Kerestem, de nem került fel a neve „Az év edzője” szavazás tizes listájára. Mit gondol, ha nem röplabda-, hanem labdarúgó-, kosárlabda-, kézilabda-, jégkorongedzőként dolgozna ugyanilyen szinten, jelölt lenne?
Természetesen óriási megtiszteltetés lett volna, de sajnos ez a realitás. Magyarországon a röplabda még mindig nem eléggé ismert, elismert. Nemhogy egy edzőről, még arról is alig lehet hallani, hogy a magyar röplabdások milyen jól szerepelnek külföldön. Szakmáry Gréta kiválóan játszik és az egyik legerősebb német csapat kapitánya, a BL-ben olasz és lengyel sztárcsapatokat győztek le. Vagy itt van Pallag Ágnes, aki az én csapatom meghatározó játékosa. De említhetném a férfiaktól Szabó Alpárt is, aki szintén a Bundesligában röpladázik, vagy Pádár Krisztiánt, akire sztárként tekintenek Japánban. De ezek a dolgok már nem dühítenek. Járom azt az utat, amit elkezdtem. Rengeteg tervem van még, amit szeretnék megvalósítani. Már nem akarok mindenkinek megfelelni. Tudom, hogy számomra mik az igazi értékek és ezek szerint szeretnék élni.
Nyáron vette át az akkor a Bundesliga utolsó helyén álló VfB Suhl LOTTO Thüringen csapatát, december elején legyőzték a listavezető, BL-induló Stuttgartot, és azóta megállíthatatlanok: újabb három győzelmükkel bronzérmes pozícióban zárták az évet. Minek köszönhető ez a gyors siker?
Kicsit távolabbról közelítem meg a választ. Suhlben két, a harmincas évei elején járó úr vette át a csapat irányítását. Egyikük helyi, lokálpatrióta vállalkozó, a másik sportmarketinges. Tulajdonosként hároméves projektet dolgoztak ki, amelynek a célja, hogy a 2008-ban még kupagyőztes csapatot feltámasszák. Mindent megreformáltak a klub körül, átalakították a működését, még a szurkolói, szponzori kapcsolattartásra, a közösségi média kezelésére is külön szakembert szerződtettek. Ehhez kerestek olyan edzőt, akire rábízhatták a szakmai munka megszervezését. Ráadásul nem is edzőnek hívnak, sportigazgatónak, azaz még nagyobb hatáskört kaptam.
A sportigazgatói státusz azt jelenti, hogy az utánpótlást, a képzési rendszert is irányítja?
Egyelőre csak a felnőtt csapatot építjük fel, de a jövőben várhatóan az utánpótlásra is sor kerül.
Készen kapta a nemzetközi csapatot, ahol hat országból jöttek össze a játékosok, vagy tevékeny részt vállalt a keret összeállításában?
Mivel csak a csapatkapitány, Claudia Steger maradt a tavalyi csapatból, szabad kezet kaptam abban, milyen típusú játékosokkal szeretnék nekivágni a szezonnak. A tulajdonosok csak a játékosbérezésre szabott költségvetést határozták meg, amit semmiképp sem léphettem túl, és amibe még a koronavírus-világjárvány is közbeszólt. Ügyeltem arra, hogy egy nemzetből ne legyen kettőnél több idegenlégiós egyszerre a keretben.
Miért fontos ez a szabály?
Teljesen másképp működik a horvát vagy a balkáni országból származó játékos, mint a liberális környezetből, például Hollandiából, az USA-ból érkező. Edzőként nem egyszerű feladat a kultúrák között lavírozni, még nehezebb ezeket egységbe formálni.
Ez az oka, hogy két egyazon nemzetből érkező játékos még kezelhető, három már klikkesedik. Égettem már meg magam ezzel.
A legfontosabb, hogy nyáron jó szellemű, megfelelő minőségű röplabdásokat sikerült szerződtetni, ennek egyenes következménye a sikeres ősz.
A németek mennyire élveznek előnyt a légiósokkal szemben?
