceit. “Na, mi van a csodacsapattal?”; “Ezek a titkos esélyesek?” Kapjátok be!
Furcsa érzéseim voltak mindazonáltal: kicsit kötelező, egészséges izgalom volt bennem, valahogy sejthető volt, itt bizony nem kaphatunk ki, akármilyen görcsösen is kezdtünk. Amikor azt mondja egy szpíker, az egyik csapat “talált egy gólt”, legtöbbször lehülyézem, de most tényleg erről volt szó: Algéria talált egyet.
11-es volt, nem nagyon lehetett vitatkozni, baromi felesleges szabálytalanság. Ezután tényleg beállították a buszt a kapu elé, ahogy manapság mondani szokták. Mi meg olyan csapat vagyunk, amelyik tényleg azok ellen virít, akik játszani szeretnének. Vajon miért vertük meg Svédországban 2-0-ra a svédeket a világbajnokság előtt?
Oké, az nem tétmeccs volt, de akkor is. Most szenvedni kellett egy egyébként durváskodó algériai csapattal. A szünetben úgy döntöttem, megeszem a maradék belga csokit, egyrészt valamelyest vigasztalni próbáltam magam, másrészt belebeszéltem valami idióta babonát: biztos ez fog segíteni a srácoknak.
És tényleg segített. Ehhez persze kellettek a jó cserék. Annyi kamera volt már a pálya körül, kellett egy mikrofon is, Fellaini fejesénél csak felugrottam még (egy csokit addigra elmajszoltam). Mellesleg De Bruyne-t érdemes volt a pályán tartani. (A kissrác alighanem a belga Kovács István, már ha létezik belga Trollfoci vagy valami olyasmi, mint egy másodikos, olyan arccal bír, komolyan.) Pocsék szögletek után bátor maradt, és pontos, mesteri beadással adott gólpasszt.
Volt ok az örömre a szállás felé vezető úton
Fotó: Facebook/Belgian Red Devils
Mertens az egyik kedvencem egyébiránt, gólja után már csak egy csokim maradt, pedig akkor már érezhető volt, bedaráljuk őket. Oké, kis szerencsénk is volt, hiszen az egyenlítés után Algéria kicsit bátrabban feljött, így maradt egy kis lyuk a jobboldalon, na ezt használta ki egy mesteri passz után Mertens, a másik csodacsere. Az oroszok ellen tuti kezdeni fog.
A három perc ráadásban elolvadt a számban az utolsó csokikagyló is, nehezen indult, de nagyon édesen végződött az első meccsünk.
És baromi jó érzés, amikor a kárörvendők pofára esnek.
