Az ukrán Kárpátok rengetege a holdfényt sem engedi át. Vaksötétben, lassan haladunk a Zsigulival. Átgurulunk egy patak fahídján, nem sokkal később fékezek – későn veszem észre bal kézre azt az utat, ahol be kellett volna kanyarodnom a tábor felé. Megállok. A visszapillantóból semmit sem látok. Kinyitom az ajtót, hátranézek, de így sem észlelem mi van mögöttem. Szólok a kollégáknak, hogy maradjanak a kocsiban, amíg kitalálom, hova és mennyit kell óvatosan tolatnom, hogy vissza tudjak kanyarodni. Kiszállok és elindulok a csomagtartó felé. Elhaladok mellette, mögé érek. Snitt. Elszakadt a film.
Balogh Zoltán vagyok. Tetrás, tetraplég avagy négy-végtag bénult. A balesetemet követően a rehabilitációs kórteremben senkinek sem jósoltak túl hosszú földi időt. Mára csak egy betegtársam él. Engem azzal kecsegtettek, hogy a szememet azért majd tudom mozgatni. Ehhez képest ugyan 31 éve kerekesszékben, de élek. Sőt, gyakran túlpörögve, mindent kapásból csinálva élvezem az életet. Mindezt nagyrészt Erikának, a feleségemnek, a családnak, az élsportnak, a dzsúdónak köszönhetem. Tulajdonképpen szerencsésnek tartom magam, mert csak a testem sérült. A mozgásképtelenségem okán megspórolt energia az agyamban összpontosul. Negyedszázada írok, még ha lassan, két ujjal kopácsolom is a gépet. Az életem tapasztalata és a fantáziám egyvelege több millió karakternyi sportcikkben, legutóbb pedig egy novelláskötetben öltött testet. Ez így együtt minimum ötven százalékkal több, mint amit az orvosok anno jósoltak.
A 27 évnyi első élet
Tősgyökeres debreceni vagyok. Vénkerti. Apám NB III-as szinten futballozott. Az óvoda után rendszerint a biciklivázra ültetett, úgy karikázott ki velem az edzéseire. A pálya szélén cseperedtem fel, a szertár, a kávé, a bőrlabdák és stoplisok fényesítésére használt cipőboksz, a frissen vágott fű feledhetetlen illatorgiájában. Éjjel-nappal a labdát rúgtam, a futballba lettem először szerelmes.
Nyolcévesen hegedültem. Pontosabban csak próbáltam hegedülni. A tanár úr fél éven át pofonokkal ösztökélt a kottaolvasásra. Anyámék fél fizetése ráment a kecses hangszerre, ezért tűrtem. Egyik nap mégis a zeneiskolával ellenkező irányba indultam. A focipálya felé. Gondoltam, a hegedűtok príma kapufa lesz, és tényleg megfelelt a célnak. Izzadt, poros arccal rúgtuk a bőrt egy ideje, amikor arra lettem figyelmes, hogy a rozsdás drótkerítés túloldalán a hegedűtanárom félig rosszalló, félig elgondolkodó tekintettel nézi, mit művelek. Megragadott és szórványos középerős nyaklevesek közepette hazaterelt.
Drága hölgyem. Zoltánból soha nem lesz hegedűművész. De egész ügyesen tereli a labdát. Focista még lehet
– a jobb fülemet két ujjal fogva, enyhén megemelve ezekkel a szavakkal adott át anyámnak.
A foci helyett tizenegy évesen mégis a dzsúdó szippantott be. ’77 januárjában hirdettek egy tanfolyamot. Kezdetben Illés Mihály edző személye varázsolt el. 1966-ban négy válogatott cselgáncsozó, Bodor Antal, Faragó Benjámin, Kovács János és Nagy Miklós, valamint Kovács Ákos, a válogatott szövetségi kapitánya is azon a gépen ült, amelyik Pozsonytól nem messze egy erdős domboldalnak ütközött. Nyolcvankét ember lelte halálát, köztük a magyar dzsúdóválogatott első vonala. Illés, a Tatabánya egykori nehézsúlyú magyar bajnoka éppen lemaradt a prágai versenyről.
