Román, magyar és francia állampolgár is egyszerre, ráadásul mindhárom országban otthonosan mozog. Románnak, magyarnak vagy franciának vallja magát?
Mióta az eszemet tudom, magyar vagyok. Annak ellenére, hogy fiatal koromban az iskolai beiratkozásnál, az igazolványkérelemnél vagy amikor a külföldi utazások alkalmával ki kellett tölteni a vízumpapírokat, a nemzetiségi rovatnál a magyart, az állampolgárságnál a románt kellett beírjam – maradjunk annyiban, megvolt az okuk rá, hogy különbséget tegyenek. Tehát egyszerűen beleszülettem abba, hogy magyar nemzetiségű román állampolgár vagyok.
Melyik országban, melyik városban érzi leginkább otthon magát?
Azért nehéz erre válaszolnom, mert több mint harminc éve élek Dél-Franciaországban. A lányaim ott nőttek fel, ott teremtettem magamnak és a családomnak olyan körülményeket, amelyek mindenkinek tökéletesen megfelelnek – talán még többet is egy kicsit annál. Aztán édesanyám mindig haragudott, amiért ilyen messzire kerültünk. Megígértem neki, hogy, amikor legközelebb Budapestre jövök, veszek neki egy lakást. Megtettem. Olyat kerestem, amelyiknek, ha kinézek az ablakán, érzem, hogy Budapesten vagyok. A jóisten megsegített, találtam ilyen lakást, nagyon jól érzem magam benne, és minden alkalommal fáj, amikor bezárom az ajtót, fáj, amikor itt kell hagyom, mert a bőröndökkel újra és újra elindulok más irányba. Marosvásárhelyen is megtartottam a lakásomat, amit még az átkosban mint román válogatott futballista kaptam. Felújítottuk, berendeztük, aztán fehér lepedőkkel letakartuk a bútorokat, asztalokat, hogy, amikor hazatérünk, ne portörléssel kelljen kezdeni. Persze az évtizedek alatt gyakorlatilag vagy végképp elmentek a hozzám tartozók, vagy pedig átköltöztek Magyarországra. Nekem ma Vásárhelyen nincsen semmi egyebem, csak ez a lakásom, ahol egyébként kitűnően érzem magam, és megadja ugyanazt az érzést, amit Franciaország is. Meg a sírhelyem. Mert hát a fák nem vándorolnak. Vagy, ha kivágják is, és messzire került a törzse, a gyökere akkor is ott marad. Szóval a szülővárosomba, Marosvásárhelyre menve érzem leginkább otthon magam.
És ahova a gyermekkori emlékek leginkább kötik, a dicsőszentmártoni ház, amelynek az udvarán a pinceajtó folytonos rugdosásával indult a futballkarrierje?
Három hónapos koromtól éltem ott, amíg 16 évesen leigazolt a marosvásárhelyi katonacsapat, az ASA. Ez az udvar adta a futballkarrierem alapját. A foci csak játék volt egy ideig, de utólag is azt mondom, a foci szempontjából a legjobb időszakban, 5–6 évesen a legjobb játékot találtam meg magamnak. Ott volt a labda, ami teljes lelki kielégülést tudott adni, még úgy is, hogy a legtöbb esetben órákon át abszolút egyedül futballoztam az udvaron. A képzeletemben viszont ott volt az ellenfél, mindenféle válogatottak, még a játékvezető is, akivel képes voltam fennhangon perlekedni, mondván: „Ha engem kiállít, viszem a labdámat is, nem lesz kinek fújnia!”
Ahány korábbi válogatott labdarúgóval beszélek, egytől egyig azt emelik ki, hogy kisgyerekként milyen sokat fociztak a téren, hogy mást ne mondjak, Szoboszlai Zsolt is arról beszélt a nemrég megjelent A Szoboszlai-sztori című könyvben, hogy a fia nem született zseni, nem is a közértben vette a rúgótechnikáját, hanem tízezer órányi gyakorlásnak köszönheti azt, hogy ma a Liverpool sztárja. Gyermekkorában ön mennyi időt töltött labdával?
