A Manchester United legendája évekig kacérkodott a gondolattal, hogy önéletrajzi könyvet készítsen, de az alkalom valahogy soha nem volt megfelelő. Hol a Bröndby társtulajdonlásával foglalkozott, hol az angol bajnokság közvetítéseinél szerepelt szakértőként. A koronavírus-járvány alatt azonban úgy döntött, hogy belevág.
„Ötvenes éveimre már azt láttam, hogy megöregedtek a szüleim. Különösen apám, akinek egészségügyi problémái voltak. Elkezdtem gondolkozni azon, hogy mennyi minden történt velem, és talán érdemes lenne megírni. Szóltam egy újságíró barátomnak, Jonathan Northcroftnak, akit sok éve ismertem. Azt kérdeztem tőle, hogy megírná-e az önéletrajzomat. Szó sem esett kiadókról vagy megjelenésről. Ezt a könyvet magamnak szántam. Úgy állapodtunk meg, ha elkészül a szöveg, majd meglátjuk, hogy érdemes-e a nagyközönség elé tárni” – mesélte Peter Schmeichel a 24.hu-nak arról, miért csak a közelmúltban jelent meg a One – az én történetem című könyv.
Nem meglepő, hogy az édesapját említi. Könyvében a tőle megszokott őszinteséggel mesél a gyerekkoráról, a pályafutásáról és a futballvilágból megismert emberekről. Az olyan rázós történetektől sem riadt vissza, mint amilyen az apjáé.
Több interjú és lengyel újságíró kutatómunkája került abba a 18 oldalba, amely arról szól, hogy az idősebb Schmeichel csak úgy telepedhetett le feleségével a skandináv országban, ha kémkedik a dánok után. Fia most azt sem titkolta el, hogy alkoholista volt, amibe 2000-ben kis híján belehalt. Kapcsolatuk nem volt zökkenőmentes, de átvészeltek mindent egészen addig, amíg „Tolek” meg nem halt 2019-ben.
„Azt terveztük, hogy Lengyelországba utazunk, és megmutatja, hol lakott, merre járt, és így képet ad arról, milyen életet élt akkoriban. Valami hasonlót terveztem én is a könyvemmel. Nem sokkal azután, hogy édesapám meghalt, kitört a koronavírus-járvány, és teljesen leállt a sportélet. Jonathannek így alig akadt dolga, és azt mondta, emiatt sok ideje lenne a könyvemen dolgozni. Belevágtunk.
Ez nem a pénzről szól. Ez az életem, az örökségem. Mindenképp egy izgalmas, jól megírt és minőségi szövegnek kellett lennie. Ezt külön hangsúlyoztam Jonathannek is. Amikor az első visszajelzésekre vártam, nem féltem az eladott példányszámoktól vagy a bevételektől. Csak amiatt izgultam, hogy az embereknek tetszik-e, vagy sem.
Schmeichel és Northcroft a kész szöveget megmutatta a család többi tagjának. A fogadtatás remek volt, ráadásul több olyan történet is került a könyvbe, amit a többiek azelőtt nem ismertek. A személyes anekdotákból azonban nem adódott probléma, sőt Schmeichel édesanyja egyetlen dolgot jegyzett meg: „Csak annyit mondott, hogy mindig nagyon sajnált, amikor a sérülésekről beszéltem. A kémtörténet vagy bármi egyéb meg se kottyant, de ezt rögtön megjegyezte!”
Márpedig sérülésekről esik szó bőven, ahogyan más nehézségekről is. A kapuslegenda könyve nem kronológiai sorrendben mutatja be az életét, egyik pillanatban még a manchesteri éveket pedzegeti, a következőben visszaugrik a gyerekkorára, vagy éppen azokba az időkbe repíti az olvasót, amikor még nem azért fizették, hogy focizzon.
