Gergő édesapja nyugalmazott rendőr, egykor műkincsügyi nyomozó volt. Réges-rég, tán szülinapra kapott a kollégáitól egy vicceskedő szobadíszt: kéttenyérnyi fekete falapon, szemészeti látásvizsgáló táblát imitálva egymás alatt, egyre kisebb betűkkel a következő szöveg látható: HAE / ZTE / LTU / DOD / OLV / ASNI / AKKOR NEM ITTÁL ELEGET!
Bizonyára indokoltan harsány röhögés, férfias hátba veregetés és felesek sora kísérte az ajándék átadását.
A tábla utóbb felkerült a Paróczai család nappalijának falára, az évek során számos vendégnek kínált könnyű katarzist.
Aztán az élet pepecselős aprólékossággal rávarrt egy egészen aljas, gyilkos pluszpoént a fatáblás mókára.
„Ha a hülyeség fájna, édes fiam, akkor te ordítanál!” – szól a klasszikus szülői feddés.
„De nem fááááj!” – válaszol a klasszik gyerek.
És szerencsés esetben mindkét fél elneveti magát, és minden megy tovább ugyanúgy.
Geriéknél is elhangzott párszor a szülői feddés, és az élet ment tovább, jó darabig ugyanúgy.
A vissza-visszatérő párbeszédnek alapot az szolgáltatott, hogy Geri nyolcéves kora óta súlyos cukorbeteg, emiatt nem ehetne, nem ihatna akármit, akármennyit. Anyja, apja beszélt a lelkére, orvosok sora teremtette le, hiába, Gerit hajtotta a hülyeség, a saját sérthetetlenségébe, halhatatlanságába vetett vakhit.
Hónapokba telt elhessegetni azt a kézenfekvőnek tetsző ötletet, hogy fölbotorkál a padlásra, kitapogatja a gerendát, kötelet vet át rajta, sámli, csomó, és letudva a dolog. Végül úgy döntött, inkább él még, és arra használja ezt a maradék életet, amit a legjobban tud: sorstársait próbálja megóvni a hülyeségtől.
Van meló, hiszen tudni: több hülyeség van, mint nem hülyeség, sokkal, sokkal több.
Paróczai Gergő külvárosi fiú, 1991. március 10-én született, Pestimrén nőtt fel, ma is ott él a szüleivel.
Kiskölökként két szakmát képzelt el magának: az egyik a szuperhős, a másik a focista.
A szuperhősség onnan jön, hogy imádta a képregényeket. Volt kedvenc marveles szuperhőse is: Fenegyerek, a félelem nélküli ember. Mit tudni Fenegyerekről? Azt, hogy fiatalon egy baleset következtében megvakult, amitől a többi érzékszerve emberfeletti módon kifinomulttá vált. Ha borzongtunk a látásvizsgáló táblán, hát borzongjunk százszor akkorát a vak Fenegyereken is, akit két évtizeddel a saját vakulása előtt emelt bálványává Geri.
A focistaság pedig onnan jön, hogy Gergő eleven gyerek volt, mondhatni, égetnivaló csibész, elég csak ránézni alább erre a papucsos Pumuklira az ezredfordulóról.
Már egész kicsinek sportolt, úszással kezdett, majd futballra váltott, előbb a Honvédban, aztán a Soroksárban vitézkedett. Kapusnak indult, de tizenkét évesen elunta az ácsorgást a gólvonalon, kikönyörögte magát a mezőnybe, a középpályára. Példaképe, David Beckham után a hetes mez lett az övé.
De hát Dél-Pest nem Manchester.
„Serdülőben a legjobb meccseim egyikén ikszeltünk a Fradival, adtam két gólpasszt. Már átöltöztünk, amikor odalépett az ellenfél edzője, hogy menjek próbajátékra, de mire megszólalhattam volna, ott termett a mi elnökünk, hogy nem, nem, te nem őt akarod, hanem a tizennégyest. Aki történetesen az elnök fia volt. Én meg álltam leforrázva. De legalább esszenciában megkaptam a kétezres évek magyar labdarúgását. Jöttem is el a Soriból, irány Pestimre. Ahol viszont csodás közösségre leltem, 2005-től egészen addig, amíg láttam, vagyis 2018 áprilisáig itt játszottam. Tizenhárom év! A felnőtt második csapattal kétszer nyertünk bajnokságot BLASZ III-ban, abból egyszer veretlenül. És még ennél is sokkal följebb juthattam volna, akár NB II-ig, már ha vigyázok az egészségemre.”
