Szokatlan jeleneteknek lehettek tanúi azok, akik a minap az Arsenal-Manchester City angol bajnoki rangadót választották maguknak vasárnap délutáni szórakozásképpen. A végül 1-1-re végződő mérkőzésen a Manchester City olykor hosszú percekre a saját kapuja elé szorult, játékosai helyenként szinte nyomozták a labdát, amelyet a játékidő csaknem 70 százalékában az Arsenal birtokolt. Vagyis olyasmi történt, amire a klub történetének elmúlt 15 évében nem volt példa, azóta pedig, hogy a csapat irányítását 2016 nyarán Pep Guardiola vette át, egyszer sem fordult elő. A City alárendelt szerepbe kényszerült. Mint Guardiola fogalmazott, „egy jobb csapat ránk kényszerítette az akaratát”.
A 2024-ben zsinórban negyedik angol bajnoki címét begyűjtő City a tavalyi szezonban úgy esett össze, mint egy nedves zokni. Első huszonnyolc bajnoki meccsükből kilencet is elvesztettek, az újrafazonírozott Bajnokok Ligája alapszakaszából csak kínnal-keservvel vergődték tovább magukat, majd a legjobb tizenhat közé jutásért vívott párharcban a Real Madrid játszi könnyedséggel ejtette ki őket. Bár a szezon végére felküzdötték magukat a bajnoki tabella harmadik helyére, Guardiola bemutatkozó szezonja, azaz 2017 óta így is első ízben fordult elő, hogy trófea nélkül zárták az évadot.
A City szenvedett labdával és szenvedett labda nélkül. Rodri hiányában a csapat passzjátéka szinteket esett vissza, és bár így is jellemzően többet birtokolták a labdát, mint ellenfeleik, a támadásaik lassúak, kiszámíthatóak voltak. Rendre alulmaradtak a fizikai párharcokban, a letámadásuk nem működött, a védekező átmeneteiket pedig rossz volt nézni. Volumenben sok, ráadásul értékes lövéseket engedtek az ellenfeleknek, Guardiola pedig bár kereste, látszólag nem találta a megoldást csapata szenvedésére. Nem meglepő, hogy a klub már télen nagybevásárlást tartott – érkezett Abukodir Huszanov a védelembe, Nico Gonzalez a középpályára, Omar Marmoush pedig a támadósorba –, nyáron pedig végképp strukturális átalakításokra szánta el magát. Ez utóbbi egyik legmeglepőbb epizódja volt, hogy Guardiola Jürgen Klopp korábbi segítőjét, a letámadás és a rock’n roll futball egyik éceszgéberét, Pepijn Lijnderst emelte maga mellé másodedzőként.
Az eredmény sokkoló. Az Arsenal elleni mélyen meghúzott, 5-4-1-es védekezés, a szemrebbenés nélkül előadott bekkelés, az újonnan igazolt Gianluigi Donnarumma – aki egyébiránt többet passzolt a meccsen, mint Phil Foden – látszólag gondolkodás nélkül felrúgott labdái, a kifejezetten erőltetetten keresett fizikai párharcok ebben a szezonban nem kivételnek tűnnek.
Tizenegynehány évvel azt követően, hogy a labdatartás fetisizálásával és az óramű pontossággal működtetett pozíciós játékkal sokkolta a világot, majd egyenesen tótágast állította a sportág modernkori fejlődését, most sarkon fordult, hogy a másik irányba kezdjen rohanni. Nem véletlenül: az ő megoldásaira válaszként kifejlesztett gegenpressing, majd a világ legerősebb bajnokságait szó szerint letaroló kőkemény, szinte az egész pályán fönntartott emberezős presszing tavalyra látványosan fölfalta őt. Az inga visszalengett. Pep kiment a divatból?
Hogy mindezt pontosan megértsük, két lépést hátrálnunk kell. Guardiola ugyanis akkor „találta föl” újra a futballt, amikor a világunkat ellepték az adatok. Hirtelen mindent tudtunk, sőt akartunk is mérni, a számokból pedig rövid úton narratív fegyverek lettek. Pep csapatai minden meccset kétszer nyertek meg: egyszer a pályán, majd nem sokkal utána a nyilvános térben is. Számokkal, érvekkel, adatokkal.
A guardiolaizmus vallás lett, amelyet egy sereggel felérő klérus terjesztett a nyilvánosságban. Pep nemcsak nyer, hanem leigáz. Az ő csapata nem csak hatékonyabb, de szebb, progresszívebb futballt is játszik. Guardiola nem pusztán a jelent definiálja újra a futballpályán, de a jövőt is alakítja. Nem pusztán jobb, de erkölcsösebb, ízlésben, értékben is magasabb rendű játékfelfogást alkot riválisainál.
Van abban némi irónia, hogy Guardiolát most ugyanazokkal az eszközökkel végzi ki a narratív tér, mint amelyekkel korábban istent faragott belőle. Számokkal, adatokkal. Vég nélkül jönnek, szinte folynak a nyilvánosságból. Hogy a 4-3-3-ból 5-4-1 lett. Hogy Donnarumma többet passzol, mint Foden. Hogy a passz-szekvenciák rövidebbek mint valaha, hogy a Citynél több kapuralövése gyors ellentámadásokból csak a Unitednek van az idei szezonban. Hogy annyira keveset, mint ők az Arsenal ellen, idén szinte csak újonc csapatok birtokolták a labdát a Premier League-ben, és ők is többnyire emberhátrányban.
Mondják, hogy Guardiola eközben külsőleg is megváltozott. Nyomot hagyott rajta az előző szezon. A ruhatára visszafogottabb, a sajtótájékoztatókon olykor szembeszökő nyíltsággal fogalmaz – szinte prédikál. Vagy magyarázkodik? Az arcán foltok és karcolások, tekintetében a kiégés nyomai. Sehol az egykorvolt csillogás.
Futballidentitását meghaladta az idő, a szakma megszülte a válaszokat. A sportág továbblépett. Dönthetett volna úgy, mint Wenger vagy Mourinho, a nagy elődök és nagy ellenfelek, akik beletörődtek sorsukba: ragaszkodtak elképzeléseikhez és állva, de visszafojtott kuncogások közepette „haltak meg” csapataikkal. Guardiolát viszont nem ilyen fából faragták. Önmagába nézett, s megszállottan kezdte kutatni a válaszokat. Az öregedő forradalmár ötletei megavasodtak, ám ő ahelyett, hogy a dogmákhoz fordult volna, úgy döntött: nem a sikert dobja el magától, hanem az elveit.
Az idei szezon fő kérdése az, van-e másik Pep-identitás. Hogy másolhat-e hatékonyan az, aki ideáival fölforgatta a világot. Vajon beéri ezúttal kevesebbel? Képes lesz önmagát is meghaladva továbblépni a futball evolúciójának következő szintjére?
S, ha nem, vajon nem elég tiszteletet parancsoló önmagában az is, hogy megpróbálja?