A helyiek nyilván jobban örülnek, ha a német játékosok vannak többségben a pályán. Ennek szellemében sikerült három hazai röplabdázót idecsábítanom, az egyik legnagyobb fogás, hogy a válogatott bő keretének az egyik liberója is nálunk játszik. Szerettem volna még több német fiatalt idehozni, de az előző évek bukdácsolása miatt nem lett túl népszerű Suhl.
Van légiós szabály?
Nincs korlátozás. A helyi szurkolóknak egy a fontos, lássák, hogy a klubért, a városért küzdenek a lányok. Ez a tulajdonosi alapelvárás is egyben.
Itthonról nézve elképzelhetetlen, hogy lehet vállalkozásként, azaz végső soron a profit reményében tekinteni egy női röplabdaklubra.
Egyelőre még a tulajdonosoknak is inkább szerelem, és nem kell sokmilliós költségvetésre gondolni. De még így is kockázatos vállalkozás, mert itt nem az állam bácsi pénzét költik direkt vagy indirekt módon, hanem minden egyes euró bevételért megküzdenek.
A város sem támogatja a klubot?
A város nem dotálja a csapatot direkt formában. Ellenben most, mivel a koronahelyzet miatt jó ideje nincsenek szurkolók, a tavalyi jegy- és ajándéktárgy-bevétel 80 százalékát kifizeti Türingia tartomány támogatásként. Idén a szövetség is segíti a klubokat azzal, hogy kevesebb nevezési díjat kell befizetni, de még a játékvezetők is kevesebb honoráriumért dolgoznak.
A Suhl meccseire tavaly mennyi néző váltott jegyet átlagosan?
1000-1500. Most kicsit bánkódnak is a tulajdonosok, mert fut a szekér. Többször lenne telt ház, ami 2500 nézőt jelent.
Telt ház esetén, ha csak minimális 20 eurós átlagos jegyárral számolunk, az már meccsenként 50 ezer euró, nagyjából 18 millió forint. Tisztességes bevétel.
És akkor még nem beszéltünk az elfogyasztott sör-virsli mennyiségről és az ajándéktárgyak bevételéről. Erre tényleg lehet klubot alapozni. A tulajdonosok már a következő évért dolgoznak, és most, hogy szebb eredményeket érünk el, talán a szponzorok is szívesebben nyitják ki a pénztárcát. Mindig mondom a lányoknak, a saját jövőjükért küzdenek, a következő évi szerződésért játszanak.
Mi a különbség a magyar és a német röplabda között?
A szakmai?
Kezdjük azzal.
Itt is minden mérkőzésen megmérettetik az edző, mégsem kell folyamatos stresszben élnem. Errefelé nem divat az első rossz szezon után meneszteni az edzőt. Lásd a labdarúgó-válogatottat, ahol 112 év alatt Joachim Löw a tizedik szövetségi kapitány. Németországban hosszabb távon gondolkoznak, folyamatokat néznek, lehet középtávra tervezni, építkezni, ami nyugalmat ad. Három esztendőre írhattam alá, ami a vezetőség részéről a felém áradó bizalom jele.
Életemben először érzem azt, hogy olyan környezetben vagyok, ahol nem arra kell figyelnem, hogy melyik vezetőnek, szülőnek kell megfelelnem, és engem sem a „háttérzörejek” alapján ítélnek meg.
A Bundesliga hol áll az európai bajnokságok erőrangsorában?
A női röplabdában az orosz, az olasz és a török után Európa negyedik bajnoksága. Kiegyensúlyozott a mezőny, a mérkőzések végeredménye megjósolhatatlan, ha az élcsapatok csak picit is nem koncentrálnak, az utolsó máris elkaphatja az elsőt. A legjobbak erejét jelzi, hogy a Bajnokok Ligájában a Schweriner továbbjutó helyen áll, a Stuttgart csoportjában legyőzte például a Dinamo Moszkvát. Pár hete a szövetség honlapja arról írt, kifejezett célként tűzték ki, hogy Európa top három bajnokságába kerüljön a német. Ehhez jövőre 14-re emelik a létszámot, ezzel akarnak plusz lehetőséget adni a német játékosoknak. Ezért a már kiosztott éves tévés közvetítési díj egy részéből valamennyi klub részvételével közös alapot hoztak létre, hogy nyáron a három új klub ne a nulláról induljon, ne gyenge csapatokkal töltsék fel a bajnokságot. Ezt az egyéni klubérdeken túlmutató, a távlati cél érdekében történő összefogást teljesen elképzelhetetlennek érzem Magyarországon.