Csakhogy nem vigyázott.
A nyolcadik szülinapjára készült, amikor először vitte el mentő otthonról.
„Egy hete rosszul voltam, azt hitték, influenza. A kórházban negyvenötös cukorszintet mértek, miközben hét és félig normális. Hajszálon múlott az életem, három héten át folyt belém az infúzió, úgy engedtek ki, hogy onnantól napi négyszer szúrnom kell magam.”
A szülei egy darabig kontrollálták a betegséget, étkezésenként mérték Geri vércukorszintjét, az aktuális értékhez igazították az inzulindózist és a kajaadagot, ám a gyerek egyszer csak közölte:
Tizenkét évesen ismét kórházba került, ekkor már hónapokra, a mája és a pajzsmirigye jelzett, az orvosok gyógyszerrel korrigálták a bajt, óvatos evésre utasították a fiút.
Akiről lepattant a jó szó.
A hiányzás miatt a hatodikat újra kellett járjam, de továbbra is mindent összezabáltam, szünetekben a büfében lógtam, toltam a csokikat, mondván, úgyis lemozgom a fölös szénhidrátot. Vércukorszintet elvétve mértem, érzésre adtam be az inzulint, azt is csak otthon, az iskolába be se vittem a szettet, mondjuk a cukorkómától egyre gyakrabban szundítottam el a padra dőlve.
Azt mondja, már csak azért sem fogadta el a betegséget, mert a tükörből egy kockahasú, csupaizom futballista nézett vissza rá.
„Olyan combom volt, mint Roberto Carlosnak, leszakadt rólam a gatya. És persze a csajok is küldték a visszajelzéseket.”
A középiskolát a ferencvárosi Telepiben végezte, sportosztályban, itt is ismételt egy évet, ezúttal nem a cukor, hanem a matematika volt a bűnös: „Nem annyira érdekelt a tanulás, a matek különösen kivívta a haragomat.”
Járt fodrászversenyekre, hajmodellkedett egy haverjának. Megkedvelte a hangulatot, a társaságot, érettségi után bő egy év alatt elvégzett két szaktanfolyamot, aztán beállt dolgozni egy kispesti szalonba. „Hiszek az elvégzett munkában, de ha nincs rögtön sikerélmény, elfogyok, elvész a kedvem. És itt bizony ügyetlenkedtem, az egyik vendéget nedves hajjal engedtem el, ez főbenjáró bűn. A tulajdonos két hét után azzal küldött el, hogy ocsmány munkát végzek, és úgy látja, nem szeretnék vele dolgozni. Összeomlottam, elegem lett a szakmából.”
Egy ismerőse bevitte a Kempinskibe pincérnek; az se tartott tovább egy hónapnál.
Csíptem a melót, de nem bírtam az iszonyú pörgést, többször is rosszul lettem, elköszöntek tőlem.
Eztán egy gyáli halastónál talált állást, mindenes lett, takarított, traktorral füvet nyírt, merte ki a vízből a döglött pontyokat. „Ma is takarítanék, nyírnék, meregetnék, de amikor esősre fordult az időjárás és elmaradtak a vendégek, mondta a főnök, egy darabig nem kell jönni, majd hív. Aztán nem hívott, inkább megoldotta nyugdíjasokkal.”
A kudarcsorozat visszalökte a fodrászathoz. Jó pár szalonban megfordult, mindenütt heteket, legföljebb hónapokat maradt. „Jobbára a mentalitásomat kifogásolták, hogy csak a saját munkámat végzem el, ahelyett, hogy proaktív lennék, és az idősebb kollégák alól is kisöpörném a hajat, magamtól tenném a mosógépbe a használt törülközőt. De valójában a cukorbetegségemtől ijedtek meg. Nem bírtam végig talpon a tizenkétórázásokat, rendszeresen ülnöm, ennem kellett kicsit.”
