A szocialista Magyarországon, legalábbis a szlogen szerint, még a tejivás is egyet jelentett az élet, erő, egészség szentháromságával, hát még a rendszeres testedzés! A jó fizikum nem feltétlenül saját jogon volt fontos az állampárt számára, hanem azért is, mert – nem kis mértékben szovjet mintára – a testedzésben a magyarországi szocialista vezetés is felismerte a társadalomszervező erőt. A sport egyszerre biztosított lehetőséget a közösségépítésre, a fegyelmezésre, segített munkára nevelni, felkészíteni a harcképes lakosságot egy potenciális háborúra, és lehetőséget biztosított arra, hogy a legnagyobb tehetségeket idejekorán megtalálják, és a fényes sportsikerekkel bizonyítsák a világnak a szocialista állam felsőbbrendűségét.
Mindezek fényében nem csoda, hogy a legeldugodtabb települések acélgyári munkásai is gondozott füves futballpályákon rúgták a bőrt, távol- és magasugrásban mérte össze erejét a falu apraja és nagyja, sportegyesületi egyenruhákban állt rajthoz a kerékpározó ifjúság, sőt az 1980-as évek elejére még a 4-5 ezer fős településeken is sportuszodák nyíltak.
„Munkára, harcra kész!”
A második világháború után a magyar sport addigi világa gyökeresen átalakult. A korábbi polgári sportegyesületek egy részét megszüntették vagy átszervezték, a levente- és cserkészmozgalmat felszámolták, és a sport fokozatosan állami irányítás alá került. A Múlt-kor történelmi magazin összefoglalója szerint 1951-ben létrejött az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB), amelyhez megyei, járási és városi szervezetek kapcsolódtak. Az OTSB a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa mellett 1973-ig önálló hatósági szervként működött. A szovjet mintát követő új sportpolitika egyik leglátványosabb vállalkozása a Munkára Harcra Kész sportmozgalom, vagyis az MHK-mozgalom volt, amelynek 1949-es indulása után mindössze négy évvel már mintegy félmillió tagja volt. A sportprogramokat a legalsó szintektől indulva, de szigorú központi irányelvek alapján szervezték, és a munkahelyi, valamint falusi szpartakiádoktól a sportolást középpontba állító országos népünnepélyekig a teljes dolgozó és tanuló ifjúságot igyekeztek bevonni.
A Szabad Nép 1951 januárjában például azt ünnepelte, hogy elkészült az első egységes, országos versenynaptár, amelynek „hiánya a múltban igen sok zavart okozott. Előfordult például, hogy ugyanazon a napon több sportágban is rendeztek bajnoki versenyeket, ugyanakkor voltak olyan szép nyári vasárnapok, amelyek teljesen üresen maradtak. Versenynaptár nélkül tervszerűtlenül dolgoztak a szövetségek és a legfelsőbb sporthatóság irányító szerepe sem érvényesülhetett. Most ezen a téren gyökeres változás történik: 1951-ben már az egységes versenynaptár alapján – a különböző sportágak szempontjainak a figyelembevételével – csoportosították az országos jelentőségű és nagyobb sporteseményeket. A versenyeknek és bajnokságoknak megfelelő időrendi elosztása lehetővé teszi azt is, hogy a sporteseményeknek a színhelye az eddiginél sokkal nagyobb számban legyen egy-egy vidéki város, sportközpont.”
A Magyar Dolgozók Pártja 1949-es sportbizottsági jelentése szerint az MHK-mozgalom célja az volt, hogy a sport segítségével erős, egészséges, életvidám, a nehézségeket leküzdeni képes fiatalokat neveljenek a munkára, és ha szükséges, a honvédelemre is. Az MHK-ban mindenkinek kellett futni, ugrani, dobni, kerékpározni és húzódzkodni. A különböző korosztályok számára korspecifikus követelményeket állítottak fel, a sikeres teljesítők jelvényt kaptak. Az üzemekben, hivatalokban és iskolákban MHK-csoportokat alakítottak. A mozgalom alapját az atlétika és a természetjárás képezte, ezeknek a sportágaknak, a szovjet minta mellett – például Kaán Károly akadémikusnak köszönhetően – komoly magyarországi hagyományai is voltak.
Leporolták az 1930-as években kedvelt falusi futóbajnokságokat, a háború előtt német mintára bevezetett falusi tornanapokat, valamint a mezítlábas labdarúgó-versenyeket. A résztvevők különféle szinteket teljesítettek, amelyekért ugyancsak jelvényeket kaptak. A résztvevők névsorát és az elért teljesítményeket az ország minden szegletéből jelentették a központi szervezeteknek. A sportágakban először járási, városi, majd megyei bajnokságokat rendeztek, a legjobbak pedig az országos döntőkön mutathatták meg, hogy mit tudnak.