A nagydarab, igazi keményvonalas, tekintélyt parancsoló tekintetű, karfiolfülű ember a külcsín ellenére szeretetteljes emberi hangot ütött meg a gyerekekkel. Eleinte a Szilvási-féle füles birkózószőnyegeken edzettünk a suli tornatermében. Minden edzés előtt megragadtuk, behúztunk, majd egymás mellé illesztettünk párat a terem közepére, azon gyúrtuk egymást.
Az is növelte a motivációmat, hogy gyerekként kifejezetten tehetségesnek számítottam. Előfordult olyan esztendő, amikor egy meccset sem vesztettem. Ifjúsági és junior koromban is aranyjelvényes sportoló lettem, 1986-ban, már 21 évesen felnőtt elsőosztályú minősítést szereztem. Akkoriban még olyan széles volt a magyar cselgáncs élvonala, hogy egy-egy felnőttversenyen a 60 kilogrammosok közt a középdöntőbe jutásért is öldöklő küzdelem folyt. Senki sem tekinthette magát tuti továbbjutónak. Ha Csák Józsi, Csernoviczki Csaba vagy Wágner Józsi egy pillanatra kihagyott, azonnal földhöz vágta az aktuális ellenfele.
Arra különösen büszke vagyok, hogy a válogatott bő keretének tagjaként abban az évben segíthettem edzőpartnerként – vagy inkább nevezzük nevén, dobózsákként – Csák Józsit, Hajtós Bercit , amikor Belgrádban Európa-bajnokok lettek.
23 évesen azonban világossá vált számomra, míg ifjú koromban kiemelkedtem a többiek közül, felnőttben már nem. Holott ugyanúgy leedzettem a napi kettőt, technikás, ügyes cselgáncsozóként tartottak számon, de éreztem, soha nem érek oda az első, a második, de még a ranglista harmadik helyére sem.
Erika, a feleségem a jobbik felem. A jobbik részem. Türelmes, megfontolt, aki mindig egyensúlyba billentett és kitartott, kitart mellettem. 18 éves koromban ismerkedtünk meg. Gyerekszerelem a miénk, a szárba szökkenő virágát a mai napig tápláljuk. Románcunk hajnalán megígértem neki, hogy elmegyünk az Alvin Lee-koncertre (gitáros, énekes, a brit Ten Years After alapító tagja – a szerk.). Igazi munkamániás cselgáncsozóként soha egyetlen edzést sem lógtam el. Aznap ezért korábban lementem a terembe, egyedül tudtam le a penzumot, majd szóltam a mesternek, hogy mennék, mert programunk van. „Arról szó sem lehet, itt maradsz a többiekkel és végigcsinálod az előírtakat” – vágta rá, mert hát kora délután még nem volt ott, így nem is láthatta a melómat. Leszartam, elmentem. Ezzel viszont ellentmondtam, példát kellett statuáljanak. Ma már hülyén hangzik, de azzal büntetett, hogy egy hónapig be kellett járnom a munkahelyemre, oda, ahova korábban havonta egyszer, és csak a fizetésért mentem. De nem ez jelentette az igazi retorziót, inkább az, hogy pár hónappal később, ’85 augusztusában Debrecenből nem Budapestre, a Honvédba vonultattak be katonának, hanem Békéscsabára, a román határ mellé, a Honvéd Szalvai SE-be.
Csabán a dzsúdósok kiemelt kasztot alkottak. Nemcsak a laktanyán belül, az egész városban. Ez a rendszer felnőtt első osztályú sportolót és eközben olyan katonát faragott belőlem, akinek még fegyvere sem volt. Mivel Sápi Miki, a Debreceni Sportiskola főnöke már tizennyolc éves koromban kiszúrta, hogy a teremben a gyerekek valamiért tapadnak rám, nem sokkal a bevonulásom előtt rám bízott egy csoportot. Amikor Csabán ezt megtudták, tőlük is kaptam egy 10-14 éves korosztályt. Edzettem, versenyeztem, edzéseket tartottam, hétvégeken, amikor tudtam, rohantam haza Debrecenbe Erikához.