Nézve a tabellát, a Potsdam, a Schweriner, a Drezda és a Suhl is keleti, vagyis az első öt klub közül négyet is egykori NDK-s terület adja. Mi ennek az oka?
Természetesen van szerepe a történelmi tradícióknak, az összeolvadás előtt az NDK kifejezetten erős válogatottal rendelkezett. Azonban inkább a sportágat helyezném el a többi közt: Németországban a női röplabda viszi a prímet. A kézinél és a kosárnál is komolyabban felépített bajnoksággal rendelkezik, amelynek minden évben értékesítik a televíziós közvetítési jogát, de mivel a tévé nem ad minden mérkőzést, ezért az összes meccset eladták egy internetes szolgáltatónak is. Minden látható, minden átlátható, ellenőrizhető, ezért is örülök, hogy itt lehetek.
Végül is, ha valami, akkor a röplabda világsport, 222 tagállamot tart nyilván a Nemzetközi Röplabda Szövetség. Nincs olyan ember, akinek ne lenne saját élménye, tapasztalata legalább a strandról. Mégis, a magyar sportági hierarchiában épp fordított a helyzet: a röplabda messze a kézilabda és a kosárlabda után található, sőt még talán a női vízilabda is megelőzi. Miért alakulhatott ez így?
Ennek is történelmi háttere lehet.
Pedig a ’70-es években, de még a ’80-as elején is olimpiákon, világbajnokságon értünk el sikereket.
A válogatott Dr. Kotsis Attiláné, Gabi néni idejében valóban szállította az eredményeket. Kevesen tudják azt is, hogy még BL-t, akkor Bajnokcsapatok Európa Kupáját is nyert magyar csapat, a NIM. De azt látni kell, hogy anno az orosz érában nem szeretetből, vagy piaci alapon szerveződött a sport, hanem központi utasítás mentén, így például minden nagy gyárnak kellett legyen női röplabdacsapata. Nem igényelt nagy teret, eszközként is csak egy hálót és egy labdát. A keleti blokkban bujtatott sportállásban az elit kvázi profiként sportolhatott. A rendszerváltás után eltűnt a Tungsram, a Csepel, a Malév, stb. A saját gyermekkorom is remek minta a leépülésre:
a BKV-ban kezdtem, de megszűnt. Átmentem a Ganz MÁVAG-ba, az is megszűnt. Elvesztek a támogatók.
Ráadásként a rendszerváltás után a röplabdán rajta maradt az „orosz sport” bélyeg, amit utálni kell. Holott Amerikában találták ki, a kosárlabdából fejlesztették.
A többi sportág is szenvedett a szocialista sportfinanszírozási rendszer összeomlásától, mégis mintha jobban átvészelték volna az 1990-2010 közti időszakot. Nem lehet, hogy a szövetség vezetése nem menedzselte megfelelően a sportágat?
Abban lehet igazság, hogy alighanem nem rendelkeztek megfelelő kompetenciákkal ahhoz, hogy a rendszerváltást követően fejlesszék a sportágat. Talán nem rendelkeztek kellő politikai hátszéllel sem. Mert legyünk őszinték, az akkor is elengedhetetlen volt és ma is elengedhetetlen. Meglehet, a kézilabdázók például jobban átmentették a politikai kapcsolatukat. De ez mit sem változtat azon, hogy tíz év alatt az ezredfordulóra összesen háromezer igazolt játékossal szinte tetszhalott állapotba került a sportág Magyarországon, ami egy világsport esetében már-már nonszensz. Innen kellett volna újra felépíteni. Meg kellett találni a politikai szálakat, hogy megkapják a röplabdások az esélyt.
Ha kicsit lassan, de megtalálták, három éve a röplabda is bekerült a taós körbe.
