Lea Pericoli 1935. március 22-én született Milánóban, azonban gyerekkorát már Addisz-Abebában töltötte, ahová apja, Filippo Pericoli a családjával költözött.
Filippo határozott, energikus ember volt, tele kezdeményezőkészséggel és bátorsággal. Egy redőny- és ablakgyártó cég képviselőjeként Franciaországból tett üzleti utakat Líbiába, Marokkóba és Algériába, majd, amikor 1935-ben kitört az etióp háború, az üzletember megérezte a lehetőséget. Felmondott a cégnél, ahol dolgozott, és Massawába, majd Aszmarába indult két használt teherautóval és egy bérelt sofőrrel, ezzel egyike lett annak a sok szállítónak, akik elkísérték az olasz csapatokat, és logisztikai feladatokat láttak el mellettük az abesszíniai háborúban.
It was an honor to have shared many years playing on the circuit with Lea Pericoli.
She was adored by fans in Italy, and those from all over the world. And in addition to her on court talent, she lead the way in fashion as well.
May she rest in peace. https://t.co/MLBWngrx18
— Billie Jean King (@BillieJeanKing) October 5, 2024
1937. február 19-én Addisz-Abebában merényletet kíséreltek meg Rodolfo Graziani olasz tábornok ellen, aki azonban sérülés nélkül megúszta a támadást. A megszálló csapatok kegyetlen megtorlással válaszoltak, mintegy 30 ezer asszonyt, gyermeket és férfit mészároltak le.
A második világháború alatt, miután két légitámadást megúszott a család, Aszmarába költöztek, de az apa a fővárosban maradt, ahol angol fogságba esett. A Dire Dawa-i fogolytáborból egy ismerőse mentette ki, aki jó kapcsolatot ápolt a visszatérő császárral, Hailé Szelassziével.
Pericoli egy miniszter közeli munkatársa lett, és egy olyan szakértő szerelőcsoportot kellett szerveznie, akik képesek megjavítani az olasz hadsereg által elhagyott járműveket. A munkához az üzletember egy nagy műhelyt is létrehozott a főváros szélén Alfa d’Ethiopia néven.
Afrikában ismerkedett meg a tenisszel
A család újra egyesült Addisz-Abebában, és a virágzó üzletnek köszönhetően egy gyönyörű villában telepedett le, amelynek hatalmas parkjában teniszpálya is volt. A kis Lea itt találkozott először a sportággal, miután megkapta édesapjától az első ütőjét.
Kilencéves voltam. A tenisz azonnal magával ragadott, mert ebben a gyönyörű játékban egyesült az erő, a technika, az intelligencia és a bátorság
– nyilatkozta később. Rengeteget gyakorolt, és egyre kevesebbet hibázott.
„Ezen a pályán csodálatos napokat töltöttem lélegzetelállító meccsekkel. Egyszer úgy döntöttünk, addig folytatjuk, amíg ki nem dőlünk a fáradtság miatt. Én adtam fel előbb, mert elájultam! 2400 méteres tengerszint feletti magasságban nem könnyű levegőt venni. Fizikálisan nagyon erős voltam, amit talán azáltal sikerült elérni, hogy ezen a magasságon tanultam meg teniszezni.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Néhány évig egy apácák által működtetett bentlakásos, nairobi iskolában tanult, ám, amikor 1952-ben a Mau Mau mozgalom fellázadt a kormány ellen, és kitört a háború, tizenhét évesen visszatért Olaszországba.
1952-ben és 1953-ban junior bajnok lett, 1954-ben Giorgio Fachinivel vegyes párosban nyerte első bajnoki címét, a következő évben a címvédés mellett női párosban Nicla Migliori oldalán is aranyérmes lett. Egyéniben 1958-ban lett először a legjobb, összességében pedig az olasz tenisz legeredményesebb játékosává nőtte ki magát.
Ami a nemzetközi teljesítményét illeti: 27 döntőt vívhatott, 13-szor meg is nyerte az adott tornát (ehhez még hozzátett 13 páros és 4 vegyespáros-elsőséget). Grand Slam-tornákon csak párosban és vegyes párosban jutott el a legjobb négy közé (1964-ben, illetve 1960-ban Párizsban), emellett hétszer nyolcaddöntős volt egyéniben, négyszer a Roland Garroson, háromszor Wimbledonban.
Fotósok verekedtek a helyekért miatta
Ami viszont kiemelte a többiek közül, az az extravagáns öltözködése volt, amely tökéletesen beleillett a Swinging Sixties mozgalomba, amely az újat, a modernt, a hedonizmust éltette, valamint a kulturális forradalom időszaka volt.
Ami a filmművészetben Michelangelo Antonioni 1966-os Nagyítás (Blowup) című filmje (amely kiváló képet festett az akkori London és a Swinging Sixties-életfelfogásról), és amit a zenében a Beatles vagy a Rolling Stones jelentett, az a divatban a bubifrizura és a miniszoknya korszakát hozta el.