Megesett, hogy rajtakapták vércukormérésen.
Kérdi a tulaj, mit csinálok, és hogy miért nem mondtam előre, hogy van nekem ez a dolog. Azt feleltem, azért, mert akkor nem vettél volna fel. Na, erre nem volt érve. Illetve volt, az, hogy az első adandó alkalommal elküldött.
A gyakori váltás dacára szép lassan belerázódott a munkába. „Az önbizalmam és vele a dumám is megjött, ami fontos, mert kezdőként heti ötven órára kaptam havi százezer forint fizetést, semmi, a borravaló pedig azon múlik, hogy festés, mosás, vágás, szárítás közben sikerül-e szórakoztatni a vendéget. Ha kuka vagy, nincs jatt, ha mesélsz és meghallgatod a problémáit, ezerötszázra ott hagyja a kétezret, akár többet is.
2016 márciusában egy trendi barber shopban kapott állást a Nyugatinál.
„Akkor már csak férfi hajjal foglalkoztam, jobb szerettem, mint a nőit, haladósabb, nincs festés. Kitanultam a borbélykodást, így nemcsak vágtam, hanem borotváltam is, futószalagon igazítottam a szakállakat. Dőltek be az utcáról a kuncsaftok, én meg majszoltam stikában a kiflicsücsköket. Napi huszonöt hajig meg se álltam, bár tizenötnél már fáradtam, húsz után olykor hibáztam, és az elég ciki, ha visszajön a vendég, hogy te, figyelj, a tarkómon nem az igazi. Olyankor visszaadtam a jattot, korrigáltam, szégyenkeztem. A legdurvább sztori egy kínai fickó, aki kikapta a kezemből a hajvágót, megcsinálta magának, amit akart, na, az rettentő megalázó volt. Viszont összejött havi négyszázezer forint, ráadásul úgy, hogy csak heti három napot kellett dolgozni. Sose éltem olyan jól, mint abban az időben, nyugodtan járhattam edzésre, kondizni, strandolni, öltözködtem kedvemre.”
Ekkor még hitte, mindent kibír, csak akarni kell, így a bulikat se hanyagolta.
Hétvégente diszkó, kerti sütögetés, zabálás, ivás. Ilyen napokon öt-hat sör simán lecsúszott, mellé Red Bull vodkával, nem egy, nem is kettő. Ha csekkoltam volna a vércukromat, huszonöt körüli értékeket rögzítek, de már rég nem vettem a kezembe a mérőkét. A barátok aggódását azzal rendeztem le, hogy ha szarul érzem magam, tolok többet az inzulinból. Módszeresen gyilkoltam magam.
Fél év után, 2016 októberében jött el a Nyugatitól, valami lényegtelen marhaságon kapott össze a főnökkel. Még egy helyen próbálkozott alkalmazottként, az is rosszul sült el, és arra jutott: saját üzletet nyit.
2017 elején kibérelt egy helyiséget a belvárosban, a Veres Pálné utcában. „Ötmillióból sikerült berendezni, ráment az összes megtakarításom, meg a szüleim összes megtakarítása, még a nagyim összes megtakarítása is. Hittek bennem, én is hittem magamban. Hatalmas lelkesedéssel indultam, de eleinte akadt nap, hogy egyetlen vendég se nyitotta rám az ajtót, csak ültem bent egyre kétségbeesettebben.”
„Sikerült beletrafálnom a pesti nagy barbershop-nyitási hullámba, a két kilométeres körzetemben másik hat üzlet nőtt ki a földből. Árral versenyeztem, háromezerért vágtam, kettőért borotváltam, a szomszéd fodrász rám szólt, hogy ezen a környéken ötezer a minimum, ő is annyiért dolgozik, mondtam, ne idegesítsen, hozzám feleannyiért se jönnek be. Annyi bevételem se volt, hogy kifizessem a havi 250 ezer forintos rezsit, apuék segítettek ki, kaptam is rendesen az ívet, hogy tönkreteszem a családot. Kitaláltam mindenféle akciót, szórólapot nyomtattam, egy részét szétosztogattam, másik részét a postásra bíztam kétezer forint kíséretében, a levelek mellett szépen bedobálta a postaládákba. És ettől végre szép lassan beindult az üzlet, és még inkább beindult volna, ha hiszek a haveroknak, akik a netes hirdetés mellett kardoskodtak, de hát önfejű voltam, nekem aztán senki meg ne mondja, merre az előre.”