Az utóbbi években már valami elkezdett mocorogni, picit nagyobb a létszám, a feltételek még Németországgal egybevetve is adottak. Épültek jó kis sportcsarnokok, bár nyilván még mindig lehetne jóval több. Inkább a szakmaiságot hiányolom. Tartalommal kellene megtölteni a három éve érkező sok-sok milliárd forintot.
Lehet, meg fognak kövezni, de vállalom: szakmai szempontból még mindig struccpolitikát követ a magyar röplabda.
Nincs meghatározott irányvonal, amit mindenki követhetne. Öt-hat éve szajkózom, hogy nincs reform az utánpótlásképzésben. Fordítva kezdtünk építkezni: a kirakat egész pofás, de mögötte nincs semmi.
Tud nemzetközi, és jobb példát említeni?
A török szövetség először egy hatéves utánpótlástervvel indított, amivel mára eljutottak oda, hogy a felnőtt csapatai is a legjobbak közé tartoznak. Ki merem mondani, a magyar röplabda a 24. órában van ahhoz, hogy az utánpótlásképzésben reformot hajtson végre. Aggaszt, hogy nem látom a tervszerűséget, amely megteremti a fenntarthatóságot arra az időszakra, amikor megszűnik a Kánaán. Mert mi van akkor, ha a taónak egyszer vége, vagy bármi más változás áll be a finanszírozásban? Ha nem változtatunk a képzésen, a sportág végképp eljátssza a jövőjét.
Pedig a sportszövetségeink sportágfejlesztési támogatást kapnak, ami azt sejteti, hogy évről évre kell legyen koncepció, amire az állam biztosítja a forrást.
A papíron évek óta szerepel, de a megvalósítás hiányzik, vagy csak én vagyok vak, mert nem látom. Most felállt egy új elnökség, bízom benne, ők lépni fognak. Elkelne melléjük egy olyan szakember, aki kidolgozza a fejlesztési programot, aki jól bevált külföldi rendszerek közül adaptálná azt, amit érdemes, és meghallgatná sokak, még Németh Lajos, Garamvölgyi Mátyás, Jókay Zoltán, Demeter György, Dr. Kotsis Attiláné véleményét is, hiszen olyan szakemberekről beszélünk, akik komoly tudást halmoztak fel. És akinek utána a kezébe merik adni az irányítást, hogy kellő felhatalmazással levezényelje a folyamatot. Olyan ember kell, aki 0-24 órában ezzel foglalkozik.
A megfelelő koncepció és végrehajtó mellett hiteles edzők is elengedhetetlenek. Ehhez képest a Testnevelési Egyetemen a szakedző képzés 1997-ben megszűnt, és csak két éve indult újra. Ha e húszéves űr miatt nincsenek tanult, felkészült edzők, hogyan lehet reformról álmodni?
Ezért mondom azt, hogy a 24. órában vagyunk. Ezt a lyukat nehéz befoltozni.
Ezzel a húszéves hendikeppel szinte valamennyi magyar sportág küzd.
Vannak fiatal, motivált kollégák, akik szeretnének tanulni, fejlődni, de nehéz megtalálni, hol. Öszvérmegoldást találnék helyesnek. Nyilván kell az egyetem, de emellett a szövetségnek, akár neves külföldi edzők bevonásával komoly szakmai programot kellene lerakni az asztalra.
Mitől jobb a külföldi edző?
Lássuk be, nem lepik el a magyar röplabdaedzők a világot. Az is tény, külföldön is vannak rossz edzők, ahogy itthon is vannak jó edzők. A lényeg, hogy például Németországban óriási a versenyhelyzet, több az eszkimó, mint a fóka, több edző van, mint fizetőképes klub. Ennélfogva minél magasabb szintű a bajnokság, annál inkább érvényes, hogy előbb-utóbb kirostálódik a gyengébb. A klubröplabda központja Európa. Nehéz bekerülni a körforgásba. Ezzel küzdöttem 21 évig.
A magyar edzők meg vannak bélyegezve, pont az elmúlt évtizedek miatt, mert nem voltunk sikeresek, se az edzők, se a klubok.