A Szabad Nép már idézett cikke szerint a rendszer garantálta, hogy „mind a tömegsport, mind a minőségi sport az eddiginél sokkal gyorsabb fejlődést érjen el. Ezt a célt szolgálják például az ebben az esztendőben először megrendezésre kerülő szpartakiádok, amelyeken több sportágban mérhetik majd össze erejüket a sportolók. A szpartakiádokat júliustól októberig tartják, külön a középiskolások, külön a falusi sportolók és főiskolások számára. […] Hatalmas fellendülést hoz majd úgyszólván valamennyi sportágban a szakmai bajnokságok rendszere. Ezt asztaliteniszben, birkózásban, kajakozásban, ökölvívásban, súlyemelésben, tekézésben, tornában, vívásban és sakkozásban rendezik meg és a lebonyolítást a Szakszervezetek Országos Tanácsa sportosztálya végzi.” Bár az üzemi és iskolai sportkörök tevékenysége idővel kiüresedett, és a kiemelkedő teljesítmények leginkább csak papíron léteztek, a szpartakiádokat egészen az 1980-as évek végéig megrendezték.
A rendszerváltás után, akárcsak világszerte, Magyarországon is egyre nagyobb figyelem irányult a mozgásszegény életmód egészségkárosító hatásaira. A Pécsi Tudományegyetem sporttudományi kutatócsoportja Ács Pongrác vezetésével hosszú távú vizsgálatokban mutatta ki a fizikai aktivitás csökkenésének gazdasági hatásait Magyarországon. Noha a szocialista gazdaságtan lényegesen prózaibb okok miatt támogatta a tömegsportot, a modern sportgazdaságtan részben mégis igazolni látszik az államilag szervezett és irányított sportélet logikáját: aki rendszeresen mozog, az lényegesen kisebb eséllyel lesz krónikus beteg, vagyis ténylegesen nagyobb lesz a teherbírása. A sportolás és az egészség összefüggéseit egyébként még így is felismerte és népszerűsítette például az 1970-es évek elején felkapottá vált „Fuss az életedért” egészségügyi kampány – derül ki a Kollega Tarsoly István, Bekény István és Dányi Dezső által szerkesztett Magyarország a XX. században című történelmi lexikonból.
Ép testben szocialista dicsőség
A sport és a testnevelés szorosan összekapcsolódott a szocialista pedagógiai elvekkel: a korszak szakirodalma szerint az iskolai testnevelés és a tanórákon kívüli sportszakkörök a „szocialista nevelés” szerves részeként hozzájárult a gyerekek és a fiatalok személyiségformálásához is. A sportpálya az iskola meghosszabbítása lett, a cél a fegyelmezett, együttműködő, megfelelő erkölcsi értékkel és közösségi elköteleződéssel bíró felnőttek kinevelése volt. A spanyolviaszt persze nem a szocialista állampárt találta fel, a testnevelés korábban és később is nevelési eszköznek számított, de a Rákosi-vezette, majd a kádári Magyarországon különösen szoros volt a kapcsolat a sport és az állami nevelési elvek között.
A Fortepan archívum sporttal foglalkozó képei alapján például úgy tűnhet, mintha a magyarok hatalmas tömegei készültek volna olyan világversenyekre, mint a Tour de France vagy a Giro d’Italia. Ehhez képest a legnevesebb kerékpáros világversenyeknek soha nem volt magyar dobogósa, az első nemzetközileg is kiemelkedő eredményt is csak évtizedekkel a rendszerváltás után érte el Valter Attila. Hasonló a helyzet a görkorcsolyázó gyerekek tömegeit felvonultató felvételekkel. A kerékpár és a görkorcsolya különösen jól illett a tömegsport ideológiájához: viszonylag olcsó volt, nem kellett hozzá stadionokat építeni, a biciklizés és a görkorcsolyázás pedig egyszerre volt szabadidős tevékenység, látványos és jól fényképezhető sportág, valamint közlekedési eszköz. A szocialista sportpropaganda céljaihoz pedig kitűnően illeszkedtek azok a felvételek, amelyek jól láthatóan illusztrálták, hogy mozgásban van a teljes társadalom. Legalábbis a képeken.