A második félévben, hogy osztódjon a költség, maga mellé vett egy másik fodrászt és két tanulót. „Oktattam őket, jó, nem flikflakokat, csak annyit, hogy ne essen ki a kezükből az olló meg a borotva.”
Gyarapodott a vendégkör, pozitívba fordult az üzleti szaldó, apadt a szorongás, Gergő éjszakái kisimultak.
„A könyvelést tök ingyen egy rokon csinálta, de sajnos szakmailag nem volt a topon, és még le is szarta a dolgaimat. Mindig küldte, hová és mennyit utaljak, de nem sikerült eltalálnia, minek következtében 2018 elején a NAV közel félmillió forintot követelt rajtam. Kiköhögtem valahogy. Egy évvel később viszont már egymilliót vert rám az adóhatóság, mert, mint kiderült, a tanulókat nem tanulóként jelentette be a rokon, hanem rendes munkavállalóként. Részletfizetést kértem és kaptam, ma is nyögöm, illetve hát apuék nyögik.”
S hogy kiütést érjen a csapás, a három kolléga lelépett. „Egy ment, és elcsábította a másik kettőt is, én meg nem éreztem erőt újakat keresni, inkább 2019 januárjában felszámoltam az üzletet, és beálltam ismét alkalmazottnak.”
Mindössze bő másfél év volt hátra a fodrászságból, de ezt Geri akkor nem sejtette.
Lépjünk vissza az időben, illesszük a szakmai út mellé a diabéteszkarriert.
A következő kórházas kaland idején Gergő tizenkilenc múlt: ekkor hasnyálmirigy gyulladás terítette le.
„A doki konkrétan üvöltözött velem, hogy nem vagyok normális, én meg kiröhögtem, és sértetten távoztam az intézményből, hogy velem így nem beszélhetnek. Tanultam, edzettem, és persze ettem, ittam. És emeltem a moziadagomat, onnantól hetente legalább háromszor ültem be. Az volt a szertartás, hogy előadás előtt betoltam egy közepes popcorn menüt, aminek alternatívája a nagy nachos, szintén menüben, a film alatt elrágcsáltam egy zacskó békás Haribót, utána pedig irány a Meki, újfent menü, de mivel egészségtudatos voltam, light kólával, aztán haza, vacsi, tévézés alatt ropi. Kábé annyi kalóriát és szénhidrátot vittem be, mint egy testépítő a tömegelő időszakban. És persze továbbra is találomra lőttem az inzulint, amikor eszembe jutott. Volt egy tartós barátnőm, folyamatosan a lelkemre beszélt, de vele is csak addig jutottunk, hogy nem cukorral, hanem édesítővel készítette a sütit.”
Ketyegtek le szépen az évek; elérkezünk 2017 végéig, ez ugye a saját szalonos első év, annak is az üzletileg felfelé ívelő etapja.
Gergő huszonhat éves.
Orvos ekkor már évek óta nem látta. „De nem is hiányozott.”
Még mindig kockahas, Carlos-comb.
Aztán valahogy elkeveredett egy belgyógyászhoz.
„Elszörnyedt a vérképemen. Na, akkor én is megijedtem. Kicsit. Éreztem, baj lesz, de nem akartam szembesülni a tényekkel.”
Csak hát kénytelen volt.
„Pár hét múlva ahogy lépek ki a reggeli kapucsínómmal a kávézóból, a jobb szemem elé hirtelen bekúszott egy szürke csík, és körülötte is csak sziluetteket láttam.”
Úgy megijedt, kicsúszott a kezéből a papírpohár.