Mivel minden téren jól ment a munka, még egy cserépgyári fél sportállást és egy önkormányzati lakást is kibrusztolt nekem a klubvezetés. 22 voltam, Erika 18, amikor 1987. február 21-én összeházasodtunk. Nem sokkal később, decemberben 22-én megszületett a lányunk. A 18 hónapnyi „büntetésként” letöltendő katonaság így alakult át életünk legszebb négy évévé.
Békéscsabán ébredtem rá arra is, van affinitásom a gyerekekhez, tehetségem az oktatáshoz. Pontosan éreztem, mit akarok és mit nem edzőként. Újdonságokat, másfajta edzésmódszereket vezettem be. Akadt, aki az elején kinevetett, merthogy megpróbáltam a tanítványaim értelmére is hatni. Év elején elmagyaráztam a srácoknak, mikor, mit és miért fogunk csinálni, és ha elvégzik a munkát, amit előírtam, akkor mi lesz év végén a magyar bajnokságon. Igyekeztem arra is hangsúlyt fektetni, hogy a kapcsolatunk ne korlátozódjon a dzsúdóteremre, a heti három edzésre. Beszéltem nekik kultúráról, zenéről, művészetekről, könyvekről, írókról, igyekeztem nevelni is őket. Akadt, akinek apapótlékká váltam, ami még inkább ráébresztett, mekkora felelősséggel jár ez a szakma. A gyerekek ebben a képlékeny korban meghálálják a jó szót, az odafigyelést, és ha emellett még a sportsiker ízét is megérzik, az hatalmas motiváló erővé alakul át. A második évtől már senki sem nevetett.
Annyira szépen fejlődött a kis gyerekcsapatom, hogy miután a korosztályos bajnokságon sokszor legyőztük a Debreceni Sportiskola dzsúdósait, a szülővárosomból is felajánlottak egy állást. Hazaköltöztünk. Eleinte albérletben laktunk, amire az összes megtakarításunk ráment, majd mivel az önkormányzat osztályvezetőjének a fia éppen hozzám járt, ’89 januárra kiügyeskedtem magunknak egy nem szociális jellegű bérlakást.
Töréspont
Az ungvári cselgáncsozókkal kifejezetten jó kapcsolatot ápolt a sportiskola. Ők is jöttek hozzánk, mi is jártunk a határ túloldalára. 1992 nyarán szóltak, hogy lenne hely a magaslati edzőtáborukban. A Kárpátokban egyszerű körülmények közt laktunk, de élveztük, mert a hegyi környezetben príma futóedzéseket tarthattunk a srácoknak. Barcelonában a magyar dzsúdó éppen az aranynapjait élte. Mindenféle csokoládés sztaniolpapírokból sodort antennák segítségével néztük, amint Kovács Anti megszerezte a sportág első olimpiai aranyát, Csák Józsi, Hajtós Berci második, a gyerekkori klubtársam, Csősz Imre harmadik helyen végez a júliusról augusztusra forduló versenynapokon.
A tábor zárónapján a mögöttünk hagyott időszakot búcsúztattuk. Tizenegy óra környéke lehetett. Koromsötétbe borult már a hegy. Úgy döntöttem, hazaviszem az ukrán kollégákat. Másfél kilométerre laktak tőlünk, gondoltam, ne kelljen vakoskodva hazagyalogolniuk. Beültünk a Zsigulinkba. Elindultunk. Ekkor történt, ami történt.
