Tavaly augusztusban ezzel zárta a beszélgetésünket: „A következő két évben az a célom, hogy mindenhol, a Király Kupában, a Szuperkupában, a bajnokságban és az Euroligában is döntőt játsszak.”
A szakemberek egyöntetűen úgy ítélik meg, talán a valaha volt legerősebb Barcelona-keret jött össze az idei évadra. A vezetőség nagy erőket mozgósított ennek érdekében, de ezzel egyszersmind hatalmas nyomást helyezett a csapatra. Eközben a működésünket, ahogy mindenki másét, jelentősen sújtotta a koronavírus-járvány. Mást ne mondjak, kiesett az átlag 4–5 ezer néző előtt játszott hazai meccseink bevétele, ami tetemes összeg. Ezáltal tovább nőtt a nyomás a csapaton. Immár mindenki azt várja el, hogy minden trófeát begyűjtsünk.
A litván és a szerb iskola különbsége
Ehhez nyáron a litván Sarunas Jasikevicius személyében új edzőt és egy új stábot is szerződtetett a klub. A részeredmények azt mutatják, egymásra találtak.
Kellett egy-két hónap, amíg összeállt a mozaik. Szezon elején a Szuperkupában kikaptunk a Real Madridtól. Ez persze a négy közül tán a legkisebb presztízsű serleg, de ettől még csalódásként éltük meg, nem sokkal a tavalyi, Baskonia ellen elbukott bajnoki döntő után kiváltképp. A munka pont a kupára, februárra érett be, addigra forrt össze a csapaton belüli kémia, aminek köszönhetően februárban visszavágtunk a Realnak, elhódítottuk a Spanyol Kupát. Ez megnyugvásra ad okot. A következő célt, az Euroliga Final Fourt, ha a Zenit Szentpétervár ellen a vártnál nehezebben is, de behúztuk. Negyedik barcelonai évemben végre sikerült eljutni oda, ahol a klub hét éve nem járt. De nyilván ez is csak részsiker, mert ha már itt vagyunk, szeretnénk nyerni, amire meg 2010 óta nem akadt példa.
Idén elvétve vesztettek mérkőzést, ami szintén azt igazolja, hogy februárra álltak igazán össze.
Több győzelmi szériánk is akadt. Januárban, februárban minden meccset megnyertünk. A kupagyőzelem után akaratlanul leültünk kicsit, ritmust vesztettünk, ennek köszönhettük, hogy csak nyögvenyelősen jutottunk tovább a Zenit ellen, és a bajnokságban beesett egy-két kudarc. De azóta ismét elkaptuk a fonalat.
Aki televízión követi majd a Final Four mérkőzéseit, mit figyeljen: mi a különbség a régi és az új edző, a tavalyi és az idei Barcelona stílusa között?
Svetislav Pesic a szerb iskolát képviselte. Nála kevesebb gondolkodással, de száz százalék odaadással kellett küzdeni. Sarunas éveket játszott az NBA-ben, négy Euroliga-győzelmével – 18 éve tagja volt a Barcelona első Euroliga-győztes csapatának – a sorozat egyik legendája. Stílusát meghatározza, hogy már játékosként is az egyik legintelligensebb irányítóként tartották számon, ennek megfelelően nála sokkal inkább az észjáték dominál. Komoly nehézséget okozott az elején, hogy védekezésben is rengeteg új taktikai elemet tanított, amelyeket mérkőzés közben is váltogatunk. A rotáció is megváltozott. Pesicnél 7–8 ember játszotta végig a meccseket, bármilyen formában is volt – én is 30–35 perceket töltöttem a pályán. Sarunasnál, ha jól játszol, fent maradsz a pályán, ha nem megy, leülsz. Ezáltal a 15 fős keretben mindenki 16–20 perc között átlagol.
Viszont az adott meccsre csak 12 főt lehet nevezni, avagy minden egyes mérkőzésen három játékos kimarad. Ebből akad sértődés?
