Négy idényen belül másodszor játszhat európai kupanyolcaddöntőt a Ferencváros, és minden bizonnyal jobb esélyei vannak, mint 2022/23-ban, amikor Xabi Alonso Bayer Leverkusenje sima kettős győzelemmel (0–2, 0–2) búcsúztatta el. A leverkuseniek egy idénnyel később veretlenül nyerték meg a német bajnokságot, elhódították a Német Kupát, és az EL-ben is a döntőig meneteltek, szóval a Fradi egy klubtörténeti magasságokba emelkedni készülő csapattal szemben maradt alul.
A budapesti zöld-fehérek a rendszerváltás óta háromszor játszottak európai kupában nyolcaddöntőt (tegyük hozzá, az 1995/96-os BL-csoportkörös szereplés még tizenhat csapatos főtáblán volt). A Leverkusen elleni, legutóbbi párharcot már említettük, ezen kívül még 1991/92-ben (a Werder Bremen ellen 2–3, 0–1) és 1994/95-ben (Porto 0–6, 2–0) volt kétmérkőzésnyire a negyeddöntő kivívásának esélye. Jól illusztrálja az európai kupaküzdelmek átalakulását, hogy a nyolcaddöntő eléréséhez a kilencvenes évek KEK-jében egyetlen megnyert párharc is elég volt, most pedig a szezonbeli 17. és a 18. európai kupamérkőzésére készül a Ferencváros. A legjobb nyolc között 1974/75 óta nem járt a Fradi európai kupában, akkor viszont (ismét csak a KEK-ben) egészen a döntőig menetelt, ott pedig a Dinamo Kijevvel szemben maradt alul.
Ha az elmúlt két évtized európai kupaszerepléseit nézzük meg, akkor jól látszik, milyen öngerjesztő folyamat indul be azzal, hogy egy csapat először kvalifikálja magát a főtáblára (korábban a csoportkörbe). A szereplés jelentős pluszpénzt hoz a konyhára, a pluszpénzzel a klub kiemelkedhet a hazai mezőnyből, dominanciát építhet, egyre jobb játékosokat igazolhat, és közben újra és újra visszajuthat a főtáblára, egyre erősödő kerettel. Az UEFA reformjai ráadásul kimondottan kedveznek a bajnokcsapatoknak:
A Ferencvárosnak – és a hasonló helyzetben levő kluboknak – az első áttörendő üvegplafon a főtábla elérése. A második üvegplafon a kieséses szakaszhoz kapcsolódik, és ezt érdemes regionális kontextusba helyezni.