A zuhanás előtti másodperceket, ki tudja, talán hosszú perceket, törölte az agyam. Az elmondások szerint 3-4 métert zuhantam az út szélétől és fejjel lefelé estem bele a patakba. Hajvágásnál erre arasznyi heg emlékeztet a mai napig. Az is utólag derült ki, hogy az egyik tanítványom ugrott utánam, majd húzott ki a vízből. A szétnyílt seb, az elapaszthatatlanul folyó vér láttán mindenki azt hitte, a koponyám sérült. Behajtogattak a Zsiguli hátsó ülésére, és elindultak velem a legközelebbi orvos irányába. A kanyaroktól ide-oda billegve ért a második emlékfoszlány – a beszámolók szerint akkor még tudtam valamennyire mozgatni a kezemet és a lábamat.
A következő kép a hullarészeg, a sáros-véres fejemet szájában cigivel összevarró ukrán orvos fókuszáló arca, akinél az ungvári kórház felé tartva az első útba eső faluban megálltunk. Az újabb ébredés az ungvári kórházban ért:
A zuhanásomtól nagyjából 24 óra telt el, mire egy közeli faluba szállítottak Ungvárról. Vasárnap volt. A sors fintora, hogy éppen megyei meccset játszottak a futballpályán. Az egyetlen nagyobb kiterjedésű sík helyen, ahol nem okozott problémát az értem küldött helikopter rotorja által kavart szélvihar. Miközben a mentőből átpakoltak, a szemem sarkából láttam, hogy miattam áll a játék.
A lázálmok és emlékszikrák egyvelegéből összeálló pokoljárás után, fejemen Horn Gyuláéra emlékeztető fémvázas koronával éledtem újra a debreceni idegsebészeti klinikán. Hanyatt feküdtem. Se a kezeim, se a lábaim nem mozdultak. Akkor döbbentem rá, mi is történt velem. Kiderült, a műtét után négy napig 40-42 fokos lázzal feküdtem. Nem a komplikált operációba haltam bele kis híján, hanem az ukrán doki munkássága fertőződött el. Az öntudatlan állapotom alatt a professzorom nem sok jóval biztatta Erikát. „Ha ezt az időszakot túléli a férje, megmarad. De várhatóan akkor sem lesz képes mozogni, maximum a szemével tudja majd követni. Még fiatal, szép asszony maga, azt javaslom, gondolkozzon el a jövőjükön” – összegezte, ami még akkor is a sokkoló jövőkép, ha tudvalévő, az orvosok ilyen esetekben rendre a legrosszabb szcenáriót festik fel.
A 31 éve tartó második élet
Három hetet töltöttem az intenzíven, majd átkerültem a rehabilitációra. Hatalmas szerencsémre a szakvizsgájáért dolgozó dr. Furka Tibor felügyelete alá vontak. Sokat segített az állapotom megértésében, feldolgozásában, azóta is jóban vagyunk. A Kenézy Kórház VIP-betegeként szembesültem végleg azzal, mi vár rám a második életemben. Nem tűnt túl kecsegtetőnek. Hosszú idő telt el, mire beláttam, székhez kötve, mindenben segítségre szorulva fogok élni, és minden apróságnak örülök majd, amit önállóan meg tudok csinálni. Azokat a szavakat szoktam meg a legnehezebben, amit udvarias emberként ugyan rendszerint használtam, de innen kezdve akár éjjel, akár nappal, de minden egyes mondatomat azzal kell kezdjem:
Erika, légy szíves! – és Erika jött, jön és segít 31 éve.
Fel kellett adnom a méltóságomat. A szó prózai és hétköznapi értelmében minden téren. Persze az elfogadás nem megy egyik napról a másikra. Vagy öt-hat évbe telt. A belátásig a remény és a Mariana-árok mélye váltogatta egymást. Eleinte úgy érzed, ez is csak egy betegség. Olyan esetekkel erősíted a hitedet, amikor idővel felkelt és megtanult járni az alany. „Fiatal vagyok, sportos vagyok, megcsinálom, én is felállok!” A következő pillanatban elásod magad élve és eret vágnál magadon. A két véglet között hullámzol, a vak önbizalomból a mély depresszióba süllyedsz. Mindent elkövettem, hogy a szeretteimet tönkre tegyem, elmarjam magam mellől Erikát. Hagyjanak ott egy rehabilitációs intézetben, aztán majd kitalálom, hogy fordítok hátat az életnek. Nem akartam senkit magammal rántani. A fiatal, gyönyörű feleségem és a négyéves, tüneményes kicsi lányom éljenek csak nyugodtan. Hogy tényleg menjenek valamerre és kezdjenek új életet.