Hány magyar röplabdaedző dolgozik külföldön?
Forman Józsi Amerikában, a Carolina Universityn oktat. Ő is egy ilyen furcsa, saját feje után menő fickó, mint amilyen én vagyok. Többről nem tudok. De nem is egyszerű. Korábban többször kerültem be utolsó körös tárgyalásra svájci vagy német kluboknál, ahol olasz vagy német kollégával kellett versenyeznem. A nevem mögött ott állt a HUN felirat, mint egy stigma. Azaz a végső érv az ország röplabdasportjának a fejlettsége, nemzetközi megítélése.
Önnek hogy sikerült áttörnie e gátat?
Korábbi válogatott játékosom, ma már menedzserem, Dobi Edina segített. Röplabdázóként szép nemzetközi karriert épített, dolgozott Németországban is. Van hitele. Hálás vagyok neki, mert a saját hitelét felhasználva érte el, hogy bízzanak bennem. Örülök, hogy jelenleg meg vannak elégedve velem a vezetők.
A magyar sport nem engedi be a köreibe az ilyen furcsa, többre vágyó embereket?
Nem nagyon.
Miért nem?
Irigyek vagyunk, ez a mi kultúránk, nemzetünk legnagyobb átka.
De ki, mire irigy?
Hogy a másik sikeresebb. Valamiért sokaknak fáj, ha bárki a saját szorgalmának, kitartásának, áldozathozatalának köszönhetően előrébb jut.
És aki agilisabb, többet akar, azt kigolyózzák?
Ki. Nem értem, miért. Ezeréves vicc, hogy a pokolban a magyar üst mellé nem állítanak őrt, mert mi visszarángatjuk egymást. De igaz. Itthon sokszor nem értették, miért vannak ilyen-olyan kirohanásaim, furcsa, megosztó nyilatkozataim. Hát ezért, mert ebben őrlődni hosszú távon elviselhetetlen, ami olykor kirobban az emberből.
Saját magunk vagyunk a legnagyobb ellenségeink.
Senki ne értse félre, imádom Magyarországot, mindig mindenhol magyarnak vallom magam, és büszke vagyok arra, hogy Németországban is magyarként becsülnek meg. De ott is úgy látják, kirakatország vagyunk. Azért vagyok mérges, mert nagyon tehetséges nemzet vagyunk. Nem azért, mert ezt állítjuk magunkról, hanem mert külföldről is ezek a visszajelzések. Szeretik azt, hogy vannak ötleteink, de azt nem, hogy pesszimista nép vagyunk, a mondataink után a tettek gyakran nem ugyanazt a tartalmat hordozzák, és egyáltalán nem tudunk hosszú távon gondolkodni. Mindent most akarunk. Eredményt elérni, annyi pénzt kivenni, amennyit csak lehet. Holott, ha hosszú távon gondolkoznánk, csak 5-10 évre előre lefektetett koncepció mentén, annak egészen biztosan lenne látszata, bármelyik sportban.
A Magyar Röplabda Szövetségban Ludvig Zsolt képviseli az állandóságot. Egy korábbi nyilatkozatában úgy fogalmazott, 2014-ben koncepciós pert kreált ön ellen azért, hogy felállítsa a szövetségi kapitányi posztról.
Sokszor megkapom, hogy túl őszinte vagyok, markánsan fogalmazom meg és vehemensen képviselem az álláspontomat, és ezért sem szoktak engem itthon szeretni. Bár azt mondom, mindig jobb szenvedélyesen őszintének lenni, mint hülyének nézni másokat, legfőképp a szurkolókat. Zsolt lassan tíz éve dolgozik a szövetségben vezető beosztásban, hol főtitkárként, hol ügyvezetőként, ő az, aki leginkább befolyással bír a magyar röplabda mindenkori jelenére, jövőjére. Koncentráljunk a pozitívumra, azt mindenképp sikerült elérnie, hogy 2011-ben ugyan nem, de 2017-ben a röpi is bekerült a tao-körbe. Ha ez nem lenne, a magyar röplabda már beleállt volna a földbe.
