Emlékszem olyan sajtóhírekre, hogy akár a Bergischer HC edzője is lehet. Ehhez képest súlyos sérülése és a pályafutása befejezése után sportvezető lett a klubnál. Melyik pálya vonzotta inkább?
Igazából sohasem volt olyan döntésem, hogy nem leszek edző. Az utolsó szerződésemet a Bergischer HC csapatánál úgy írtam alá, hogy a pályafutásom befejezése után automatikusan sportigazgató leszek. Az első tervem az volt, hogy ezzel párhuzamosan megszerzem az edzői licencet is. Persze voltak ajánlatok más kluboktól sportigazgatónak, edzőnek, másodedzőnek, de aztán 2017-ben hívtak Kielből.
Mi volt abban az igaz kihívás?
Akkor már évek óta nem nyert bajnokságot a csapat, Alfred Gíslasonnak éppen rossz időszaka volt, és meg akarták reformálni a klubot. Kialakítottak egy addig nem létező sportigazgatói posztot, és nagy tervekkel álltak elő a vezetők. Én szerettem volna a Bergischerre koncentrálni, de ez a lehetőség felizgatott. A pályafutásom során több csapatnál játszottam, három évet Kielben is, többször hívtak volt játékostársaim búcsúmérkőzésekre, azaz itt sokkal jobban megmaradt a kapcsolat. Szóval érdekelt az új poszt, meg a kialakult helyzet is, hiszen Gíslason akkor már bejelentette: másfél év múlva nem hosszabbítja meg a szerződését. Egy nagy klub nagy változásokkal felkínálta, hogy az ötleteimet megvalósíthassam. Rövid ideig sport-, majd ügyvezető igazgató lettem, a fő felelősség azóta is az enyém, de vannak kollégák, akik sok mindenben segítenek.
Alfred Gislason 11 év után, 2019 nyarán távozott, és Filip Jícha lett az edző.
Ez érdekes időszak volt, olyan, amikor meg lehetett valósítani az ötleteket. Az első persze az edzőkérdés volt, hiszen Alfred helyére találni kellett valakit. Kapcsolatba léptem Filip Jíchával, aki 2017-ben fejezte be a pályafutását Barcelonában, de egy évig még ott élt, hogy felkészüljön az edzői pályára. Mellesleg előtte nyolc évig játszott Kielben is. Szerencsére Gíslason, aki pályafutása során szinte végig egyedül dolgozott, átlátta a helyzetet, és már úgy vette maga mellé Jíchát, hogy tudta, egy év múlva ő váltja. Ezért aztán hagyta érvényesülni, például az utolsó évben már Filip tartotta a védekezéssel kapcsolatos edzéseket. Ez neki is nagyon fontos volt, hiszen egyrészt megismerte a klubot, másrészt különösebb felelősség nélkül belekezdhetett és beletanulhatott ebbe a munkába.
Kié volt a végleges döntés arról, hogy Jícha lett az edző?
Amikor megérkeztem, addigra már beszéltek vele az esetleges lehetőségről. Az első gondolata az volt, hogy majd akkor jön, ha Gíslason befejezi.
De az az én ötletem volt az, hogy legyen egy év, amit közösen csinálnak végig. Az átmenet nélküli váltást nem tartottam volna sikeresnek.
Ezt elsőre egyikük sem tartotta a legjobb útnak, de aztán néhány éjszakai borozás és megbeszélés során megterveztük a közös munkát. Nagyon tisztelem ezért Alfredot, hogy belevágott, vállalta ezt az utat, látszott is rajta, hogy sokkal több segítséget kapott, mint amit előre gondolt volna. Ez kellett ahhoz, hogy már az első évünk nagyon sikeres legyen Jíchával és bajnokságot, BL-t nyerjünk.