A debreceni négy hónap után a korábbi sporttársaim szerveztek számomra egy segélybulit. Oda már ki tudott tolni Erika. A Hódos Imre Sportcsarnok megtelt, amiből cirka 300 ezer forintos bevételünk lett. Ennek hála vettük meg a 9. emeleti önkormányzati panellakásunkat. Így jutottunk az első saját ingatlanunkhoz.
A debreceni rehabról Budakeszire kerültem, hátha az többet tud – frászt tud többet. A VIP-betegek relatív kényelméből egy 25 fős bűzös kórterembe, borzalmas állapotok közé csöppentem. Cserébe soha nem röhögtem annyit, mint ott. A legjobb rokis vicceket rokiktól hallod, csak ezért nem maradtak bennem negatív élmények az újabb öt hónapnyi rehab után. A körülmények ellenére becsületesen dolgozó szakembereknek és kemény munkájuknak hála reményt adó apró jelek, milliméteres mozdulatok térítettek egyre inkább észhez. Beláttam, vissza-visszatérő taszító magatartásommal Erikának okozom a legnagyobb kárt. Összeszedtem magam.
Fél év Budakeszi után immár saját tulajdonú lakásunkból igyekeztünk berendezkedni az új életre. Hogy ne legyek a 9. emeletre, a négy falközé beszorítva, az az ötletünk támadt, hogy elcseréljük a panelt egy kertes házra. A városon belül ez nyilván nem ment, de a Bocskaikert, ami Debrecentől pár kilométerre fekszik, elérhetőnek bizonyult. Itt eleinte drámai pillanatokat éltünk át. Erika otthagyta a munkáját, mert 0-24-ben a segítségére szorultam, cserébe szerény mértékű ápolási díjat kapott, kap a mai napig az államtól. Ez az összeg kiegészülve a balesetem után csak két évig járó teljes táppénzzel sem volt elegendő jószerivel semmire. A kislányom éppen iskolás lett, eközben
Szoktam mondani, nem a fejem sérült meg, agyalni tudok. Ennek az elmúlt évtizedekben tizenhat költözés lett a vége. Erika rendre jó érzékkel tervezte, csinosította az otthonainkat, és amint elkészültek, arcátlanul magas áron meghirdettük. Olyanon, amiről azt gondoltuk, tutira nem fizetik meg. Mindig megfizették, mi pedig gondolkodás nélkül kiköltöztünk. A következő két évtizedben kétévente, olykor évente eladtunk, vettünk. Kertes házat, telket, amit ketté mérettünk. Építkeztünk eladtunk, újat vettünk, újra építkeztünk, újra eladtunk. Így jutottunk egyről a kettőre, kettőről a háromra. A haszon egy részét visszaforgattuk, a maradék biztosította a megélhetésünket. Azóta nincsenek anyagi gondjaink. Nem kell extra életvitelre gondolni, egyszerűen csak normálisra. Olyanra, amit korábban az edzői bérem, és a rendszerváltás előtti évek bimbódzó vadkapitalizmusa idején, Bécsbe járva bizniszelve biztosítani tudtam a családomnak. Amikor nem kell azt nézni, hogy elbírja-e az eklézsia az új cipőt, a télikabátot, vagy sem.
