Mikor Andrea Pirlo szabadrúgása csattant a kapufán, végre elengedtem magam és könnyek szöktek a szemembe.
Négy évvel ezelőtt a dühtől fuldokolva, könnyeimet nyelve írtam posztot az olasz válogatott kieséséről. A csoportból sem jutottunk tovább. Három bűnrossz meccs és tíz perc játék után kullogtunk haza, és rajtunk röhögött az egész világ. Akkor temették az olasz focit és a Serie A megújulásának szükségességéről beszéltek. Meg Lippi felelősségéről.
Két évvel ezelőtt Eb-döntőt játszott az olasz válogatott, két akkora gyökérrel a csatársorban, amekkora nincs is. Meg egy öregecskedő irányítóval. Aki kételkedett Prandelliben, a kontinensviadal végére fogta és megemelte a kalapját. Újra jó volt olasz drukkernek lenni.
Videó – Andrea Pirlo szabadrúgása:
Persze az ördög nem alszik, nem mondom, hogy könnyen elboldogultam volna a zabszemmel a tegnapi angol-olasz előtt, nyögvenyelős 1-1-et jósoltam és legalább egy darab Balotelli-hisztit. Nem lett igazam. Azoknak sem, akik a klasszikus négynégykettő és a catenaccio rendkívül eltérő stílusának összecsapását hangoztatták. Ők nyilvánvalóan egy szatyorban éltek eddig, de legalábbis el kéne gondolkodni, mert annyi szép szakma van a világon, nem kell mindenkinek futballszakértőnek lenni.
Mi volt még? Hogy nagyon meleg lesz és ez is szerepet játszhat az eredményben. Meg hogy Buffon lesérült, jaj. Igen, ez sosem jó ómen, de most éppen nincs bundabotrány se, oszt megvagyunk, köszönjük szépen, ha két évvel ezelőtt a sérülések miatt kellett volna csak aggódni az Eb-n, már infarktust kaptam volna.
Hát kérem. Büszke vagyok. Olyan okos futballt játszottunk, hogy csak lestem, mint a luki nyúl. Semmi forrófejűsködés meg teátrális halál hemperegve a földön, semmi lökdösődés és pofázás, szóval, míg évekkel ezelőtt határozottan az volt az érzésem néha, mintha a helyi kisegítő iskola magatartászavaros kisiskolásait és néhány tesiből felmentett javítóintézetist verbuváltak volna össze, most nyugodt, higgadt focit láttam.
Nem, nemcsak Pirlo miatt, hiába mondta el a kommentátor a meccs alatt negyvenszer, micsoda intelligens játékos. Nem Milan meccseket kell nézni, üzenem szeretettel és akkor végre megértjük a calciót: az az intelligens, nem Andrea Pirlo. Jó, hát persze őt hihetetlenül szeretjük, az eszéért is. Karmester nélkül nincs zenekar, és ő túlzás nélkül tökéletes. Tegnap nem volt egy felesleges mozdulata sem. Prandelli hihetetlen jó munkát végzett és alaposan gatyába rázta a csapatot. Fejben is ott vannak, legalábbis tegnap mindenki épelméjű volt.
Jó most így, nagyon. Jó így meccset nézni, jó gyönyörködni egy-egy szépen vezetett, szépen felépített támadásban. Nem kell idegrohamot, szívszélhűdést, agyhúgykövet kapni, nem kell számolgatni, esélyt latolgatni és tűkön ülni. Amit nem kell még: kátenáccsózni meg a szokásos sztereotip szövegeket ismételgetni. Ahogy a spanyol csodának vége szakadt, úgy majd kikopik a primadonna meg az antifoci is a szakzsargonból. A végén még az angolokat fogják lesajnálni minden meccs előtt, nem minket. Ahogy azt kéne is, de ha minden szakértő úgy látja, hogy tegnap az angolok hihetetlenül kezdeményezők voltak és erőnek erejével próbálták áttörni az olasz védelmet, akkor biztos úgy van, én csak egy nő vagyok, ugye.
Ja, majd elfelejtettem: az azzurri képes volt megnyerni egy meccset. Úgy értem, hogy rendes játékidőben, ilyen gólokkal meg játékkal meg minden. Tényleg, nem hülyéskedek. 2-1 lett. Reménykedés ON.