Az Euroliga rájátszása alatt egyszer csak megálltam, és amikor felnéztem a lelátóra, elkerekedett a szemem, mert épp a spanyol válogatott, világbajnok Victor Claver és a francia Európa-bajnok, Léo Westermann szurkolt nekünk. Ebből látszik, mennyire erős a keretünk. Az edzéseken nem csak azért megy a harc, hogy pályára kerüljünk, hanem azért, hogy egyáltalán a keretben bent legyél. Nyilván mindenki büszke sportoló, azt gondolja magáról, hogy a legjobb, és az a célja, hogy játsszon. Nem sértődik meg, nem fúj a másikra senki, ellenben van egy egészséges párharc a játékpercekért. Ez viszi előre a csapatot.
Az öltözőn belül és a pályán betöltött szerepe miben változott tavalyhoz képest?
Sok mindenben. Csapatkapitány-helyettes lettem. Bár előtte is megszólaltam, ha a mérkőzés alatt meg kellett, de immár jogosan van nagyobb hangom. A pályán pedig igazi hullámvasutazás az évem. Egyestől négyesig minden poszton játszottam, ennél fogva mindenféle meccsem volt ponterős, védekezős, jó és rossz.
Futballban gyakori mondás: aki sok poszton bevethető, annak nincs igazán posztja.
De ez kosárlabda, kisebb a pálya, kevesebb a játékos. Itt az, hogy Jolly Joker szerep hárul rám, inkább a sokszínűségemet mutatja. Ez a szerepkör egyfelől élvezetes, mert mindig más feladathoz kell alkalmazkodnom, másrészt rettentően fárasztó, mert minden egyes mérkőzésen az összes posztra készen kell állnom taktikailag. Elképesztő mennyiségű elemzéssel jár ez, az összes figurát tudnom kell, az ellenfél játékosaiból úgy kell felkészülnöm, hogy bármelyik ellen képes legyek hatékonyan védekezni. Másrészt viszont ez az évem nem olyan fárasztó fizikálisan, mint a tavalyi, amikor minden találkozón 35 percet játszottam.
Így viszont nem biztos, hogy idén több egyéni elismerést is begyűjt.
Ha az lenne a célom, hogy egyéni elismeréseket gyűjtsek, és többet írjon rólam a magyar sajtó, akkor nyilván végig a saját, a 2-es, 3-as poszton kellene játszanom. Ott lehetnék a legeredményesebb. Más kérdés, hogy a csapatnak is erre van-e szüksége? Sarunas rendkívül taktikusan úgy készül a meccsekre, hogy megnézi, az ellenfélnek mi a gyengesége, hol tudjuk támadni. Mivel magas irányító vagyok, ha az ellenfél nálam kisebb irányítóval áll fel, jó eséllyel őt támadom. De, ha éppen egy magasabb irányítót küldenek pályára, Sarunas nem vele állít szembe, hanem védekező feladattal bíz meg, hogy megállítsam azt a pontdobót, aki – meglehet – épp a padról jön be, így nekem is akkor kell pályán lennem, amikor neki. Meccsről meccsre, sőt meccsen belül is változtatunk, ha kell, ezért például azt sem tudom előre pontosan megmondani, milyen szerep vár rám a Final Fouron.
Íme egy rendkívül látványos Hanga-pontszerzés: a lepattanóért ugró Rokas Giedraitisen keresztül zsákolta be a labdát.
Ugyanakkor hiába játszott percekben kevesebbet, a pontátlaga mégis magasabb, mint a tavalyi. Ez minek köszönhető?
Tavaly egyéni célként azt határoztam meg, hogy a hárompontos dobásaimban fejlődjek. Az egész szezonban ötven százalék körül tartok idén, ami karriercsúcs, az ACB-ligában vezetem ezt a rangsort. Mindennek egyszerű a magyarázata, csak akkor vállalok dobást, amikor üresen vagyok, és biztos a pont. Ezért vagyok összességében eredményesebb, ezért magasabbak idén a dobószázalékaim. Mindez megint olyan visszajelzés számomra, hogy a munka, amit befektettem, visszajön, de csak ennyi, és nem több, mert tényleg nem az egyéni cím a lényeg, hanem a csapat sikere.
Világsztár a csapatban
Februárban – csaknem húsz, NBA-ben eltöltött év után – visszatért nevelőegyesületéhez Pau Gasol, aki centerként többek közt a Los Angeles Lakers, a Chicago Bulls és a San Antonio Spurs keretét erősítette. Hogy fogadta az öltöző, hogyan sikerült a beilleszkedése?