„Bemenekültem az első optikushoz, géppel nézett a szemembe, azt mondta, nyugi, hamarosan rendbe jön. Nem nyugodtam meg, kiálltam a sort az SZTK-ban, ott is türelemre intettek. De még mindig szorongtam, másnap megjelentem a szemklinikán, ahol három orvos nyolc órán keresztül vizsgált komoly gépekkel, aztán közölték, hogy a cukorbetegség szövődményeként hajszálerek pattantak el, sőt egy nagyobb ér is eldurrant, és félig beszakította a retinát, ami előtt ettől egy úgynevezett membrán jött létre, de örüljek, mert a bal szemem egészségesnek tűnik, legalábbis egyelőre. Áprilisra jegyeztek elő műtétre. Full stressz.”
2018 tavasza.
Az operáció csak félig sikerült. „Lézerrel kiégettek pár eret, de a retinát nem tudták teljesen rendbe hozni, maradt a membrán és vele a folt egy része is.”
Magasabb fokozatba kapcsolt a kálvária.
Május közepén épp itt voltak a haverok, X-boxoztunk, a lépcsőn ülve nézem őket, amikor egyszer csak elsötétedett az elvileg ép bal szemem. Halálra váltam. Azonnal klinika, úgy kellett támogatni, vizsgálat, megint ér pattant el, vértócsa odabent, meglézerezték.
És a vér három hét alatt szépen felszívódott. „Boldog voltam, dolgozhattam.”
Pontosabban: hol dolgozhatott, hol nem.
Még ebben az évben két bevérzésen, két lézeres műtéten és egy műlencse beültetésen esett túl, aztán 2019 májusában a másik szeme is műlencsét kapott.
Ekkor négy hónappal túl voltunk a Veres Pálné utcai szalon bezárásán.
A műtétsorozat elvileg oly’ jól sikerült, hogy Gergő szeptemberben az akkori barátnőjével kiköltözött Angliába, Brightonba. „Rémes szódásüvegszemüveget viselve beálltam borbélynak, kinyílt előttem a világ.”
Aztán meg bezárult: decemberben sokat romlott a bal szem. „Az első géppel irány haza, a reptérről húztam be a klinikára. A diagnózis: szürkehályog. Azonnal le kell szedni, új lencsét beültetni. De hát már év vége, az orvosok szabin, majd januárban, jó. Csakhogy bedurvult a Covid, a műtők határozatlan időre zárva. Azt hittem, belebolondulok. Áprilisban indult újra az élet, júniusban jutottam be a rendelésre, szeptemberre lett időpont.”
Vagyis kilenc hónapra dagadt az azonnal.
„Igaz, húsz helyett már hatvan percig tartott egy-egy vágás, aztán augusztusban feladtam, végleg letettem az ollót.”
Szeptemberben megvolt a műtét.
„Amikor magamhoz tértem, kérdeztem az orvost, minden rendben van-e. Azt felelte: nem, szinte semmi nincs rendben. A hályogot ugyan lekapták, de olyan katasztrofális állapottal szembesültek bent, hogy új lencsét nem sikerült beépíteni.”
Gergő ekkor már mintabeteg: mindig mér, mindent falat ételt grammra kiporcióz; lelkében halálos csüggedés és mámoros reménykedés váltogatja egymást, növekvő frekvencián és növekvő amplitúdóval.
De késő. Havonta derült ki hol a bal, hol a jobb szemről valami, újabb bevérzések jönnek, újabb hályogok, újabb retinaleszakadás, és makuladegeneráció és extrém szemnyomás. „Tudod, milyen az? Két pingponglabda a szemgolyók helyén, pokoli fájdalom, senkinek nem kívánom.”
2020 nyarára lényegében teljesen odalett a bal szem, elhaltak az idegsejtek.
„Ha lámpát teszek közvetlenül elé, dereng valami fény, ennyi. A jobbal pár hétig még sziluetteket láttam, de októberben arra is jött egy szürkehályog, megint műtét, immár a tizedik, eleddig utolsó, ami után annyi maradt, hogy a horizont szélén érzékelek némi fényt. Ez már hivatalosan is százszázalékos látáskárosodás, vagyis vakság.”