„Őszinte képet akartam festeni róla, milyen futballistának lenni. Csodálatos pályafutásom volt, annyira imádtam a focit, hogy egyébként is minden időmet ezzel töltöttem volna, erre még fizettek is érte! A Manchester Unitedben játszhattam évekig, Eb-t nyertem, fantasztikus karrierem volt. Persze voltak sérüléseim, ez egy fizikális sport, de mindenki más is megsérül, megüti magát az életében. Ilyesmik mindig történnek. Miért is akarnék akkor bármin változtatni? Soha meg sem fordult a fejemben.
Ez a könyv inkább egy munkaköri leírás, ha valaki elolvassa, akkor megtudhatja belőle, milyen is egy labdarúgó élete.
Négyszeres dán bajnokként, 1991-ben szerződött a Manchester Unitedbe, legnagyobb sikerei helyszínére. Az akkor 27 éves kapusért 550 ezer fontot fizetett az angol klub, Sir Alex Ferguson az évszázad üzletének nevezte ezt az igazolást.
„Nagyszerű utat jártam be. Mindig csak egyetlen lépést tettem előre a pályafutásomban, sosem hagytam ki lépcsőfokokat. Könnyű ebbe a hibába esni pedig, hogy hirtelen túl nagyot ugrik valaki a karrierjében. Nekem mindig csak egy kicsit kellett felfejlődnöm, ha új csapathoz igazoltam és ez hosszútávon nagyon jó volt, mert tökéletes ívben haladtam a Manchester Unitedig” – összegezte az érzéseit a manchesteri szerződéssel kapcsolatban.
A könyv nem feltétlenül csak az MU rajongóinak készült. Rengeteg témát érint, Eric Cantona, Sir Alex Ferguson vagy éppen az 1992-es legendás társaság tagjairól is alapos képet kapunk. Természetesen elmaradhatatlan téma az 1999-es őrült Bajnokok Ligája-döntő, amelyet úgy nyert meg a Manchester United, hogy a 91. percben egyenlített, majd a 93. percben lőtte be a győztes gólt Ole Gunnar Solskjaer.
Egy ilyen sikeres csapatban szerepelni ennyi sztárral igazán nagy dicsőség, ugyanakkor óriási nyomás is, de a kapust ez egy pillanatig sem zavarta.
Ha focit nézel, könnyen ámulatba ejt, milyen gyorsan és jól játszanak nyomás alatt. Játék közben viszont nekem sose jutott ez eszembe. Egyedül arra gondoltam, hogy a csapat legjobb posztján játszhatok. Mindig is így gondoltam rá, kapusnak lenni a legjobb szórakozás. Óriási kihívás, de egyben a legegyedibb pozíció is, hiszen egyedül én foghatom meg a labdát kézzel, mennyire király már ez! Mit lehet ezen nem szeretni?
Schmeichel külön fejezetet is szentel a posztjáról alkotott véleményéről is. Ebből kiderül, mennyire megelőzte a korát taktikai gondolkodásban, ugyanis az egyik legfontosabb elemként a labdakezelést emeli ki. Ma már megszokott és elvárt dolog, hogy egy kapus jól bánjon a labdával lábbal is. Korábban ez nem volt mindig így, és bizony a dán futballistának küzdenie kellett érte, hogy ne csak elkülönített edzései legyenek.
„Az alapoknak meg kell lenniük, az természetes, hogy ki tudod védeni a labdát, de ma még fontosabb, mint korábban valaha, hogy lábbal is tudj játszani. Ha ez nincs meg, nem jutsz sehová. Labdabirtoklásnál ma már tizenegy ember veszi ki a részét a játékból, a kapus sem kivétel. Ez a poszt eleve azzal jár, hogy ha hibázol a labdával, akkor gólt kapsz, ezért lábbal különösen jónak kell lenned. Ezt pedig edzésekkel éred el, lehetőleg a csapattagokkal együtt. Ha a társaid látják, hogy megbízható vagy, nyugodtan passzolhatnak neked is, azzal mindenki csak nyer. Nap mint nap azt kell látniuk rajtad, hogy magabiztos vagy és készen állsz.