Az iskoláig nagyjából az egész napot. Mert más nem volt. Utána valamicskével kevesebbet. De, mivel könnyen ment a suli, nagyon jól tanultunk a testvéremmel, így amint megvolt a házi feladat, megtanultam a leckét, bekaptam egy zsíros vagy lekváros kenyeret, és már mentem is ki játszani az udvarra, aztán, ha zajt hallottam az utcán, kinéztem, itt egy haver, ott egy barát, fogtunk négy követ kapu gyanánt, és már alakítottuk is a csapatokat.
Egészen más világot éltünk. Egész Dicsőszentmártonban volt három autó, egyik a párttitkáré, a másik kettő taxi, és csak néha-néha robogott végig egy-egy teherautó az utcán, de az is megállt, és megvárta, amíg lemegy az akció.
És a futballpálya is közel volt. Oda jártunk burjánt szedni a disznóknak, és közben rendre ott felejtettük magunkat.
Mit szedni?
Burjánt. Mindenféle zöld gaz. A székelyek így hívják. Volt egy burjános zsák, azt megtömtük, majd vittük volna a disznóknak enni, de, mivel a cigánynegyed a futballpálya mellett kezdődött, azokkal mindig leálltunk focizni. Nagyobbak voltak, töményebbek voltak, durvábbak voltak, nagyon sokat kellett futni, tűrni, de ezzel csak tanultunk tőlük. Nekünk hozzánőtt a labda a mindennapjainkhoz.
A labdával való barátság végigkísérte a karrierjét. A beszámolók, illetve a saját meccsemlékeim szerint később is sokat futó, gyakran kemény, de a pályán kiválóan látó, pazar labdákat osztogató és még a kapu elé is oda-odaérő középpályást játszott, aki, ha éppen nem ért oda, távolról lőtt szép nagy gólokat, mint például 1983-ban az olaszok elleni vb-selejtezőn. Saját magát milyen játékosnak tartja, mi volt a legnagyobb erénye?
Ah, az öndicséret gyalázat.
De azért azt hiszem, hogy a labdát elég egyenesen meg tudtam rúgni – és oda ment, ahova akartam. Ez a futball alapja. Aztán ráéreztem az ellenfélre, ráéreztem saját magunkra, hogy hol a baj, hova kell besegíteni, kire kell ráordítani, és az ilyen típusú ember aztán előbb-utóbb vezérré növi ki magát. A Marosvásárhellyel 17 évesen már a B divízióban játszottam a felnőttek közt, meg is nyertük a bajnokságot, és feljutottunk az első osztályba, ahol a 4. helyen zártunk, és mehettünk a nemzetközi porondra, a Balkán Kupába, aztán, mire 20 éves lettem, már vezérként tekintettek rám.
A román válogatottban csapatkapitányként is.
Az engem sosem érdekelt. Mindegy, hogy volt-e rajtam karszalag vagy nem, attól még én voltam a főnök. A pályán lehet az is vezér, akinek nincs karszalagja, mégis nagyobb a hangja, nagyobb hatása van a csapatjátékra. Én ilyen, leginkább játékintelligens játékos voltam.
Ha már intelligencia. Akkor is ritkaságszámba ment a diplomával rendelkező aktív labdarúgó, ma már végképp elképzelhetetlen, pláne, aki orvosit végez nappalin. A ’70-es évek elején már profi, első osztályú labdarúgóként hogyan lehetett a magas szintű tanulmányokat összeegyeztetni az élsporttal?
Mivel a testvérem korábban bejutott az orvosi egyetemre, édesanyám – aki akkor már egyedül nevelt minket, mert édesapám fiatalon elment – úgy volt vele, ha neki sikerült, akkor nekem is sikerülnie kell. Így, amikor 1970-ben aláírtam Vásárhelyre, megígértette a csapatorvossal, hogy segít nekem. A doki betartotta a szavát. Ráálltam az anatómiára, a biofizikára és a kémiára, ő meg a felvételi előtt egy évvel külön tanárokhoz küldött kikérdezésre. Mégis, mindenekelőtt szerencse kellett az egyetemre jutáshoz.
Fortuna fél évvel a felvételi előtt egy lábtörés képében jelentkezett. Így maradt idő és anyait-apait a tanulásba fektetnünk.
Azt nem mondom, hogy csak a sérülésnek köszönhetem a diplomámat, mert az agyam rendben volt, de mindenféleképp előnyt jelentett, hogy nem kellett edzésre járnom, a hétvégéket utazással töltenem. Helyette gyakorlatilag 24 órából 24-et ültem a könyv előtt, mert szégyelltem volna, ha nem sikerül.