Az államilag propagált és finanszírozott tömegsport komoly járulékos hasznot is hajtott. Miután a gyerekek és a kamaszok az ország pártközpontoktól távol eső zugaiban is változatos sportágakban mérhették össze a tudásukat, az igazi tehetségeket idejekorán ki lehetett válogatni, hogy ők aztán sportegyesületekben, sportiskolákban és az utánpótlásnevelés más intézményeiben akár világklasszissá is válhassanak. A társadalmi mobilitás csak járulékos haszon volt, a fő cél, a szocializmus felsőbbrendűségének hirdetése mellett. Az állampárt sport iránti érdeklődését már a Rákosi-rendszerben sem pusztán a sportszeretet határozta meg, az eredmények propagandaértéke is komoly súllyal esett a latba. Puskás Ferenc élettörténete például így válhatott nemcsak Magyarországon, hanem a világ legtávolabbi pontjain is megkerülhetetlen mércévé.
Igaz ugyan, hogy mindenki Puskás Öcsije eleve labdarúgó családba született, sváb apja, akkor még Purczeld Ferenc néven a Kispest játékosa, majd edzője volt, ám a család annyira szegény volt, hogy gyerekkorában a legendás Aranycsapat későbbi kapitánya az otthonához közeli grundon még rongyokból varrt labdával játszott, naponta akár nyolc-tíz órát is. A háború előtt még Kispesten játszó fiatal futballista 1949-ben lett a Budapesti Honvéd játékosa, ahová a korszak legkiemelkedőbb játékosait igyekeztek koncentrálni. A futballisták hivatalosan katonai vagy más állami státuszt kaptak, egyszerre voltak sportolók, állami alkalmazottak, katonatisztek és szocialista hősök.
Miközben a nyugati élsportban a sportolók a piaci értékük alapján boldogultak, a keleti blokkban az állam teremtette meg a legtehetségesebbek különleges helyzetét. A sportkarrier a szocializmusban nem feltétlenül jelentett nyugati szintű anyagi megbecsülést, ám olyan mobilitási tényezővé vált, ami másképp hozzáférhetetlen életkörülményekhez, utazási lehetőségekhez és társadalmi presztízshez segítette azokat, akik cserébe a teljesítményükkel a szocializmus vélt felsőbbrendűségét is hirdették.
A szocialista sportpolitika egyik legnagyobb ellentmondása abban rejlett, hogy miközben a propaganda a tömegsport fontosságát hangsúlyozta, az erőforrások egyre nagyobb és nagyobb része koncentrálódott a látványos eredményekkel és így politikai tőkével kecsegtető élsportra. Az állami apparátus folyamatosan kereste az egyensúlyt, amivel mindenkit sportolásra bírhatott, miközben a legtöbb pénzt arra áldozta, hogy az igazán kiemelkedők minél több olimpiai aranyat hozzanak haza. Az előbbihez tömegbázis, míg az utóbbihoz tőke, szakembergárda és infrastruktúra kellett, hogy a legtehetségesebbek valóban labdába rúghassanak. A két cél a gyakorlatban állandóan összeütközésbe került.
Ahogy a Honvéd mögött a katonaság, az Újpesti Dózsa mögött pedig a Belügyminisztérium állt, a szocialista sportgazdaságban magától értetődő volt, hogy a sportegyesületeket állami vállalatok, minisztériumok, fegyveres testületek vagy szakszervezetek finanszírozzák. Amikor a rendszerváltás után ezek az állami szervezetek átalakultak vagy megszűntek, az egyesületek mögül eltűnt az a finanszírozó is, amely addig az (él)sportot eltartotta.
A sportgazdaságtani szakirodalom szerint a rendszerváltás utáni évek egyik nagy kérdése az volt, miként lehet az állami finanszírozás helyét, legalább részben piaci működéssel kiváltani. A tisztán üzleti modell a magyar sportban – különösen a labdarúgásban – nem bizonyult megvalósíthatónak. A piac nem tudta, vagy nem is akarta átvenni az állami vállalatok helyét, aminek a legdrámaibb hatásai végül a tömegsportban lettek. Az iskolai, művelődési házak és állami vállalatok által szervezett ingyenes sportszakkörök legnagyobb része megszűnt. Azok a gyerekek, akik csak a testmozgás öröméért vagy a társaság kedvéért sportoltak volna iskola után, vagy akik családjának túlságosan megterhelővé vált az egyesületi tagdíjak kifizetése, lemaradtak a kötelezettségek nélküli testmozgás lehetőségéről.
Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/tomegsport
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!
