Azon gondolkodom, mi a felelőssége egy futballal meglehetősen sokat foglalkozó (még ha nem is szak)embernek ma Magyarországon, amikor azt olvassa a világ egyik leghíresebb, széles körben elismert szakírójának tollából, hogy „senki nem tud semmit”. Mármint a futballról. Jonathan Wilson úgy érvel, hogy a játék valójában maga a káosz, és bár a ma már széles körben rendelkezésre álló adathalmazoknak köszönhetően többet ismerünk ennek a káosznak a részleteiből, mint korábban bármikor, ez korántsem jelenti azt, hogy akárcsak egy milliméternyivel is közelebb jutottunk volna a nagy egész megértéséhez.
Öt és fél évvel ezelőtt éppen a 24.hu-ra írtam meg, hogy idehaza nincs jövője a futballszakírásnak. Meglehet, hogy tévedtem, és nem csak jövője, de jelene sem volt soha – a lényeg azonban nem ez. Sokkal fontosabb lenne azon gondolkodni, mit nevezünk egyáltalán futballszakírásnak, illetve mi a feladata, hol a felelőssége – van-e egyáltalán bárhol? – a futballról szóló nyilvános diskurzusnak.
Wilson úgy fogalmaz, hogy a futball valójában egy szakrális nyelv, és vannak, akik ezt a nyelvet az anyatejjel együtt szívják magukba. Aki négy–ötéves kora óta futballal kel és fekszik, joggal és őszintén érezheti úgy, hogy az érzékei – ha nem is csalhatatlanok, de – élesek. Ismeri a játékot, tudja a törvényszerűségeit, fölismeri a jó játékost, szemet szúr neki egy diszfunkcionális csapat. Lehet, hogy nem érti pontosan, és végképp nem beszéli a posztmodern futballnyilvánosság xG-alapú nyelvét, de meg van győződve róla, hogy látja, amit látni kell. A dilemma lényegét az adja, hogy amit látni lehet – és amit illik is látni –, az szükségszerűen csak a felszín. A lényeg, a titok, a varázs viszont a felszín alatt van.
Ahhoz pedig, hogy belássuk, mennyire messze vagyunk mi, kívülállók, bármitől, amit a felszín elválaszt tőlünk, elég csupán 3-4 percet beszélgetni bárkivel, aki a topfutballban dolgozik. Vagy megnézni egy TV-s szegmenst a jelenleg a francia Lens csapatát irányító Will Still-lel, amint arról beszél, hogyan készíti fel a csapatát egy bajnoki meccsre, milyen információkat oszt meg a játékosaival, hogyan és milyen formában adagolja azokat, egyáltalán, mit tanul meg a stábjától, a videoelemzőitől.
Ha idáig eljutottunk a közös gondolkodásban, akkor már nem nehéz belátni, hogy futballnyilvánosságunk minősége azon áll vagy bukik, hogy van-e hozzáférés, és, ha igen, milyen minőségű, mekkora volumenű ehhez a felszín alatti valósághoz. Innen nézve az sem lehet kérdéses, hogy miért kardinális és fontos téma például az, amikor a Ferencváros önálló médiabirodalmat gründol, és exkluzív elemzőműsort kínál a nézőinek. Ez ugyanis – elvileg – primer hozzáférést biztosít mindahhoz, amiről föntebb beszélünk – más kérdés, hogy
Ilyen módon pedig már könnyű megérkezni abba a filozofikus térbe, ahol azon gondolkodhatunk, elemzői-e a szemszög, amely definíciója szerint nélkülözi a kritikát, hiszen ugyan melyik klub finanszírozná azt a tartalmat, amely azon csámcsog, arra keresi a választ, mi romlott el, hol hibázott az edző, mit lehetne javítani, esetleg melyik drága igazolás és pontosan miért sült be éppen.
A felszín alatti világ tehát egyszerre szűrt és monopolizált. Akit a valóság érdekel, szükségszerűen kívül reked egy falon – pláne, ha eközben autonóm és független szereplő próbál maradni. Az eredmény: alig van esélyünk érteni a játékot alakító valódi dinamikákat. Dönthetünk úgy, hogy megmaradunk a futball mint nyelvi és szimbolikus szakralitás dimenziójában, ez esetben viszont azt kockáztatjuk, hogy elveszítjük a fókuszt, és többségében nem magáról a játékról, hanem annak gravitációs teréről beszélünk. Itt jön képbe az akarat, az ambíció, a szerencse megideologizálása, az edzők szerepének túl- vagy épp alulbecslése, a játékvezetői tévedések és hibák mögé felsorakoztatott konteók túlburjánzása, a szurkolói csoportok valóságértelmezésének kritikátlan el- és befogadása.
A másik út az, hogy legalább kísérletet teszünk a játék bizonyos – ugyan szűrt és felszínes, de kétségkívül – objektivizálható és valós dimenzióinak megértésére. Itt jön képbe az adatok elemzése, az, hogy az állításainkat ténybeli szűrőkön futtatjuk át, hogy keressük és kutatjuk azokat a szempontokat, amelyek racionalitást tudnak csempészni abba, ahogyan a felszínt kapargatjuk. Ezen a vonalon is el lehet persze tévedni, egy másik kiváló szakíró, Jamie Hamilton például rengeteget ír arról, hogy a játék sematikusságát miképp erősíti visszahatólag is az elemzési keretrendszer rugalmatlansága. Értsd: a játék sablonossá válik, mi pedig sablonok alapján értelmezzük. Mindenhatóvá teszünk korlátozottan használható mutatókat, leegyszerűsítünk tendenciákat, ok-okozati kapcsolatként értelmezünk olyasmit, amit nem támaszt alá semmi. A megértés szándékával merülünk alá, de végül nem jutunk közelebb a játék lényegéhez.
És, hogy mi ebből a tanulság?
A tudás előszobája ugyanis a nem tudás: ha felfogod, mennyi mindent nem értesz, már közelebb jutottál ahhoz, hogy egyszer felfedhesd a titkot. Már, ha van egyáltalán egyetlen, nagy titok, s nem éppen a szüntelen egyensúlykeresés a sportág lényege. Egyensúly a véletlen és a tudatos, a tényszerű és a szubjektív, a megrajzolt és az improvizatív, a sematikus és a kreatív között.
Apropó egyensúly: azok, akik az anyatejjel szívták magukba a futball nyelvét, pontosan tudják, mi történik, ha felborul egy csapat egyensúlya, és, mondjuk – hasamra ütök –, Toni Kroos helyett Kylian Mbappé kerül be a kezdőbe. Ha innen nézzük, a futballnyilvánosságban sincsen semmi különleges: addig jó, addig értékes, addig érdekes, addig magával ragadó, amíg megvan benne az egyensúly.
Ha már úgy sem értjük, mi zajlik a pályán, hadd értsük félre annyiféleképpen, ahányfélék vagyunk.