Gyorsan, bár nem volt egyszerű dolga, meg nekünk sem vele. Olyan sérülésből tért vissza, amely két évig hátráltatta. 40 éves, nem mai csirke, ezért kellett neki kis idő, amíg felveszi a ritmust. Kicsit másféle, kímélőbb munkát végez, az edzések végét olykor kiüli, de személy szerint nekem óriási dolog, hogy olyan játékossal ülök egy öltözőben, aki szinte mindent megnyert, amit kosárlabdában lehet, hiszen kétszeres NBA-bajnok, hatszoros All Star-gála résztvevő, világ- és Európa-bajnok, olimpiai ezüst- és bronzérmes. Olyan személyiség, akire nemcsak azért lehet felnézni, mert 216 centi, hanem azért is, mert rendkívül sokat ad a közösségnek.
Magányos farkas, vagy közel engedi magához?
Nagyon közvetlen. Ráadásul olyan felkészült, hogy ilyet még nem láttam. A spanyol bajnokság „utolsó játékosát” is ismeri, követi. Élete a kosárlabda.
Mit lehet tőle tanulni?
Nem mindennapos, hogy az ember rendszeresen beszélgethet egy olyan játékossal, aki egyszer tán az NBA halhatatlanjai közé is bekerül. Ezért megpróbálom a testközelségét kihasználni arra, hogy, amit csak lehet, ellessek tőle. Például minden edzés előtt másfél órával érkezik, kezelteti magát, extra áldozatokat hoz, hogy 40 évesen is maximálisan jó állapotban legyen. Lenyűgöző, hogy egy világsztár, aki 100 millió dollár fölött keresett, aki most ehhez képest szinte ingyen játszik, nem levezetni jött haza, hanem minden edzésen és mérkőzésen olyan hozzáállással lép parkettre, mint egy 12 éves gyerek, aki még semmit nem ért el, épp ezért le akarja harapni az aktuális ellenfele fejét. Példaértékű az a tűz, az éhség, a győzni akarás, ami benne van. Kezdem kapizsgálni, miért nyert meg mindent, miért érte el mindazt, amit elért. Több tucat 216 centis kosaras van a világon, de nyilván ez a győztes mentalitás jelenti a különbséget másokkal szemben.
FC Barcelona vs. FC Barcelona, avagy a futball hatása a kosárlabdára és viszont
Beszélgetésünk elején említette, hogy a jegybevétel elmaradása jelentős kiesést okozott. Mennyire csapódott le a Covid-hatás az öltözőben?
Rendkívül fontos láncszem a meccsenként átlagosan 4–5 ezer nézőnk, de mi nem elsősorban ebből, hanem a futballból élünk. Kevesen tudják, de nekünk is Futball Club Barcelona a nevünk. A futballbevételek egy részét a klub elkülöníti a többi szakosztálya, a kosárlabda, a kézilabda és a futsal költségvetésének kiegészítésére. És mivel az elmúlt évben a futball bevételei jóval nagyobb léptékben csökkentek, mint a kosárlabdáé, minket kvázi duplán sújtott a Covid. Csak egy példa: a Nou Campban működő múzeum normál esetben kétmillió euró bevételt generál havonta. Mivel több mint egy éve nem látogatható, csak ebből 30 millió eurós, azaz tízmilliárd forintos kiesése származik a klubnak. És ez csak a „peanuts” a jegy- és mezeladás, a meccsnapi fogyasztás, satöbbi bevétele mellett.
Innen, Európa közepéről nézve épp elég hatalmas „földimogyoró” ez is.
Összehasonlításként ez a „peanuts”, ami egy klasszis labdarúgó éves fizetése – de nem Leo Messié –, majdnem kiteszi a kosárlabdacsapatunknak az éves költségvetését. De ez is jól példázza, a Barcelona ma már nem is annyira klub, mint inkább intézmény, amely a turizmusból él. Látjuk, Magyarországról hányan járnak futballmeccsekre. Aki ide jön, az mindig bemegy a múzeumba, bemegy a shopba, vesz egy Messi-mezt vagy egy saját névvel ellátottat. Ez most mind kiesik.