Elérkeztünk 2020 karácsonyáig, na, ekkor gondolt Gergő a padlásra meg a gerendára.
Hónapokig feküdtem a szobámban, csak a mosdóba mozdultam ki, ezerszer végiggondoltam, mit és miért csináltam. Arra jutottam, túl könnyű menekülés lenne az öngyilkosság, önzőség a szüleimmel szemben, akik mindent megtettek értem, és akik még nálam is többet szenvedtek az önfejűségem miatt, és szemétség lenne a barátaimmal, a csapattársaimmal szemben is, akik tartották bennem a lelket.
2021 tavasza a gyógyulásé, mármint ami a lelket illeti.
„Májusra összeszedtem magam annyira, hogy két év után kimentem egy Pestimre-meccsre.”
Megmutatta újmagát.
„Azóta utazom idegenbe is, fölülök a lelátóra, szotyizom, beszélgetek a többiekkel, a helyzeteket leközvetítik. Nyáron az ifit kikísértem egy erdélyi tornára. És újra járok társaságba.”
Otthon is életjeleket mutat. „Szendvicset kenek magamnak, rántottát, bundás kenyeret sütök, pakolok, takarítok.”
És: augusztus óta ismét sportol. „Először egy kis óvatos szobabringa, aztán fekvőtámaszok, saját testsúlyos edzések, majd kocogás a focipálya körül, persze segítséggel, de már ott tartok, hogy csak a kanyarban vezetnek. A húsz kiló túlsúlyból lement tizenöt. Most épp csörgőlabdacsapatot keresek.”
A mentális gyógyulás fontos terepe egy videóblog, az Egy cukorbeteg naplója, ahol kibeszéli magából a történteket, a világtalanná válás, a kétségbeesés és a megrendülés állomásait; a terveit, reményeit.
„Hetente készítek új adást, általában én szövegelek, de volt egy szakasz, amikor barátok mesélték el, ők hogyan élték meg a kínlódásomat. Bejegyzésenként pár száz nézőm van, de amikor a minap bemutattam a legjobb barátnőmet, az fölment háromezerre. Sokan írnak privátban, főleg kezdő cukorbetegek, tanácsot, megerősítést kérnek, a félelmeik oldását. Felemelő feladat, egyúttal felkészülés arra, hogy egyszer majd előadásokat tartsak az életemről, a hülyeségeimről.”
Ahogy kopott a depresszió, úgy éledt a remény.
„A többi szervemet, úgy tűnik, megkímélte a cukorbetegség. Ez jó hír. Ha továbbra is piszkosul ügyelek a vércukorszintemre, némi szerencsével húsz, sőt akár negyven évig is fenn tudom tartani a mostani életminőségemet. És talán a látásom sincs teljesen veszve. A bal szemem menthetetlen, a jobban viszont még működnek idegsejtek, és ha gyógyszerekkel, életmóddal sikerül csökkenteni az egyelőre magas szemnyomást, az orvosaim megkockáztatnának egy legeslegutolsó operációt, és ha az sikerül, visszahozható a sziluettes szint. Na, azzal kiegyeznék.”
Az egészséges életmódba a buli is belefér, olykor, okosan, kimatekozva.
Augusztusban ittam egy jót: négy vodka-szódát és két pálinkát egy barátom esküvőjén. Nagyon készültem rá, minden kortyot, minden falatot, minden csepp inzulint percre pontosan elterveztem, még az is megvolt, mikor és mennyit táncolok, mennyit vonatozok. Reggel tökéletes vércukorszintet mértem! Amikor elmeséltem az orvosomnak, azt mondta, Gergő, ha mindig ilyen felelősen viselkedett volna, ma is focizna. Kicsordultak a könnyeim.
Az egészséges életmódba a csajozás is belefér.
Az operációkkal terhelt időszak nő nélkül telt, ám most nyáron alakult egy ígéretes románc. „Neten ismertem meg a hölgyet, ő is cukorbeteg, haladtunk szépen, de amikor előkerült a gyerekvállalás kérdése, arra jutottunk, előfordulhat, hogy még egymást sem tudnánk ellátni, nemhogy egy babát, ezért inkább szakítottunk.”