Pericoli ehhez úgy csatlakozott, hogy a brit tervező, Ted Tinling mindenféle szemet gyönyörködtető ruhát tervezett neki. Wimbledonban az 1877-es első bajnokságtól egészen 1962-ig a játékosok más színeket is viselhettek annak ellenére, hogy igazából a fehér volt az elfogadott. 1949-ben Gussie Moran már kiverte a biztosítékot azzal, hogy olyan rövid ruhát viselt, ami alól kilátszott a fodros, csipkés fehérneműje, emiatt a fotósok közelharcot vívtak a helyekért, hogy alulról is megörökíthessék a látványt.
A ruháit azonban nem tilthatták ki, így 1956-ban Pericoli is miniben hódított. Ahogy a neves olasz teniszszakíró, Gianni Clerici fogalmazott, amikor pályára lépett, olyan tömeg fogadta, mintha csak Sophia Lorenről lett volna szó.
A fotósok könyökölve verekedtek, mert Lea valahányszor ütött egy tenyerest, a combján fellibbenő szoknyácska alatt megmutatkozott a kis ruhadarab. Amelyet, ha nem lett volna olyan elegáns, bugyiként is lehetett volna definiálni.
Pericoli is úgy emlékezett vissza, hogy miközben mindenki térdig érő szoknyát viselt, ő rózsaszín szerelésben pompázott.
„A spanyol Maria Josefa Riba ellen játszottam, és, amikor megfordultam, szinte a fenekem alatt találtam a fotósokat. Kikaptam, és sírva mentem le a pályáról. Másnap az összes újságban szerepeltem. Apám feldühödött, és megtiltotta, hogy újra játsszak” – mondta.
Izmos hárpia helyett nőiesség
De mindössze egy évet hagyott ki, visszatérése után pedig folytatta a vagány ruhák viselését.
Tökéletesen értett ahhoz, hogyan őrizze meg a sajtó érdeklődését, és hogyan tartsa titokban az aktuális öltözékét. Nagyon büszke volt arra, hogy több szerelését is kiállította a londoni Victoria Albert Múzeum, arra már kevésbé, hogy azért ő is hozzájárult ahhoz, hogy Wimbledonban 1962 óta kötelező a tiszta fehér szerelés.
„Ted elképesztő ruhákat tervezett nekem, viseltem nercszoknyát, hattyútollszoknyát, rózsaszirmokból álló ruhát, csipkepizsamát, de Dél-Afrikában még egy kis aranyruhát is, csillogó gyémántberakásos bugyival. De ezeket az extravagáns, olykor túlzó ruhadarabokat csak a kisebb versenyeken viseltem.
Azért dolgoztam Teddel, mert szórakoztatott, és mert Olaszországban úgy tartották, hogy a sport a nőket kecsesség nélküli, izmos hárpiákká változtatja. Én a nőiesség mellett döntöttem
– nyilatkozta.
A kétezres évek elején nem kis keserűséggel nyilatkozta a brit Sunday Mirrornak: „Nem kerestem pénzt a tenisszel. De ha 30 évvel később születek, rettenetesen gazdag lettem volna, mint Anna Kurnyikova.”
A daganatok elleni küzdelem szószólója
1972 végén rosszindulatú daganatot, méhnyakrákot diagnosztizáltak nála, ami 1973 elején műtéthez vezetett.
„Azokban az években nehéz volt beszélni a rákról. Gyógyíthatatlan betegség volt, el kellett titkolni, mintha szégyen lenne. Hat hónappal a műtét után megnyertem az olasz bajnokságot. A professzor, aki műtött, azt erősítette bennem, hogy egy olyan korai diagnózis, mint az én esetemben, életet menthet. Innentől kezdve az arcomat és a szívemet beletettem ebbe a kampányba” – mondta.
És valóban, később ő lett a daganatok elleni küzdelem első női szószólója.
Bárki, aki bajnok akar lenni, folyamatos háborút vív. A tenisz egy nagyon tanulságos sport, amely sok mindenre megtanított
– jelentette ki.
Miután 40 évesen visszavonult, áttörte a nők előtt álló korlátokat a médiában. Megbecsült tenisz- és divatszakíró, rádióbemondó és az olasz tévé első női teniszkommentátora lett.
Az olasz tenisz nagyasszonya 2024. október 4-én halt meg Milánóban, 89 évesen.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A halálhírére reagálva a 2015-ös US Open-bajnok Flavia Pennetta azt írta az Instagramon:
Szerencsés vagyok, hogy ismerhettelek, és megoszthattam veled karrierem és életem csodálatos pillanatait. Értékes tanításaidat örökké magammal viszem.