Éppen ez a nyomasztó pénzügyi probléma gyorsította fel azt a folyamatot, amelyben tizenkét európai top futballklub, köztük a Barcelona, az UEFA-tól és a Bajnokok Ligájától elszakadva Szuperliga néven egy hasonló privát sorozatban szeretett volna összeállni, mint amilyen a már 21 éve működő kosárlabda Euroliga. Jelen állás szerint kudarcba fulladt terv a barcelonai kosárlabda hétköznapjaira mennyire volt hatással?
Érdekes ötlet a Szuperliga, és igen, kosárlabdában ez már rég történelem, a legerősebb klubok ezt a változást az ezredfordulón lépték meg. Azóta azt látjuk, hogy Európa messze legerősebb bajnoksága az Euroliga, amely bizony színvonalát tekintve vetekszik az NBA-vel is – a Final Four csapatai az NBA-rájátszásba is simán bejutnának, és ott sem lennének esélytelenek. A mi relatív zárt ligánkban mindenki játszik mindenkivel, de ettől még a nemzeti bajnokságokban is részt vesznek a csapatok, viszont az FIBA, a Nemzetközi Kosárlabda Szövetség égisze alatt szervezett európai tornákon nem. A liga nézettsége, illetve a pénz, amit összességében generál, sokkal nagyobb, mintha ezek a klubok bent maradtak volna, mondjuk a FIBA Európa-kupában.
Futballban az UEFA, mint ernyőszervezet, dönt a reklám- és a közvetítési bevételek elosztásáról. A topklubok azt nehezményezték, hogy önmaga fenntartására, illetve egyéb sportszakmai okokra hivatkozva erősen megsarcolva osztja tovább ezt az összeget, úgy érzik, ők hozzák a nézettséget, ezért nekik több járna. Az Euroligában nem áll fenn ez a probléma?
Pont ez a lényege az egésznek. A pénz. A futballklubok esetében már-már nem is normális az a nagyságrend, amekkora összegeket játékosvásárlásra, fizetésekre költenek, miközben nem biztos, hogy megtérül nekik ez a befektetés az UEFA-tól várható bevételekből. A kosárlabda Euroligában – pont, mint az NBA-ben – a generált bevétel szétosztásáról a résztvevő csapatok döntenek. Személy szerint élvezném, ha a Barcelona találkozhatna a Szolnoki Olajjal, de kérdés az: ez lenne anyagilag a legjobb megoldás? Valószínűleg nem. A kosárlabda az Euroligában azt bizonyítja, hogy az a rendszer, ahol hétről hétre Európa legjobb csapatai játszanak rangadót, azaz egész évben olyan meccsekre kerül sor, mint a futball BL-ben a legjobb nyolc között, jóval nagyobb pénzt generál, mint az áprilisban, májusban lejátszott néhány csúcsmeccs. Ezért megértem a futballklubok koncepcióját.
A kérdés az, mit profitálnak a kis klubok, ha elzárjuk őket a nagyoktól?
Ha a spanyol ligában egy kis csapat otthonában lépünk pályára, az nekik minden szempontból a szezon legfontosabb mérkőzése. A legtöbb néző, a legnagyobb bevétel, a meccsük garantáltan tévére kerül, satöbbi. Így, ha bekövetkezett volna az elszakadás és az, amivel az UEFA és egyes nemzeti labdarúgó-szövetségek fenyegetőztek, hogy az érintett klubokat kizárják a nemzeti bajnokságból, az nyilván senkinek nem lett volna jó.
Különösen a két nagy spanyol futballklubot – a Barcelonát és a Real Madridot – az is hajtja a Szuperliga irányába, hogy már a Covid-hatás előtti években is egyre növekvő adósságállományt görgettek maguk előtt. A Barcelona döbbenetes mértékű, 900 millió euróra taksált kötelezettsége mennyire érinti a kosárlabda-szakosztályt?
