Akárhányszor nézzük vissza a jelenetet, ugyanannyira gyomorszorító, mint az első alkalommal. Caoimhín Kelleher minden mindegy alapon felíveli a labdát, Liam Scales lefejeli a levegőben két legerősebb magyar játékost – Varga Barnabást és Willi Orbánt –, a labda az ötös előtt pattan. Dibusz Dénes a vonalon, Szalai Attila közel van, de mégis oly távol, a hajrára becserélt Mocsi Attila megpróbálja elnyomni vállal Troy Parrottot, de az ír csatár sokkal korábban elindult a lefejelt labdára, lendületben van. Nem lehet elnyomni, nem lehet leszerelni, Dibusz vetődik, hátha elakad benne a labda, mint a percekkel korábban bravúrral védett Johnny Kenny-lövésnél.
Nem akad el.
Parrott berobban, kinyújtja a lábát, eléri a labdát, belepiszkál, az Dibusz mellett-alatt a kapuba pattan. Írország – két élet-halál mérkőzéséből hat pontot szerezve – továbbjut a csoportelső Portugália mögött, a magyar válogatott ismét, 1986 óta zsinórban tizedszer otthonról fogja nézni a világbajnokságot.
„Ezt nem hiszem el!” – fakadt ki Hajdú B. Istvánból. Valószínűleg nagyon sok szurkoló kiáltott ugyanígy – esetleg cirkalmasabban –, ahogy szinte mindenki egyetérthetett a kommentátorral nem sokkal később: ilyenkor nehéz megszólalni. És nehéz a jövőre gondolni, ahogy Marco Rossi mondta.
Azért megpróbáljuk mindkettőt, az első sokk után. Visszatekintünk a vb-selejtezőkre és előre az elkövetkező időszakra, ami nagyon nehéznek ígérkezik.