Közösen pedig mindent megváltoztattunk a fizioterapeutától, a másodedzőn át az atlétikai edzőig. Ez már az én felelősségem volt, de azóta is Filippel a legszorosabb a munkakapcsolatom, mindent megbeszélünk. A döntés az enyém, de az addig vezető út közös megbeszélések eredménye. Mindketten több – Filip nálam is sikeresebb – évet töltöttünk el Kielben, tudtuk, mit akarunk és hová szeretnénk eljutni, hogy jöjjenek az eredmények. Történtek változások, kisebb lett a keret, így a minőségen lett a hangsúly. Akadtak is olyanok, akikkel szerződést bontottunk. De egyébként is sok minden változott körülöttünk, most már igazán profi módon tudunk készülni a centrumunkban. Két csarnokunk, konditermünk, fizioterápiánk egy központban található, ez évekig nem így volt. A mai világban egy Sander Sagosent már nem lehetne leigazolni, ha mindez nem így lenne.
Azt gondolná az ember, hogy öt éve is profi volt már a klub. Ezek szerint mégsem?
A klub profi volt, csak a körülmények nem. Amíg itt játszottam 2005 és 2008 között, akkor például délelőtt sohasem tudtunk csarnokban edzeni, mert akkor iskolások voltak ott. Aztán amikor jött Gíslason, ő mindenáron akart délelőtti edzést is. Ezért egy teniszcsarnokot tettünk alkalmassá a tréningekre, de ennek az egyik fele öt-hat méterrel rövidebb volt, mint a másik.
Hogyan kell elképzelni a munkamegosztást az edző és az ügyvezető igazgató között?
Nagyon sokat segít, hogy két évig együtt játszottunk Kielben, magas szinten kézilabdáztunk, profik voltunk, sok mindent átéltünk – jót és rosszat is. Ebből nagyon sok tapasztalatot szereztünk. A munkát felosztottuk magunk között. A csapatnak taktikai szinten mindig az edző a fontos. De én Jíchával és Christian Sprenger másodedzővel rengeteget egyeztetek. Az is volt az eredeti megállapodás, hogy nekik fontos a munkában való részvételem. Egy-egy mérkőzés előtt az utolsó két edzésen, taktikai megbeszélésen részt veszek, más szemmel látom néha dolgokat, ezeket mindig átbeszéljük.
Mennyire szól bele a szakmai munkába, ha esetleg lát valamit?
A beleszólni annyira negatív kifejezés. Inkább segítek. Az edző felelőssége, hogy amit elmondok, abból mennyit vesz át, az biztos, hogy nem vagyunk mindig egy véleményen. De ez is kommunikáció kérdése, néha nekem sikerül őt rábeszélnem valamire, néha pont fordítva. Éppen emiatt működünk jól együtt, nagyon tiszteljük egymást és a másik szakmai véleményét. Ezért is fontos, hogy ott legyek a csapattal, lássam a terveket, a döntéseket. Hogy tudjam, Jícha mit akar az adott meccsen, és lássam, ebből, a játékosok mit értettek és valósítottak meg. Az nem lenne elég, ha csak a mérkőzést látnám.
Szerintem egy sport- vagy ügyvezető igazgató esetében ez mindig igaz: az hiba, ha nincs tisztában a napi munkával. Akkor nem tudhatja, a játékosokkal vagy az edzővel van a baj.
Ott ülök a kispadon, de ha látok dolgokat, akkor azt a másodedzővel osztom meg, hogy aztán ő beszélje meg az edzővel. Azt nem szeretném, ha azt látnák, én beleszólok bármibe is. Sohasem cserélnék, sohasem mondanék be figurákat, de azért a véleményem elmondom, mert az sokat segít. Bár én vagyok Jícha főnöke, azért az összecsapásokon visszalépek egyet, mert az az ő területe, az ő felelőssége.
Ha ennyire belefolyik a munkába, adódik a kérdés: mennyire van rálátása az utánpótlásra, mennyire figyeli a fiatalokat?
Ha van időm, persze, figyelem őket, de a kapcsolatot Christian Sprenger tartja az ottani szakemberekkel. Azok az ifisták, akik később szerződést kapnak nálunk, hónapokig dolgoznak velünk, egyszer-kétszer játszanak is. Minden évben három ifijátékos van a keretünkben, egyikük kapus. Attól függően, mi a jó nekik, vagy a klub második csapatával a negyedosztályban, vagy egy fiókcsapatunkkal a harmadik ligában szerepelnek.
