“Könnyek a világbajnoki cím helyett”, “Fuccs az álmoknak” – ilyen és ehhez hasonló címekkel számoltak be a vasárnapi berlini újságok a német válogatott Japán ellen elszenvedett vereségéről, amely ténylegesen véget vetett az aranyálmoknak. “Egy csapat, egy álom” – volt a német együttes jelszava, amely a hosszabbítás 18. percében Murajama góljával egy csapásra szertefoszlott. A 2003-as és 2007-es világbajnok erejéből ezúttal csak a legjobb nyolcig futotta, a Nationalelf utoljára az 1999-es, Egyesült Államokban rendezett vb-n szerepelt ilyen gyengén.
Pedig Németországban szinte minden sportszerető ember és a szakértők többsége is az újabb világbajnoki címre fogadott. Akárcsak 2006-ban, amikor az ország a férfi vb házigazdája volt, a szurkolók egyfajta nyári meséről álmodtak. A férfiak esetében az akkori harmadik hellyel a mese még úgy-ahogy valósággá vált, a nők kiesésével azonban a hirtelen kijózanodás lépett a helyébe.
A kudarc okainak elemzése még hátravan, az első kommentárok azonban arra mutattak rá, hogy a németek lebecsülték a japánokat. És mindebben – mint a véleményekből kitűnt – szerepet játszott a termetben való különbség is. Nem véletlen, hogy a mérkőzés előtt az újságok még azzal élcelődtek, hogy a Góliát-termetű házigazdák lerohanják majd a Dávid-méretű szigetországiakat. Sőt, egyes lapok még az összeállítást is úgy adták meg, hogy a nevek mellett – a szokástól eltérően – nem a válogatottság számát vagy épp az életkort adták meg, hanem az adott játékos magasságát. Ennek nyomán pedig rögtön kimutatták, hogy a német nemzeti tizenegy átlagos magassága 10 centiméterrel nagyobb a japánokénál, akiknek kapusa a maga 170 centiméterével a hálóőrök között “törpének” számított. Mindebből pedig azt a következtetést vonták le, hogy a japánok a németek számára a “legapróbb” problémát jelenthetik.
És hogy ez nem így lett, az mindenekelőtt a japán “Dávidok” határtalanul lelkes játékának volt köszönhető. A szigetország válogatottja lelkesedésével, bátor, gyors, technikás játékával már a csoportmérkőzések során belopta magát a szurkolók szívébe. Az irántuk érzett rokonszenvet pedig csak növelte, hogy a japánok minden egyes győzelemmel Fukusimát akarták feledtetni, és az “atomsokk” után az otthoniaknak kívántak legalább kilencven percre örömöt szerezni. Mindez a játékosok számára olyan erkölcsi tartást adott, amely eddig – és a németek ellen is – kompenzált minden tudás-, vagy épp magasságbeli különbséget.
A kétszeres világbajnok németek ráadásul retteghetnek azért is, hogy ott lehetnek-e majd a 2012-es londoni olimpián. A szomorúság határtalan, a vereség kétszeresen is fáj, hisz otthon szenvedték el.
Az újságok szerint vigaszt csak az jelenthet, hogy ismét népszerűbb lett a női labdarúgás, továbbá hogy a németek mindeddig kiváló házigazdának bizonyultak. Ez azonban nem változtat azon a traumán, hogy a németországi világbajnokság a németek nélkül zajlik tovább.
