A küzdelem nem lenne helyénvaló kifejezés arra, amit láttunk. Ez mészárlás volt
– írta Jack London 1908 karácsonyán. A Vadon szava és a Fehér Agyar írója abban az évben Sydney-ben töltötte a szeretet ünnepét, hogy onnan tudósítson egy történelmi bokszmeccsről, amelyen fekete ökölvívó számára először adatott meg a lehetőség, hogy megszerezze a nehézsúly világbajnoki címét.
Az a bizonyos fekete bokszoló, a texasi Galvestonból származó Jack Johnson 44 mérkőzést vívott, mire eljutott a címmeccsig, amely előtt két éven át üldözte a címvédőt, a kanadai Tommy Burnst. Burns 1906 februárjában, Los Angelesben lett a nehézsúly új királya Marvin Hart legyőzésével, majd beutazta a világot, hogy újra és újra megvédje a címét: bokszolt Londonban, Párizsban, Dublinban, San Diegóban, Sydney-ben és Melbourne-ben is.
Johnson módszeresen követte Burnst mindenhova, és nem volt rest hangzatos nyilatkozatokkal provokálni, abban bízva, hogy a kanadai a neki címzett üzenetek láttán kellően felhúzza magát, és vállalja az egymás elleni meccset. Ki tudja, meddig húzódott volna a hajsza, ha egy Hugh D. McIntosh nevű üzletember nem szegezi neki a kérdést Burnsnek:
A címvédőnél vastagon fogott a ceruza, a 30 ezer dolláros összeg az addigi legbusásabb pénzdíj volt, amit ökölvívónak felajánlottak, Johnson pedig kénytelen volt beérni ennek a hatodával. Pedig a média számára ő volt a szórakoztatóbb karakter, a felkészülés részeként például addig kergetett egy kengurut egy elkerített területen, amíg szerencsétlen erszényes kimerülten ki nem dőlt. A sajtó csodálattal vegyes undorral méregette Johnsont, de a közvélemény számára egy percig sem volt kérdéses, hogy a kihívónak esélye sem lehet Burns ellen, de ezt szakmai érvek helyett egyetlen, igaz számukra nagyon is fajsúlyos indokkal támasztották alá: nincs az az Isten, hogy egy fekete nyerjen a fehér ellenféllel szemben.
Amikor Johnson meglátta, mekkora tömeg verődött össze a kikötőben lévő Sydney Stadionnál, nyomban megkereste McIntosht, akitől több pénz követelt. McIntoshnak állítólag az volt a válasza elsőre, hogy fenyegetőzve előkapta a fegyverét, később azonban diplomatikusabb hangvételre váltott, és némi aprót még hozzápakolt az amerikai bokszoló fellépti díjához.
Ne legyen a nevem Tommy Burns, ha nem verem meg Johnsont
– fogadkozott a címvédő, amin az előéletében jártasak jót kacagtak, Burns ugyanis Noah Brusso néven látta meg a napvilágot egy ontariói kanadai-német család tizenkettedik csemetéjeként. Tizenegy sikeres címvédéssel a háta mögött Burns jogosan lehetett magabiztos, a ringben azonban a fizikai paraméterek alapján nagy volt a különbség a két öklöző között: Johnson tíz kilóval nehezebb és tizenöt centivel magasabb volt ellenfelénél.
„Gyerekként rengeteget játszottam fehér srácokkal, és senki nem mondta nekem, hogy kevesebbet érek, mint ők” – mesélte Johnson, akit a pályafutása során számos atrocitás ért a bőrszíne miatt, és emiatt idővel sokkal nagyobb téttel bírtak a fehérek elleni összecsapások. Úgy érezte, azzal válaszol a leghangosabban a támadásokra, ha ezeket az ellenfeleket alaposan helybenhagyja a ringben. Rasszista felhangokból ezen a meccsen sem volt hiány, voltak, akik rásütötték Burnsre, hogy elárulja a fehér fajt, amiért egyáltalán bevállalta, hogy bunyózik Johnsonnal.
Ami a meccsen történt, arra Johnsonon kívül valószínűleg senki nem számított, a képzettebb és sokkal mozgékonyabb kihívó ugyanis teljesen egyoldalúvá tette a címmérkőzést. Johnson egyik legnagyobb fegyvere a gyorsasága volt, nagyon nehéz volt eltalálni, mert ügyesen hajolt el az ütések elől, ellenben egy szemvillanás alatt képes volt postázni az ellencsapást.
Hosszú meneteken keresztül eljátszadozott Burnsszel, és a tudósítás alapján időnként belekarolt a már csak vánszorgó címvédőbe, aki így szusszanhatott egyet, hogy aztán a rövidke pihenő után újra számolatlanul nyelje be a pofonokat. A meccs végül egészen furcsa módon ért véget: a 14. menetben a rendőrség vetett véget a csatának, mivel azt gyanították, hogy Burnsnek eltört az állkapcsa, de voltak, akik a közbelépést úgy kommentálták, hogy eképpen akarták elkerülni, hogy Burns még megalázóbb pillanatokat éljen át.