Nagyon is. A Spanyol Kupa győzelemért járó bónuszunkat nem tudja kifizetni a klub. Várjuk, mi lesz akkor, ha a Final Fourt és a bajnokságot is megnyerjük esetleg? Megértjük a klub helyzetét, de egyik oldal számára sem egyszerű az, ami napjainkban történik. Érzésem szerint a következő 5–6 évben nyögni fogja a klub ezt az adósságállományt, de az egyetemes sportra is hat a Covid. Gondolok itt arra, hogy mindenhol csökkenni fognak az egyes esetekben tényleg észszerűtlenül magas átigazolási díjak és fizetések. Egyszerűen nem lesz annyi pénzük a kluboknak. De mit mondhatunk mi sportolók? A fizetésünket megkapjuk, azzal foglalkozhatunk, amit a legjobban szeretünk. A mi problémáink eltörpülnek ahhoz képest, ahogy a Covid az átlagemberek életére hatott.
Úgy beszél a sportfinanszírozásról, a sportpolitikáról, mint egy sportvezető.
Mivel az Európai Játékosok Szövetsége alelnöke is vagyok – mi képviseljük az Euroliga játékosait –, igyekszem képben lenni mindennel. Most épp azon dolgozunk, hogy egy NBA-szerű kollektív szerződéssel készüljünk fel a hasonló helyzetekre.
Fel lehet előre készülni arra, hogy egy éven át nincsenek nézők, nincs közönségbevétel?
Az egész játék a közönség szórakoztatásáról szól. Ha olyan a produkciód, cserébe a sor végén mindenért, jegyért, mezért, televíziós közvetítésért ők hajlandók fizetni. Az ütközőpont ott alakult ki, hogy az elmúlt harminc évben a profi sportok, különösen a labdajátékok iránti közönségérdeklődés csak nőtt, csak nőtt, így a bevételek exponenciális görbe mentén növekedtek. Ezt mindenki tök természetesnek vette, ezért senki nem készült fel ilyen vis maior helyzetre. De most a klubok azt mondják a játékosnak: „Nincs néző, nincs bevétel, hogy fizessem ki a béredet?” A játékos azt mondja: „Én azt értem, hogy neked nincsen bevételed, de én ugyanazt a munkát végzem el, mintha nézőkkel lenne tele a lelátó.” Tavaly, amikor törölték a szezont, a 16 Euroliga klub mindegyike más és más százalékok mentén tartotta vissza a fizetést. Volt olyan keret, ahol hatvan százalékot vontak le a játékosok béréből, máshol húszat, de akadt olyan is, aki ugyanúgy kifizette a fizetéseket, mint a gondtalan időkben. Ez káoszt okozott a fejekben. A szerencsések jól jártak, a pechesek sok pénztől estek el, nem beszélve egyes klubokról, ahol „falhoz állították” a játékost: „Öreg, ez van, szereted, nem szereted, elfogadod, vagy mehetsz isten hírével.” Erre az ütközőpontra kell megoldást találnunk a kollektív szerződésben. A lényeg, közös akarat mentén be legyen védve a klub is és a játékos is, mindenki tudja és elfogadja, ha ne adj isten újra vis maior helyzet alakul ki, mi a követendő út.
Ilyen hektikus év után május 28-án, péntek este az Armani Milanóval kezdenek az Euroliga Final Fourban. Avagy az idénre tervezett négy döntőből kettőt már kipipáltak, kettő még bejöhet. Mire számít az előttünk álló hétvégén?
Már csak a Final Fourban és a bajnokságban kell döntőbe jutnunk, és ha már bejutunk, szeretnénk megnyerni mindkettőt. És pénteken nincs hibázási lehetőség sem, mint a Zenit ellen. Egy-egy meccsen dől el a döntőbe jutás és a kupa sorsa is. A bajnokságban még a teljes rájátszás előttünk áll. A Final Four után a Covid és az olimpia miatt két hétbe összesűrítve két nyert meccsig tartó párbajokban dől majd el a bajnoki cím a legjobb nyolc csapat között egyenes kieséses rendszerben. Vagyis június 15-ig kiderül, hogy a szezon két legfontosabb trófeáját sikerül-e elhódítanunk. De mivel a célt úgy fogalmaztuk meg, hogy négy döntőt szeretnénk játszani, ha már ezt elérjük, azt mondom, sikeres évet zártunk, mert egy igazán kompetitív csapatot hoztunk össze.