Az idén a Bajnokok Ligájában azért az idegenbeli meccsekkel volt probléma, a bajnokságban viszont az élen áll a csapat. Mi a célkitűzés?
Minden évben ugyanaz: kvalifikáljuk magunkat a Bajnokok Ligájára, azaz minimum másodikak legyünk a Bundesligában, és jussunk be a Final Fourba mind a BL-ben, mind a Német Kupában. A BL az persze sokszor csak kívánság, a rövidtávú cél, hogy a csoportmeccsek során az első két hely valamelyikén végezzünk. Ez most úgy tűnik, nem sikerül majd. De speciális helyzetben voltunk, mert tudtuk, hogy Sagosen és Hendrik Pekeler decemberig sérülés miatt hiányzik. Az ősszel kupát még nem lehet nyerni, de mindent el lehet veszteni. Ebből a szempontból nagyon elégedettek vagyunk. A Bundesliga nagyon nehéz, most négy csapat is harcol az első helyért, valószínűleg végig szoros is marad a vetélkedés. A BL-ben szeretnénk a lehető legjobb helyen zárni a csoportban, és hát a playoff során sem leszünk az a csapat, amelyet bárki szívesen kívánna a másik ágról.
Egy éve eldőlt, de azért elég nagy veszteség lesz Sander Sagosen jövő nyári távozása. Ezt hogy dolgozták fel?
Eric Johanssont egy évvel korábban éppen emiatt szerződtettük, hogy Sagosennel egy évet még együtt játszhasson, fejlődhessen. De azzal, hogy a norvég játékosunk megsérült, Johanssonra még nagyobb felelősség hárult. Beváltotta a reményeinket, benne nagyon bízunk. De azt is tudjuk, hogy egy Sagosent nem lehet egy az egyben pótolni. Sajnáljuk, hogy így döntött, de miután őszintén és nagyon gyorsan közölte velünk a tervét, így volt lehetőségünk a keretet úgy felépíteni, hogy nem kellett a céljainkat megváltoztatni. Ezért hoztuk még a másik svédet, Karl Walliniust, inkább pluszban még egy jobbkezes átlövő jött, így nem egy az egyben, hanem kollektíven akarjuk majd kompenzálni Sagosen hiányát.
Mikor lesz magyar játékosa a Kielnek?
Nehéz megmondani. Persze, figyeljük az európai bajnokságokat, csapatokat, lenne is olyan magyar válogatott játékos, aki elbírná a Bundesligát. De amíg a Szeged és Veszprém jó lehetőségeket kínál, addig nincs miért váltaniuk.
Minden évben megírja a magyar sajtó, hogy az angol és skót fociban a karácsony a sportról szól… De így van ez a kézilabda Bundesligában is. Milyen úgy ünnepelni, hogy szenteste előtt és után két nappal is kupameccs és bajnoki van?
Nem könnyű alkalmazkodni. Profik vagyunk, de persze, mindenkinek van családja. A csapat kilencven százaléka külföldi vagy máshonnan, más városból származik. Az idén szerencsénk volt, mert 26-án otthoni meccset játszottunk, idegenben még nehezebb lenne, mert akkor még utazni is kellett volna. Így a december 24-e szabad volt, de 25-én már találkoztunk egy edzésre. Egyik szempontból kár, mert mindenki a családdal lenne, mindenkinek jót tenne egy kis nyugalom, másik oldalról viszont mi is úgy élünk majdnem, mint egy család.
Hogy élik ezt meg a szurkolók?
Nálunk már hetek óta elfogyott minden jegy a karácsonyi bajnokira, a németek szeretnek meccsekre járni, szeretik a sportot. Régebben az ünnepi időszakban két meccs is volt, ezt most redukáltuk, jövőre pedig a 2024-es németországi Európa-bajnokság miatt a válogatott kap majd pár napot. De tényleg minden klub úgy van vele, hogy legyen egy meccs karácsony előtt és után is, hogy mindenkinek legyen legalább egy hazai mérkőzése ebben az időszakban.