Abban a Romániában, amit Nicolae Ceaușescu uralt, milyen volt labdarúgónak lenni?
Jó. Mivel olyan eredményeket hoztunk, ami a kommunista Romániának jó propagandát jelentett, kivételezett helyzetbe kerültünk. Pontosan ugyanúgy, mint Magyarországon Rákosi és Kádár idején, szóval nehogy elkezdjünk itt ujjal mutogatni. Pláne, hogy a Ceaușescu-korszakban egy idő után a mindennapi élet is borzasztó nehézzé vált. Nem volt vaj, nem volt cukor, nem volt hús, nem volt benzin, nem volt semmi. Annyi előnyt élveztünk, hogy mivel a Marosvásárhely után a második klubom, a Steaua Bukarest is katonaklub volt, így a nomenklatúra lehetőséget biztosított arra, hogy a mindennapi alapszükségleteinket felírjuk egy listára, és, amikor nagy ritkán jött áru, beküldtek érte egy katonát, aki kihozta nekünk edzésre, mert az utcán a teli szatyor látványa kellemetlen lett volna. Mindent ki kellett fizetnünk, még azt a heti húsadagot is, amit Vásárhelyen nem is a boltból, hanem egyenesen a mészárszékről hoztak ki, és csak annyit kaptunk, amennyi mindenkinek járt. Mi viszont legalább azt megkaptuk. Az a rendszer nagyon rossz volt.
A rendszer abból a szempontból is rossz volt, hogy a magyar nemzetiségű sportolókat, labdarúgókat gyakran érte hátrány. Úgy lett 108-szoros román válogatott, hogy, amikor kiderült, hogy az 1982-es világbajnokság európai selejtezőin összesorsolták Romániát Magyarországgal, két évre eltiltották a válogatottságtól. Ezt hogy éli meg az a labdarúgó, akinek a karján, ha van karszalag, ha nincs, vezér a pályán?
Egy Vardecz nevezetű ember, a központi pártbizottság tagja leszólt Kovács Istvánnak [1976 és 1980 között a román válogatott szövetségi kapitánya, az Ajaxszal kétszeres BEK-győztes 1972-ben és 1973-ban – a szerk.], hogy innen kezdve csak román nemzetiségű labdarúgókat hívhatnak be. Ezt nagyon rosszul éltem meg.
Ezért is adta be az áttelepedési kérelmét Magyarországra?
Akkor tényleg nagyon nehéz helyzete volt a kisebbségieknek. Olyan súlyos megszorítások voltak, hogy aki tehette, az ment.
Magyarországon szívesen fogadták volna?
Mindenekelőtt befogadó engedélyt kellett felmutatni, amelyben Havasi Mihály, a Ferencváros korábbi technikai vezetője próbált nekem segíteni. De ne felejtsük el, ugyan egy kicsit puhább formában, de azért elég komoly kommunizmus uralkodott Magyarországon is, és, mivel minden kiderült, Romániában intézkedéseket foganatosítottak ellenem. Rövid úton mindent vissza kellett vonnom. Ezért aztán az nem derült ki, Magyarországon miként fogadtak volna.
Nem sokkal később, 1984-ben „kellett mennie” a fővárosi katonaklubhoz, a Steaua Bukaresthez, vagy menni is akart, mert éppenséggel egy másik magyar nemzetiségű edző, a napokban 88 évesen elhunyt Jenei Imre irányította?
Nem „kellett” mennem. 31 évesen, nem is tudom, ekkor már vagy 60-szoros román válogatottként pénzem is volt, ismertségem is, azért kétévente valahogy csak kiudvaroltam az útlevelet, hogy a családdal a szocialista országokba utazhassunk nyaralni, már a végleges doktori kihelyezésem is megvolt egy Vásárhely melletti faluba – hova nyújtózzon az ember ennél tovább? De egy olyan edző hívott a Steauához, Anghel Iordanescu [1984 és 1986 között Jenei Imre másodedzője – a szerk.], akivel igen jó viszonyt ápoltam, és szégyelltem volna neki azt mondani, hogy hagyjon békén, oda nem akarok menni, mert történt, ami történt, katonacsapatot nem cserélek katonacsapatra, mert mindig is gyűlöltem az egyenruhát, mindig megmaradtam civilnek. Ehelyett úgy taktikáztunk a feleségemmel, hogy olyan feltételeket kérek és annyit, hogy arra biztosan nemet mondjanak.