Johnson győzelme komoly visszhangot váltott ki világszerte, Jack London pedig a cikkében azt találgatta, ki lesz a nagy fehér reménység, aki letörli a vigyort az újdonsült világbajnok arcáról. Ezt a szerepet végül a korábbi veretlen bajnok, James J. Jeffries vállalta magára, aki egyszer már visszavonult, de meggondolta magát, hogy az Évszázad meccsének titulált összecsapáson, 1910. július 4-én megverekedjen Johnsonnal a nevadai Renóban. A hatéves kihagyás után újra edzésbe álló, komoly súlyproblémákkal küzdő Jeffriest részben a bombasztikus, 101 ezer dolláros meccspénzzel sikerült meggyőzni, aminek a kétharmadát a győztes vihette haza.
Ehhez jött még az a nyomás, amit a közvélemény helyezett rá, azt sulykolva, mennyire zavaró, hogy a nehézsúly trónját egy fekete bokszoló bitorolja.
A fehér faj azon része, amely úgy tekint rám, mint aki visszaállítja a fehérek fizikai fölényét, biztos lehet benne, hogy készen állok a feladatra
– jelezte Jeffries, hogy tudja, mi a dolga. A fajok közti harc narratívája aztán annyira elterjedt a sajtóban, hogy korábban soha nem tapasztalt érdeklődés övezte a meccset.
Jeffries a felkészülés végére összekapta magát, és hozta korábbi versenysúlyát, de hiába kezdett nagyon agresszívan, Johnson nem hagyta kibontakozni: a szokásos, ügyes elhajlásaival átvészelte Jeffries kezdeti rohamait, a közelharcnál pedig rendre lefogta ellenfele kezét, majd néhány precíz ütéssel megsorozta. Az viszonylag hamar kiderült, hogy Jeffries hiába küzd teljes erőbedobással, nem törheti meg Johnsont, aki a fáradó ellenfelét folyamatosan őrölte fel, de attól félt, egy korai kiütés beláthatatlan következményekkel járna, mivel a közönség szinte egyemberként szurkolt Jeffriesnek.
Végül a 15. menetben Jeffries – karrierje során először – padlót fogott, majd még ugyanebben a menetben Johnson további két alkalommal is leütötte.
„Ne hagyjátok, hogy a nigger kiüsse” – hallatszódott a közönség soraiból, és Jeffries ringsegédei megfogadták a tanácsot, bedobták a törülközőt, így hivatalosan technikai KO-val ért véget a meccs. Néhány néző beugrált a ringbe, de mielőtt megközelíthették volna Johnsont, a csapata gyorsan közrefogta a bajnokot.
„Még pályafutásom csúcsán sem tudtam volna kárt tenni Johnsonban, annak is örültem, ha néha eltaláltam” – ismerte el az ellenfél győzelmének jogosságát Jeffries.
Mások azonban nem viselték ennyire elegánsan a fekete bokszoló újabb zajos sikerét, Amerikában 25 állam összesen 50 városában törtek ki faji zavargások a meccs után. A különböző források 11 és 26 közé teszik a halálos áldozatok számát, de abban nincs eltérés, hogy a meccs erőszakos utóéletének többségében fekete áldozatai voltak. Johnson és Jeffries meccsét kilenc kamerával rögzítették, de a felvétel levetítését pár héttel később számos államban betiltották újabb erőszakos cselekményektől tartva.
Johnson 1915 áprilisáig volt a nehézsúly címvédője, ekkor győzte le kiütéssel Jess Willard egy 26 menetes szédületes meccsen.
A bűne az volt, hogy egy fehér nővel – későbbi harmadik feleségével –, Lucille Cameronnal „erkölcstelen céllal” több államhatárt is átlépett, és ezzel megsértett egy 1910-es törvényt.
Johnsont 1913-ban egy év és egy nap börtönre ítélték, valamint 1000 dolláros pénzbüntetést is kapott, a fellebbezés után azonban elhagyta az országot. A kubai címmérkőzés előtt Párizsban és Buenos Airesben vett részt bemutatómeccseken, majd a Willard elleni vereség után Mexikóban és Spanyolországban lépett a ringbe, végül 1920-ban visszatért az USA-ba, és feladta magát.
Büntetését Kansas államban, Leavenworthben töltötte le, és a boksszal a börtönben sem állt le, összesen öt meccset vívott, pályafutását pedig egészen 1931-ig, 53 éves koráig kitolta.
Johnson, aki autodidakta módon képezte magát, és rengeteg könyvet olvasott, nagyvilági életet élt: 1912-ben kávézót nyitott, a legjobb ruhákban és a legmenőbb autókkal járt, és a kor fehér díváinak csapta a szelet, amivel egy fekete férfi akkoriban azt kockáztatta, hogy meglincselik. Sokan a mai napig az egyik legnagyobb hatású bokszolónak tartják, aki a rasszizmus elleni küzdelemnek is szimbolikus alakjává vált Amerikában.
Johnson autóbalesetben halt meg 1946-ban, 68 évesen. A Hírességek Csarnokába nyolc évvel később választották be.