De miért rúgják ki azt az edzőt, aki 32 év után kis híján vb-döntőre vezeti ki a válogatottat úgy, hogy a franciák ellen még győzelmet is szerez az utolsó, harmadik selejtezőkörben?
Van egy hülye stílusom. Néha olyan eszközt használok, olyan mondatokat mondok, ami másoknak nem szimpatikus. De az élsport a győzelemről szól.
Lehet szerethető a csapat meg az edző, de a szerethetőség megfoghatatlan dolog.
Az edzőnek mindig el kell tudni tolni a limitig, vagy még azon is túl tolni a csapatát a siker érdekében. A franciák elleni meccsen 0-2 után nem szóltam a lányokhoz, csak a másodedzőmön keresztül kommunikáltam velük. Megfordítottuk, 3-2-re megnyertük a mérkőzést. Ezért érdekes az indok, hogy emiatt, meg a heves vérmérsékletem, a szokatlan döntéseim miatt rúgtak ki, vagy cseréltek le a nyugodtabb Jan de Brandtra. A vb utáni évben már a belga edző vitte ki az Eb-re a csapatot, és ért el a lányokkal szép sikert. Aztán a második, 2019-as időszaka végén, a hazai rendezésű Eb-részvétel után pont azt olvasták a fejére, hogy túl nyugodt, sokkal hevesebb vérmérsékletű edző kellene a kispadra.
Ki lehet azt jelenteni, hogy a belga felült arra a fejlődési hullámra, amit 2013-14 között beindított, ezért lehetett az első időszakában sikeres, aztán 2019-ban, amikor építkeznie kellett volna, az itthoni Eb-n már nem ment neki?
Ez olyan fájó seb számomra, amit kívülről nézve akár lehet így is látni. Tény, sikerült jó alapot leraknom, ebben az előző szövetségi kapitány, Jókay Zoltán keze munkája is benne volt. Azt viszont fájlalom, hogy nem tudtam végigvinni a munkát. Nem Jan hibája, hogy siker ide, siker oda, engem leváltottak.
A lányok is nehezményezték, hogy az edző bá’ olykor vehemens és néha furcsa pszichológiai, pedagógiai módszereket alkalmaz?
Annak örülök, hogy a mai napig nagyon jó a kapcsolatom a lányokkal. Az sem véletlen, hogy a jelenlegi menedzserem Dobi Edina. A csapat az edző tükörképe. A kicsit agresszívabb röplabdát támogatom, ahol nemcsak játékban, de mentálisan is nyomás alá kell helyezni az ellenfelet. A mentális hadviselés a versenysport része. Most, hogy végre fut a szekér, Németországban az a szurkolói visszhang velem kapcsolatban, hogy végre egy edző, aki tüzeli a csapatot, aki kiáll a csapatért, ha kell, még a játékvezetővel szemben is – merthogy itthon ebből is balhém akadt. Persze ma már tudom, a 2014-es váltásban én is ludas voltam.
Amennyiben?
Lehettem volna diplomatikusabb. Azóta Amerikában megtanultam ezt-azt, lehet, már kommunikációban erősebb lennék, és nem rúgnám be az ajtót.
Hogyan?
A háttérben túl sok konfliktusom akadt a szövetséggel. Kevesen tudják, de harcoltam például azért, hogy a játékosoknak legyen biztosításuk. Hiszen én voltam a közvetlen kontakt, akinek oda kellett állni például Horváth Dóra elé, aki akkor már topbajnokságban játszott. Ha hazajön és megsérül, millióktól esik el. A címeres mezre, a nemzeti érzelmekre való hivatkozás komoly ütőkártya, de biztosítás nélkül nehéz rávenni bármelyik profi sportolót, hogy maximálisan odategye magát.
Évekkel ezelőtt Nagy László ugyanezeket a csatákat vívta a Magyar Kézilabda Szövetséggel Barcelonából.
Laci az évek alatt csatát nyert, én egy esztendő alatt vesztettem. Ettől még, ha szükségét látom, ha tudom, hogy az a csapatom hasznára való, mindig fel fogom vállalni a konfliktusokat.
