A Telkiben rendezett FociFesztivál főmeccse a Visszavágó volt, revans a máig megmagyarázhatatlanért, az irapuatói rémálomért.
1986. június 2., Irapuato, 1800 méteres tengerszint feletti magasság, tűző nap, 16500 néző. A mexikói labdarúgó vb első csoportmeccsén a majdnemhogy a Mundial egyik titkos esélyeseként kezelt, Mezey György által vezetett magyar válogatott 6-0-ás, megsemmisítő vereséget szenvedett a Szovjetuniótól. Gólszerző: Jakovenko, Alejnyikov, Belanov, Jarencsuk, Dajka (öngól), Rogyionov.
2011., augusztus 27., Telki, tengerszint felett kicsivel, szelíd napsütés, úgy 350 néző. Itt az alkalom, hogy visszavágjunk a szovjetek ellen, és a meglehetősen tisztes átlagéletkorú publikum mintha kicsit feszült lenne, amikor Novotny Zoltán nekikezd a helyszíni közvetítésnek.
A játékosok bevonulnak, a himnuszok elmaradnak, a magyarral nem lenne gond (el is lehetett volna énekelni spontán), de szovjet ugye már nincs, helyette lehetett volna mintegy féltucat másikat játszani, most derült ki, hogy melyik ex-szovjet focista honnan való.
A 86(!) éves Buzánszky Jenő bekocog, példát mutatva a taknyos ötveneseknek kondiból, aztán egy virgonc sarkazásos kezdőrúgással technikából.
Főhajtás azok előtt, akik már nem játszhatnak vagy nem ülhetnek a kispadon, és kezdődhet a meccs, nálunk pályán van például Détári Lajos, Kovács Kálmán, Bognár György, Sallai Sándor, Garaba Imre, Kardos József, Csuhay József. Kispadon Mezey György, Egervári Sándor, Róth Antal, Esterházy Márton, utóbbi civilben.
Néhány öregedő ultra megpróbál összehozni egy-két tisztességes rigmust, a közönség inkább marad a színházi lelkesedésnél, nem vevő a fröccsös hangszínű, viccesen hangzó “Harcoljatok!”-ra sem.
A többek között Daszajevvel, Belanovval, Zavarovval, Rácz Lászlóval, illetve a fradi volt légiósai közül Kuznyecovval és Nicsenkóval felálló vendégeknél még mindig az 1986 Aranylabdása, Belanov viszi a prímet, háromszor is mattolja a most sem túl gyors Garabát és Kardost.
Csakhogy ezúttal Détári felvette a góllövő cipőjét és egymaga tartja a döntetlent, amíg Nicsenko be nem tekeri a hosszú felsőbe. Sallai és Bognár jól zakatol a széleken, Détári szabja a fazont (már amikor éppen nem gólt lő), a védelem…hát, kicsit statikus.
A szünetben 4-3 oda, félidőben a piros arcú veteránok vidáman döntik magukba a vizet, Döme élen jár az egészséges szomjoltásban.
Adomáznak, ami belefér tíz perce, a közönség dörzsöltebb része a bundázásokat (nem a mostaniakat, az akkoriakat) femlegeti.
A második félidőben a két csapat már okosan beosztja az erőt, még egy ex-szovjet találat, de Kovács Kálmán és Szokolai László révén egyenlítünk, 5-5-re mentjük a meccset.
Alakul ez, jövőre akár nyerhetünk is.
Az az 1986-os 0-6 viszont sajnos nem lett kitörölve a történelemből.