Ezek szerint mégis megadták, amit kért, hiszen átigazolt a Steauába.
Két nagy ember volt ott. A hadügyminiszter és a diktátor testvére, Ilie Ceaușescu, a védelmi miniszterhelyettes, a katonaság párttitkára, politikai vezetője. Amikor utóbbi meglátta, mi mindent kérek, azt mondta, hagyjátok a francba. Aztán az örmény származású miniszter, aki korábban edző is volt, meggyőzte, mondván, miért ne csinálhatnánk úgy, ahogy akarja? Mivel – még, ha nem is abban a pillanatban, de – mindent megadtak, olyan helyzetbe hoztam magam, hogy ezek után nem volt apelláta.
Például milyen lehetetlennek gondolt dolgot kért és kapott meg?
Hogy gondoljak a jövőre is, és össze tudjam egyeztetni a fogorvoslást a focival, kértem, hogy a Steaua-stadion második emeletén található egyik pihenőszobába rendezzenek be nekem egy kompletten felszerelt rendelőt, ahol gyakorolhattam a hivatásomat.
Amikor a többiek edzés után römiztek, elmentek szórakozni, én barátilag tömködtem a csapattársaim, az ismerőseim, a feleségem színészkollégáinak a fogát.
De, bárhogy alakult is, ami a futballt illeti, életem legjobb döntésének bizonyult, hogy 13–14 év után azt mondtam, na, most akkor mégis megyek Bukarestbe.
Végül is mindhárom évben bajnoki címet, kétszer kupát nyert, és a Bajnokcsapatok Európa-Kupája (BEK) 1955–56-os kiírása óta az első végső győztes kelet-európai klub játékosaként emelhette magasba a legértékesebb futballtrófeát. Mitől volt ennyire kivételesen erős az a Steaua, miben tudott többet, mást, mint Európa legjobb klubcsapatai?
Nem voltunk csodálatosak, nem voltunk szupersztárok, nem voltunk Maradonák, Ronaldók vagy Messik, de a maga helyén mindenki rendkívül jó volt, ha kellett, nagyon harciasak, kemények tudtunk lenni, ha kellett, akkor pedig elegánsan is tudtunk futballozni. Igazi jó versenyző típusú labdarúgók gyűltek össze egy olyan csapatba, amelyben több nemzetiségből érkezett játékosok játszottak együtt. Így győztük le a norvég bajnokot, a Vejlét, a magyart, a Honvédot, a finnt, a Kuusysit, a belgát, az Anderlechtet, végül a döntőben a Barcelonát úgy, hogy a hosszabbítás után is 0–0 volt, majd a kapusunk, Helmut Duckadam [tavaly, 65 éves korában hunyt el – a szerk.] négyből négy tizenegyest védett ki. Aztán az UEFA-szuperkupát is megnyertük a Dinamo Kijev ellen, és csak az Interkontinentális Kupán kaptunk ki abban az évben a River Plate-től 1–0-ra.
Mekkora szerepet vállalt a Steaua felemelkedésében a diktátor fia, a csapatot vezető Valentin Ceaușescu?
Mindenekelőtt meg kell érteni a kort és az előzményeket. Korábban volt egy craiovai egyetemi csapat, amelyik kitűnő eredményeket ért el és amelyikre ráépült a válogatott. A bajnokságban bejutott az első négy közé is, európai kupában indulhatott, ami nem tetszett a Dinamónak, a Belügyminisztérium és a rettegett titkosszolgálat, a Securitate csapatának. Úgy döntöttek, letörik a szarvukat, és le is törték, ami után a Dinamo Bukarest lett az élcsapat. Romániában és Európában is kitűnő eredményeket értek el. Erre irigy lett a hadügy. Nem azzal a céllal vágtak bele a csapatépítésbe, hogy BEK-et nyerjenek, csak annyit akart Ilie Ceaușescu a testvérének, a Conducatornak megmutatni, hogy nekik is megy az, ami másnak. De ahhoz, hogy ezt megtedd, ahhoz a Dinamót és a Secut egy kicsikét le kellett ültetni a sarokba. Azért is, mert mindenki tudta, hogy több dinamós csapatot neveztek be a román bajnokságba, és ha ez sem lett elegendő a győzelemhez, a mérkőzések előtt még azt is megtették, hogy borzasztó nyomást helyeztek az ellenfél játékosaira, csakhogy megértsék, honnan fúj a szél, kinek kell nyernie.