Azt akartam, hogy úgy lássanak engem is, mintha mezőnyjátékos lennék, és nem csak az a fickó, aki edzéseken csak a sarokban áll, és a kirúgásokat gyakorolja.
Ezzel az elszántsággal és mentalitással talán érthető is, miért nem okozott gondot, hogy a világ egyik legjobb csapatában teljesíteni tudjon.
„Tényleg nagyon élveztem, imádtam ezt csinálni. Furcsa, de kifejezetten szerettem egy kedd esti, havas, sáros idegenbeli mérkőzést, ahol a fű félig ki volt már kopva. Amikor zuhog az eső, és erős széllökések vannak, neked pedig igazán magadba kell nézned, hogy ugyanolyan teljesítményt nyújts ilyen körülmények között is, mint amikor tökéletes a fű és kellemes napsütés van.”
Schmeichel kapusokhoz képest meglepően sűrűn talált be az ellenfelek kapujába. Ahogy megjegyzi a könyvében,
Ez azonban egyáltalán nem a dán excentrikusságáról árulkodik, ellenkezőleg. Ez csak egy eszköz volt arra az esetre, ha a mérkőzés végén bajba került a csapata.
„Bármit megtettem volna, amit az edzőm mond. Ha azt kérik tőlem, hogy rúgjak büntetőt, akkor odaállok a labda mögé. A góljaim egy része ebből is született, ez is előfordult. Egyébként sem az volt a lényeg, hogy én gólt szerezzek, hanem a csapat eredményessége. Amikor átváltasz kockázatos üzemmódba, mert már alig van idő, nem azért mész előre, hogy te lődd a győztes gólt. Az a fontos, hogy létszámfölényt alakíts ki, káoszt teremts az ellenfél tizenhatosán belül, és a védelmét összezavard. Ha ilyesmire szükség volt, akkor az aktuális ellenfél annyira fegyelmezetten védekezett, hogy valamilyen módon zavart kellett okozni. Be kellett dobni egy csavarkulcsot a fogaskerekek közé. Sokszor ketten is rám léptek ki, és a csapattársam maradhatott üresen.”
Külön fejezetet érdemelt természetesen az 1992-es Európa-bajnokság. Azon a tornán eredetileg Jugoszlávia vett volna részt, de a délszláv háború miatt végül a selejtezőcsoport második helyezettje, Dánia mehetett a tornára. Schmeichel első manchesteri évén volt túl, karácsonykor sem kapott pihenőt, így aztán sok erőt kellett gyűjtenie az Eb-hez. A könyvből kiderül, nem is ünnepelték meg a döntést, mert inkább a jugoszláv válogatott tagjait sajnálták, akik kiérdemelték a részvételt. Schmeichel szerint már csak miattuk is bizonyítania kellett a csapatnak.
„Amikor elindultunk, egy dologban azonnal megegyeztünk: a lehető legjobban fogjuk képviselni Jugoszláviát az Eb-n. A torna megnyerésénél ezt nem is tudtuk volna ennél jobban megtenni. Nem felejtettük el őket soha egy percre sem! Mindig mondom, a mai napig akárkinek is beszélek erről, hogy nagyon sajnáltuk a jugoszláv csapat tagjait. Ezek a focisták már Svédországban voltak, amikor megtudták, hogy nem játszhatnak. Biztos vagyok benne, hogy összetörte a szívüket a hír.”
Dánia nagy meglepetésre megnyerte az Eb-t, amire eredetileg ki sem jutott volna. Büszke volt ugyan az eredményre a válogatott minden tagja, de a kapust nem érdekelte a nagy ünneplés. Csak egy dologra vágyott.