Ezek az ingatlanbefektetések egészítették ki a bevételeinket. Hat év telt el a balesetem után, amikor egy gimnáziumi osztálytársam rám csörgött. „Zoli, van itt egy frissen induló debreceni portál. Okos sportolóként menne neked a hírszerkesztés”. Próbáljuk meg, gondoltuk. Az első napot végigtoltuk. Este teljesen kilúgozott aggyal feküdtünk az ágyban egymás mellett Erikával. „Fog ez nekünk menni?” – kérdeztem. „Próbáljuk meg a holnapot is” – felelte. Azóta vagyunk benne a média vérkeringésében.
A sportolói közegnek köszönhetek mindent. A cselgáncsteremben láttam be, munka nélkül nincs eredmény. Autodidakta módon tanultam újságot írni. Kétszer nem követtem el ugyanazt a hibát. Azt az írást tartottam jónak, követendő példának, ami rám is hatott. Így alakult a saját stílusom. A kezdeti szerkesztési nehézségek után idővel elkezdtem interjúkat írni. Feljöttek hozzám a debreceni sportolók, a bunyósoktól kezdve a futballistákon át a kézilabdázókig mindenki megtisztelt, a teljes debreceni sportvilág megismert. A DVSC, az ország legerősebb ökölvívó-csapata felkért sajtófőnöknek, ketrecharcosok, budapesti bunyós portálok kerestek meg, hogy készítsek velük, számukra interjúkat.
Adtak kézről kézre. A Papp László Sportaréna, a Debrecen Főnix Csarnok, a TEK-gálák szervezői sajtóanyagokat rendeltek tőlem, végül így talált rám a Presztízs Lapcsoport tulajdonosa is. „Nem írnál a DVSC első, 2005-ös bajnoki címéről egy anyagot?” Írtam. Tetszhetett neki, mert megkérdezte, nem akarok-e a kultúra, sport területén nekik dolgozni. „Dehogynem” – feleltem. 2013 nyarára, amikor már a kiadók többsége kifelé hátrált a férfiaknak szóló havi színes magazinok printpiacáról, nekünk annyi hirdetői megrendelésünk lett, hogy felvetette, csináljunk egy havi sportmagazint. Ebből lett a Presztízs Sport, amely 96 lapszámot élt meg a főszerkesztésem mellett, mielőtt „belehalt” a Covidba.
A lányom Budapesten talált párt. Eladták a budai lakásukat, abból vettek Szentendrén egy új építésű lakóparkban egy lakást. Mi a 14. ingatlant, egy gyönyörű debreceni belvárosi lakást adtuk el éppen, amikor szóltak a gyerekek, menjünk és nézzük meg, milyen szép helyre költöztek. Nehézkes az utazás, ha lehet nem terhelek vele senkit, mert két ember kell az autóba gyömöszölésemhez és a kiemelésemhez is, de a lányom kedvéért nekiveselkedtünk Erikával. Amikor megérkeztünk, olyan kilátás fogadott, amit nehéz szavakkal leírni. Hazafelé úton Mogyoródnál jártunk, amikor egymásra tekintettünk és tudtuk, mi is ott akarunk lakni. 2011 januárjában költözünk oda. Mivel nem messze a lakóparkunktól eladóvá vált egy örökpanorámás telek, megvettük azt is, majd a lányomék és mi is eladtuk a lakóparki lakásunkat, amiből belevágtunk a máig utolsó építkezésünkbe. Hat éve állapodtunk meg. Ha az élet úgy hozza, végleg.
Szentendrének megvan a presztízse. Ékszerdoboz. A festők városa. Élnek itt barátaink. Mégsem vindikálom a jogot, hogy szentendreinek valljam magam. Inkább Szentendrén élő debreceni vagyok és az is maradok, mert nagyon is megfelelő nekem a debreceniség. Végül is a nappalink ablaka, a terasz pont keleti fekvésű. A panorámába belelátom a debreceni Nagytemplom tornyát. Ha a gödi dombságnál véget is ér a horizont, a képzeletem sokkalta messzebb ér. A Kapáslövés novelláit már ennek az elképesztő perspektívának a nyugalmában pötyögtem gépbe.
Benne van mindkét életem. Az első 27 és az utána következő 31 is.