Milyen nyomást?
Például rendszerellenes szöveg címen kicsit bevitték a kulcsjátékos hozzátartozóját.
Ezt megtették a Steauával vagy bármelyik katonacsapattal is, hiszen addig a Securitate főnöke minden további nélkül kellemetlen helyzetbe hozta még a hadügyminisztert is, ha az érdekük úgy kívánta. Tehát ezt a durva, dinamós, securitátés támadást valahogy meg kellett állítani. És ezért kellett egy olyan név a csapat mellé, akiről mindenki, még a Securitate főnöke is azt hiszi, hogy az apján keresztül bármikor bármit elérhet. Ezért került a klub mellé Valentin Ceaușescu, akinek a neve valóban megvolt ehhez. A szülei haragudtak rá, nem értették, mi a fenének foglalkozik annyit a focival ahelyett, hogy mellettük, a pártvezetésben dolgozna. De Valentin, aki fizikát tanult és Anglia egyik elitegyetemén, a londoni Imperial College-ban végzett, ahol a focicsapat kapusa is volt, másképp gondolkodott, mint ők, elzárkózott a politikától.
Valentin Ceaușescu végül is pozitív vagy negatív szereplő?
Évekkel ezelőtt, a BEK-győzelem valamelyik évfordulóján tartottunk egy ünnepséget. Emléktárgyakat, fényképeket ajándékoztunk egymásnak. Valentintől egy képet kaptam, amelyen egy madárijesztő állt a búzatáblában. „Ez voltam én. Madárijesztő” – fűzte hozzá, amikor átadta. Tényleg az volt. A mai napig jó viszonyt ápolok vele, és nemcsak én, a csapat több tagja is. Mert abszolút játékospárti és pozitív ember. Például a „madárijesztgetés” mellett ő volt az, aki nemcsak nekem, hanem más játékosoknak is azt mondta a BEK-győzelem után: „Végig megtetted, amit meg kellett, így, ha van egy lehetőség, hogy külföldre menj, akkor valahogy megoldjuk”.
Biztosan nagyon nehéz lehet megérteni, hogyan lehet valaki jóban egy Ceaușescuval, de a lényeg: képesnek kell lenned arra, hogy elvonatkoztass egy rossz emlékű családnévtől, és egy embert a saját cselekedetei alapján ítélj meg.
1987 nyarán jött el a lehetőség. Előbb Belgiumba igazolt, de, mivel a brüsszeli csapata csődöt jelentett, egy évre rá már egy kisebb francia csapatban futballozott. Légiósként miért nem sikerült maradandót alkotnia?
Mert 33–34 évesen évesen már azt éreztem, hogy vége a magas szintű futballnak és jobb lesz, ha a családomra, a lányom tanulására koncentrálok.
Miért maradt a futballban, miért nem a fogorvosi pálya felé fordult?
Mert Vásárhelyen évekre kimaradt az orvosi gyakorlat, és, bár Bukarestben a foci mellett nyílt alkalom, de azt mégsem éreztem elegendőnek egy új praxis bevezetéséhez. Aztán, amikor már 36 évesen átkerültem az US Orleans csapatába, ahol lehúztam még három évet, annyi időm maradt a foci mellett, hogy szórakozásból elkezdtem a francia edzői diplomát. Egyből megkérdezték, nem akarok-e edző lenni. Nem akartam, mégis elkezdtem gyerekekkel foglalkozni. Aztán valahogy ott is tönkrement a csapat. Ekkor segített be egy párizsi magyar ismerősöm, aki addig tömte a barátja, a Nancy elnökének a fejét, hogy odavettek akadémiavezetőnek és másodedzőnek. Aztán közben megszereztem a profi csapat vezetéséhez szükséges diplomát is, így, amikor egy adott pillanatban edzőt váltott a vezetőség, engem neveztek ki.