„Hazatéréskor volt még egy közös vacsoránk egy eldugott helyen. Ezután már csak egyetlen dolgot akartam, hogy eltűnjek Dániából, a zajtól, a felhajtástól, és pihenhessek. Akkor fel sem fogtam teljesen, milyen nagy dolgot vittem véghez, és ez egy olyan eredmény, amire nagyon büszke vagyok, és a mai napig hatással van az életemre. Ma még jobban értékelem, amit elértünk, de akkor csak egy dolgot éreztem: kimerültséget.”
A dicsőség és büszkeséget okozó eredmény mellett sok nehézsége is akadt Schmeichelnek, a portugál Sportingba igazolásakor rengeteg kritika, és álhírek keringtek róla. Ez és sok más hasonló dilemma is szerepel az önéletrajzában, amiknél a fókusz arra került, hogy milyen folyamatok játszódtak le a távozni vágyó ikonban.
Igyekeztem átadni az érzéseimen túl azt is, hogy milyen gondolatok vezettek el egy-egy döntéshez. Ilyen volt például az is, hogy miért hagytam el a Manchester Unitedet. Nem magam miatt került bele, nem a szurkolók kiengesztelésére, hanem azért, hogy ha valaki más hasonló cipőben jár, akkor esetleg segíthet neki. Volt is olyan játékos, aki elmondta utólag, hogy a leírtak nagy hatással voltak rá, és sokat segített neki. Ezekkel a döntésekkel és helyzetekkel minden futballistának meg kell birkóznia a pályafutása során.
Nem maradhatott ki a Sportingon kívül persze az sem, hogy a Manchester Cityben is játszott karrierje utolsó két évében. Csakhogy 2002-ben még szó sem volt hatalmas rivalizálásról, sőt az MU korábbi játékosai előszeretettel maradtak így a városban. Amikor Schmeichel odaigazolt, előtte felhívta Fergusont, hogy kikérje a véleményét.
„Amikor a Manchester Citybe szerződtem, éppen feljutottak a Premier League-be. Teljesen más világ volt, mint a bajnoki címért hajtó Manchester United. MU-játékosként játszottam pár egész jó meccset a Cityvel, de egészen más játékerőt képviselt, mint ma.
Picit bosszantó, mert utólag látva azt hiszik az emberek, hogy riválishoz igazoltam. Soha nem tennék ilyet! Ha tényleg riválishoz igazoltam volna, akkor az Arsenalba vagy a Chelsea-be szerződök, vagy még ennél is rosszabb, Liverpoolba!
Tudom, hogy milyen hatással voltam a Manchester Unitedre és az ottani emberekre. Oda köt az én örökségem. A Citynél semmit sem befolyásolt, hogy ott is játszottam. Nekem elég az, amit elértem. Az már teljesen hidegen hagy, hogy mit hoznak ki ebből bizonyos emberek.”
A leghíresebb tévhit ezzel kapcsolatban, hogy Gary Neville megorrolt rá, amiért a városi riválishoz szerződött. Egy elhíresült videó is van a játékoskijáróból, de Schmeichelt nem érdekli ez, ahogyan az sem, ki mit gondol.
Ezeket tudva nem meglepő, hogy a korábbi futballista nincs jó véleménnyel a közösségi médiáról.
„Olyan boldog vagyok, hogy az én időmben nem volt még ilyen! A mai focisták egyik legnagyobb problémája ez. Vonzó, hogy posztolj magadról és az életedről, de nagyon könnyű villámgyorsan bajba kerülni. Ha pedig egyszer kikerült valami az internetre, már nincs visszaút. Az akadémiákon külön tréningeket tartanék a sportolóknak. Nem azért, hogy megtanítsák őket, hogyan kell posztolni valamit, hanem azért, hogy megmutassuk, a megnyilvánulásoknak milyen következményei lehetnek. A mai világban nagyon könnyű megbántani az embereket, én például nem is posztolok semmit, csak saját magamról vagy a Manchester Unitedről.”
One – az én történetem
G-Adam Kiadó, 2021