Így utólag visszagondolva, hogy sikerült átvészelni a koronavírus alatti időszakot?
Segítség nélkül nem tudtuk volna túlélni. Segített az állam, amely nagyon gyorsan, jó programokat kínált, főleg a jegyértékesítés szempontjából – ha be tudtuk bizonyítani, hogy pandémia előtt mennyi volt a jegybevételünk. De egy az egyben nem tudtuk visszahozni a mínuszt, hiszen nekünk az éves költségvetésünk 40 százalékát a jegyeladás adja. Ugyanakkor a klub dolgozói és játékosai a fizetésükről lemondva segítettek túlélni ezt az időszakot.
A külföldi klubok csodálják azt a mennyiségű pénzt, amit itthon beleöntenek a sportba. Ezt német élcsapat vezetőjeként hogyan látja?
Pontos számokat nem tudok, csak magunkból indulhatok ki. Azt mindig jó dolognak tartom, ha a sportot támogatják. Ha a pandémiát leszámítjuk, akkor mi a várostól és az államtól semmi pénzt nem kapunk. Mi a csarnokunkat is béreljük. Sőt, ha bajnokok vagyunk, akkor még a városháza erkélyét is béreljük, hogy integessünk a szurkolóknak, akkor is, ha a polgármester ott áll mellettünk és ünnepel. A németeknél a profi sportot nem támogatják. Ezért nem tartom fairnek az összehasonlításokat, amikor azt mondják, ilyen költségvetés mellett a Kielnek minden évben bajnoknak kellene lennie. Azt ugyanis elfelejtik, hogy mi szezononként 2-2,5 millió eurót bérlésekre költünk, míg mondjuk egy Magdeburg a várostól kapja a csarnokot, azaz ez az összeg nincs a kiadásai között. Nagy különbség más országokhoz képest az adózás kérdése is. Egy nőtlen fiatalember fizetésének majdnem az ötven százaléka adóra megy el. Ha ugyanolyan nettó fizetést akarunk adni, mint mondjuk egy magyar élcsapatnál, akkor az nekünk sokkal többe kerülne.
Nem is tudom összehasonlítani a körülményeket a magyarországival. Egyik oldalról nekünk a Bundesliga nagyon nagy terhelés, biztosan sokkal nehezebb, mint a Veszprémnek. Azt viszont látom, hogy ha mi vagy bármelyik másik német csapat odajut Kölnbe, a BL végjátékához, mindig esélyesebb a más ritmus miatt. Az út sokkal nehezebb, nekünk nincsenek olyan lehetőségeink, hogy rápihenjünk. Ha a mostani évadot nézem, a BL-nyolcaddöntő két mérkőzése között otthon játszunk olyan rangadót a Füchse Berlinnel, amely akár a bajnokságot is eldöntheti.
Játékoskorában a Veszprém és a Szeged is érdeklődött ön iránt. Most így sportvezetőként volt bármilyen tapogatózás?
Egyszer vetődött fel ilyesmi, mielőtt Ljubomir Vranjes 2017-ben aláírt volna Veszprémbe. Akkor szeretett volna engem másodedzőnek, beszéltünk, megnéztük a lehetőségeket. Akkor valóban volt két hét, amikor úgy voltunk a családdal, ha minden megfelelne és passzolna, akkor belevágnék. Végül nem így történt.
Sportvezetőként dolgozik, míg bátyja, Szilágyi Zoltán edzőként, jelenleg a debreceni női csapatot irányítja. Vele szokott szakmázni? Esetleg kér öntől tanácsot?
Inkább én profitálok az ő tanácsaiból, mert sokkal több meccsünket látja, mint én a Debrecenét. Édesapám is figyel, mérkőzések után gyakran beszélünk, számomra fontos, hogy olyan emberek mondanak véleményt, akikben százszázalékosan megbízom.
Januárban jön a világbajnokság, mit vár a német és a magyar válogatottól?
Úgy vélem, nagy meglepetés lenne, ha bármelyik is ott lenne a végjátékban.