Ekkor vált tisztává, hogy most már nem azért vagyok Franciaországban, hogy játékosként összeszedjek egy kis valutát, hogy kedvünk szerint együnk, igyunk, utazzunk a családdal és a lányomat iskoláztassuk.
Edzőként is komoly sikereket ért el, hiszen a ’80-as évektől már biztosan nem fordult elő olyan, hogy egy magyar nemzetiségű szakember három nyugat-európai ország három különböző csapatával szerezzen bajnoki címet, hiszen Franciaországban 1998-ban a Nancyval, Portugáliában 2002-ben a Sporting Lisszabonnal, majd Belgiumban 2009-ben a Standard de Liége-zsel is a csúcsra ért…
A Nancyval csak a másodosztályt nyertük meg.
Az is bajnoki cím. Ráadásul feljutni és megragadni a legmagasabb szinten tán még nehezebb is.
Jó, igen, végül is stabilizálódott ott a csapat, 11. helyen zártunk a következő évben, de aztán a harmadikban kiestünk.
Magyarországon miért nem vállalt munkát? Sosem érkezett visszautasíthatatlan ajánlat?
Egyszer hívtak Magyarországra. A válogatotthoz. Amikor Egervári Sándort menesztették, én pedig Katarban dolgoztam éppen.
Nem tudtam idejében olyan választ adni, ami kielégítette volna Csányi Sándor elnök urat, és egy adott idő után nem tudott tovább várni, megsértődött rám. Tán jogosan.
Pedig szükség lehetne a tapasztalatára, hiszen miközben a magyar futballnak éppen az utánpótlásból a felnőtt futballba léptetés okozza a legnagyobb nehézséget, Franciaországban, Portugáliában és Belgiumban is az jellemezte az edzői pályafutását, hogy előszeretettel nyúlt fiatal játékosokhoz, akiket aztán sikeresen épített be az első csapatba.
Ez abból indult ki, hogy a Nancy sem volt egy gazdag csapat, mert a francia szövetség vagyonellenőrző bizottsága, amely hathavonta vizsgálja a klubok anyagi helyzetét, hogy nincs-e szállítói vagy adótartozásuk, éppen büntetés alatt állt. A legdurvább retorzió, amit Orléans-ban átéltem, hogy egyik napról a másikra nincs csapat, mert kizárták a klubot minden bajnokságból. Nancyban nem volt ekkora baj, csak új játékosokat nem igazolhattunk mindaddig, amíg a klub nem törleszti az adósságait. Mivel az akadémiát vezettem, amikor kineveztek vezetőedzőnek, muszájból is meg kellett határozzam, kik azok, akiket fel lehet hozni az első csapatba, mert a terv szerint, ott továbbfejlesztve őket, a játékjoguk értékesítéséből akarta törleszteni a klub az adósságát. Egyébként kicsit később, 2000-ben ennek a munkának is köszönhettem, hogy kineveztek román kapitánynak, ahol már éppen kifelé ment a Hagi, Petrescu, Popescu, Moldovan fémjelezte nagy generáció. Akkor Aimé Jacquet-tól, a francia válogatottal 1998-ban világbajnoki címet szerző edzőtől kértem segítséget. Megkérdeztem tőle, te mit csinálnál? Beszélgettünk vagy három napon keresztül, hogy próbáld meg ezt, próbáld meg azt, majd Bukarestben nekiestem az otthon maradt 24 éven aluliaknak. Szerencsésen tettem, mert az alig húszéves Cristian Chivut például én tettem meg csapatkapitánynak, aki mellett vagy 4–5 játékost sikerült beillesztenem. De visszatérve Nancyra, ezért is mertem bátran mély vízbe dobni őket, mert mindet ismertem az akadémiáról.
A Sporting akadémiáját nem vezette, mégis olyan fiataloknak adott játéklehetőséget, mint Cristiano Ronaldo, Ricardo Quaresma vagy éppen Hugo Viana.
De ott is jól ismertem a fiatalokat, mert minden évben van egy nagy nyári ifjúsági torna Toulonban, amire, ha tehettem, rendszeresen elmentem és ahol a portugál korosztályos válogatott rendre részt vett. Végignéztem egy csomó meccsüket, és nem tudom, hány nevet írtam fel közülük is, talán öt játékos került be a naplómba, akikből négyet be is raktam a Sporting első csapatába.