Viszont a minap becsöngetett az új szerelem.
„Népszámlálni jött egy lány, önkormányzati dolgozó, felvette a kérdőívet, aztán maradt még beszélgetni, a végén elkértem a telefonszámát. Úgy néz ki, megragadunk egymás mellett. Járok masszőrtanfolyamra, és már azt tervezzük, hogy ha meglesz a papírom, kiköltözünk Svájcba, van ismerős, aki szerezne munkát.”
De ahogy Dél-Pest nem Manchester, úgy Pestimre nem Zürich, és egyelőre itt kell boldogulni.
Hogy megálljon a családi büdzsé, a szülők nyugdíj mellett is dolgoznak. „Apu biztonsági őr, 24 óra munka, 48 óra pihenő, anyu pedig négy gerincsérvvel heti ötször nyolc órát takarít. Plusz a nagyi is besegít a nyugdíjából. Így épp elvagyunk. Mondjuk azt nem tudom, mi lesz, ha jönnek az emelt gáz- és villanyszámlák.”
Geri birodalma a manzárd, szobájának éke egy keretezett fekete Pestimre-mez, rajta Geri egykori fodrászatának logója; amolyan fordított szponzoráció, a csapat reklámozta a játékosának bizniszét.
Külön kuckót kaptak a focirelikviák: polcon egy pink futballcipő, a veretlenül nyert bajnokság alatt abban lőtte Geri a gólokat, mellette kék-narancs csuka, a másik bajnoki cím tanúja, plusz tablók, érmek, kupák, trófeák, az egyiket egy vecsési teremfocitorna legjobb játékosaként érdemelte ki Gergő, „nem sokra emlékszem belőle, rém másnapos voltam”.
A könyvespolcot képregények lakják be. A rengeteg Batman között rálelünk az emlegetett Fenegyerekre. És egy mappára is, benne sportcsillagok aláírásai, mindet a reptéren szerezte a család, „akkoriban ott takarított anyukám”: a motoros Talmácsi Gábor, aztán Beckham, „Zalaegerszegen játszott kupameccset a Manchesterrel 2002-ben”, aztán a háromszoros olimpiai bajnok magyar vízilabdázók, „épp indultak megnyerni az athéni aranyat”, aztán brazil válogatott focisták 2004-ből, az áprilisi válogatott barátságos meccs előttről, „húzták a bőröndjeiket, odapenderültem eléjük autogramért”.
A foci, hát, az rettentően hiányzik Gerinek. És a mozi. Meg az olvasás.
„Pótléknak ott a hangoskönyv, abba beleszerettem, ősszel megvolt az összes Harry Potter, most meg Frei Tamást hallgatok, A megmentőt, azt könyvben is imádtam, de csak most jövök rá, hogy a felét se fogtam föl.”
Fotó készül, beállított kép, Zoli kolléga tereli Gerit a fény felé, és instruálja, hogy „kicsit mosolyoghatsz ám”.
Mire ő: „Nem nagyon szoktam.”
Na, ezen mosolyog.
Szavakész srác, és az outfitje, ahogy ő mondja, „patika”: slim farmer, vasalt ing, tüsi séró, ápolt borosta.
A karóráján akad meg az ember szeme. „Mindig is hordtam, miért hagynám el? Öltöztet.”
És Geri szeret öltözködni.
A kapucnis pulcsikat tapintásról felismerem, pedig van belőle tíz, de a pólókkal, nyakkendőkkel lemegyek anyuékhoz, melyik milyen színű, nehogy már rózsaszínt vegyek fel a zöldhöz. Azóta is vásárolok, hogy odalett a szemem, segítenek a haverok, ismerik a stílusomat.
Végigmutogatja a gardróbot: pöpec.
Aztán még egy kis fotózás; szereti Gerit a kamera, Geri is a kamerát, próbálnak megfelelni egymásnak.
Kérdi: „Jól állok így?”
Jól, jól, persze.
„A cipőm is oké? Már vakon vettem, sose láttam, de tetszik nagyon.”