A szövetséggel, Ludvig Zsolttal jelenleg milyen a viszonya, beszélnek egymással?
Két évig nem álltam szóba senkivel Magyarországon. Aztán amikor egyszer hazajöttem, azt mondtam, miért tartsak haragot? Legyek én is tipikus magyar, olyan, amiről itt is papolok? Ezért odamentem hozzá, és azt mondtam: „Elfelejteni nem tudom ami történt, de nem akarok haragot tartani, itt a békejobbom.” Azóta, azt hiszem, rendeződött a viszonyunk. Ha kikérik a véleményemet, elmondom. Ha szólnak, hogy segítsek, segítek. Bármikor állok rendelkezésre. Van elképzelésem arról, hogyan lehetne fejleszteni a magyar röplabdát, de ha mást választanak, másképp döntenek, a szívük joga.
Igaz, hogy idén újra felkérték szövetségi kapitánynak?
Igaz, de nem vállaltam el.
Bundesliga-edzőként nem összeegyeztethető?
A válogatott program röplabdában maximálisan alkalmazkodik a bajnoki szezonokhoz, úgyhogy nem ez a legfőbb indok. Viszont van egy hatéves kisfiam. Az utóbbi években megtapasztaltam mennyire nagy elfoglaltságot jelent jó edzőnek lenni, de ez már-már a családom rovására ment. A klubedzőséghez elengedhetetlen 8-10 hónapot továbbra is vállalom, de a maradék 2-3 hónapot nem szeretném elrabolni a kisfiamtól és a feleségemtől. A nyári időszak arra kell, hogy ezt az időt ne veszítsem el, tíz év múlva ne bánjam meg, hogy keveset lehettem velük. Remélem, később lesz még lehetőségem szövetségi kapitánynak lenni.
Jobb edző, mint volt 2014-ben?
Az ember várhatja, hogy a szent grált valaki odaadja a kezébe, de senki sem adja. Magyarországon biztosan nem, mert nincs itt. Én is szépen lassan szereztem tapasztalatot. A TF szakedzői utolsó évfolyamában végeztem 1999-ben. Végigjártam a ranglétrát itthon. A nemzetközi szövetség kurzusán Ázsiában rálátást szereztem a technikára koncentráló röplabdára, de ráláttam a hiányosságaikra is. Miután megszereztem a legmagasabb képesítést, elmentem Amerikába. Doug Beal, a Karch Kiraly-féle csodaválogatott edzőjétől egy egészen más kultúrát tanultam. Olaszországban Giovanni Caprara edzéseit néztem. Gyűjtöttem az információkat és ezáltal kezdem megérteni a rendszereket, mit, hol, miért csinálnak. A lényeg – és ma már mint oktató én is ezt tanítom a nemzetközi képzésen –, hogy legyen meg mindenkinek a saját filozófiája. Ezzel egybecseng a korábbi japán instruktorom mondása: soha ne másolj! Amikor beszélgetek otthon a fiatal, tehetséges kollégákkal, Toronyai Miklóssal, Horváth Andrissal, mindig azt tanácsolom nekik, gondolkodó, problémamegoldó edzővé váljanak.
Mert a sportban nem lehet sablonokban gondolkodni, hiszen mindig minden változik.
Ettől vált sikeres edzővé a Bundesligában?
Gabi nénivel szinte minden héten beszélgetünk. Tőle rengeteget tanultam. Például azt, amit immár magam is vallok, edzőnek születni kell. Ha valakiben nincs meg a becsvágy, akkor nem lesz belőle semmi. Ha megelégszik azzal, ami van, „jó a tao, mert jelentősen több pénzt kapok ugyanazért a munkáért”, akkor megélhetési edzővé válik. Ahhoz, hogy az edző minden körülmények között fejleszteni akarja magát, nagyfokú igényesség kell. Ha az ember kiteszi a lábát külföldre, ott még inkább, mert sokkal több az edző, mint a jó állás, így ha nem vagy felkészült, veszítesz. Hiszek abban, ha kőkeményen dolgozol, akkor ha nem is tudod a sarkából kiforgatni a világot, de tudsz változtatni a helyzeteden.