Mi a tehetség ismérve? Mit kell figyelni egy fiatal játékoson, amit, ha meglát, tudja, hogy nagy valószínűséggel komoly potenciál van benne és simán veszi majd a felnőtt futball kihívásait?
Hogy megéljél a profi szinten, legalább egy kivételes tulajdonságod kell legyen. Lehet az a technikai képesség, egy nagyon jó bal láb vagy egy nagyon jó jobb láb, kirívó cselező képesség, kitűnő látásmód a pályán, tűpontos hosszú labdák, fantasztikus mentalitás vagy fizikai adottság. Nekem például volt egy olyan játékosom a Standard Liege-nél, egy francia-belga fiú, Mangala, akinek se jobb, se bal lába nem volt, technikailag mankóra szorult, ellenben anélkül, hogy durva, szabálytalan lett volna, olyan ütemben és erővel alakított ki fizikai kontaktust a pályán, amire lehetett építeni – aztán menet közben ráfoltoztuk a technikát. Azt hittem, hogy többre fogja vinni, megfordult a Manchester Cityben, a Valenciában is, de eddig csak nyolcszor volt francia válogatott. Ha több kiugró tulajdonságod van egyszerre, akkor Messi vagy Cristiano Ronaldo leszel, akiknél azt nem tudom megmondani, mi a hiányosságuk.
A 93-szoros francia válogatott Raphaël Varane Lensban, a 124-szeres belga válogatott Axel Witsel pedig Liege-ben debütált a felnőtt futballban az edzősége alatt. Nekik mi volt a kivételes képességük?
Varane-nak a tisztánlátás volt az extrája és a magasságához képest a koordinációja, illetve a technikája. Eredményes belső védővé vált, amit az is segíthetett, hogy sokáig középpályásként használtam, ahol többet és gyorsabban kell gondolkodni. Axelben a technika és a tisztánlátás. Lassú játékos volt, amikor odakerültem, balszélsőként mutatták be. Mondom magamban, ezzel a sebességgel hogy fogok vele az ellenfél mögé kerülni. Közben a klub a nyári felkészülés végén eladta az Evertonnak Fellainit, na, akkor megfogtam Axelt, és behoztam a középpályára. Persze, a modern futballban nem baj, ha valaki gyors, sőt, viszont egy lassabb, de extra technikai képességű és a pályán kiválóan látó, helyezkedő, intelligens játékost érdemesebb tengelybe tenni.
Magyar játékossal dolgozott együtt?
Egyszer. A fiatal Rudolf Gergelyt vittem ki Nancyba. Nagyon ügyes kis játékos volt, beilleszkedett, bírt szenvedni, szembenézett és megküzdött a nehézségekkel, és ennek köszönhetően francia első osztályú játékos és magyar válogatott lett belőle.
Több magyar labdarúgót miért nem „vitt ki”?
A románt sem vittem ki, csak egyet. 2001-ben Marius Nikalét a Sportinghoz. Ő egyike azoknak, akiket fiatalon betettem a román válogatottba, és testközelből tapasztaltam meg, olyan játékos, akiért tűzbe tehetem a kezem. Minden probléma nélkül ajánlottam be. De, hogy válaszoljak is, azt éreztem,
ha román vagy magyar játékost viszek ki nyugat-európai országba, az ráég az emberre.
Nem tudom, most milyenek, de annak idején kicsit puhányak voltak. Mindegyiknek kellett volna legalább fél év, amíg felveszik a ritmust, megtanulják a szabályos test-test elleni játékot és megfutják azokat a sprinteket, távokat, amit, mondjuk, a belga, pláne a francia bajnokság igényel. Ez egy olyan lemaradás, amit felnőtt korban nehéz pótolni.
Utoljára 2022 és 2024 között az FC Metznél vállalt munkát, az első év végén fel is juttatta a francia első osztályba, majd a következő évben elbukták az osztályozót, kiestek, azóta nincs csapata. Lesz még?
Azt hiszem, hogy… Nem tudom.
∗
A Kollarik Tamás és Szabó Attila rendezésében elkészült egész estés Bölöni-dokumentumfilm november 6-tól érhető el a mozikban:
