A Rabbiántus röpcéduláival arra szólított fel, hogy követni kell a németek utasításait, és akkor nem lehet baj. „Előtte sem hittem istenben, utána végképp nem. Most sem hiszek. Inkább gyűlölet volt bennem, mint köszönet és hála. Haragudtam a zsidóság vezetőire, akik nem látták át, nem érzékelték megfelelően a közeledő veszélyt, és azt sulykolták az emberekbe, hogy saját érdekükben hallgassanak csak a németekre.” Ágnes – mint mondja – egy percig sem hitt az ilyen maszlagban.
*
Ágnes ekkor már külön utakon járt. Amikor már nagyon sűrűsödött körülötte a levegő, szilárd elhatározásra jutott: eldöntötte, hogy keresztény igazoló papírokat szerez, anyakönyvi kivonatot és hasonlókat (akkor személyi igazolvány még nem volt). Ebben a sors is a kezére játszott, egyik unokatestvérének a személyében. Pontosabban Tomi egyik keresztény barátnőjének, a vajdasági Juhász Piroskának köszönhetően. Az Ágnessel közel egykorú lány hajlandó volt – nem csekély ellenszolgáltatásért – megválni saját irataitól, sőt, még a régi ruháitól is. Mert úgy ítélte meg, hogy neki azokra nem lesz már szüksége, hiszen ideje nagy részét akkoriban jobbára komoly beosztású német tisztekkel töltötte.
Az ellenszolgáltatás konkrétan Ágnes minden létező vagyonát jelentette, de – a végeredményt ismerve – megérte „Emlékszem, apámnak is mondtam, hogy gyertek, csináljatok ti is valamit, ne hagyjátok magatokat. Erre ő azt mondta, hogy »én ehhez már túl öreg vagyok, nincs erőm hozzá», és teljesen összetört.” Júliusra minden összeállt. Piroska az életet jelentő papírokat Ági nagynénijéhez vitte ki Pesterzsébetre. Tőlük vehetett át a pénzt.
Keleti Ágnes 1940-ben szerepelt először magyarosított nevén a sajtóban, amikor az első magyar bajnoki címét megszerezte, de ettől a pillanattól kezdve szinte kámforrá vált. Rövid idő alatt elég sok névváltozáson ment keresztül. Klein Ágiból Keleti, 1944-ben Keletiből Sárkányné, és végül… Juhász Piroska.
*
Amikor kiment Pesterzsébetre a nagynénjéhez és Zsuzsa unokatestvéréhez, nemcsak Piroska új személyiséget jelentő, megmentő papírjai várták, hanem egy nagyon jó hír is: a nénje elintézte a közelben lakó szűcsmesterrel, hogy felveszi munkásnak Piroskát (azaz Ágnest). Amikor idáig értek a lelkendezésben, este lett, és jött a bombázás, a család levonult a légópincébe, ahová Piroska nem mehetett le, mert idegennek számított. De a lakásban sem maradhatott, mert azért meg elvitte volna a rendőr.
Így aztán a szabad ég alatt húzta meg magát, új élete első éjszakáján. De legalább láthatott egy igazi éjszakai légitámadást, amelyhez fogható tűzijáték nincs is, az eget megvilágító magnézium Sztálin-gyertyákkal, a légvédelmi ágyúk lövedékeinek pamacsaival, a kísérő vadászgépek nyomjelzős géppuska sorozatainak csillagsoraival.
A németek zöld, a szovjetek piros nyomjelzőket lőttek, és fönt, valahol a homályban a brummogó bombázókkal, majd a találatok, talán a Shell (ma a Szabadkikötő Csepelen) tartályainak az égbe csapó lángjaival, amint fölrobbannak és égnek reggelig… Hát, igen. A háború „szépségei”. Ez elől menekültek az emberek, s ha kellett, mint a patkányok belebújtak a legkisebb lyukba is. Attól a háztól nem messze, amelynek udvarán Piroska meghúzta magát, csak néhány utcányira, a Knézich utca alatti csatornába például, amely az akkori Kakas-tóba ömlött, és azon a részén már elég tágas volt. Az emberek szó szerint le, illetve beköltöztek utcahosszan a csatornába. A lenti, kétoldali padkára pallókat tettek, azokat deszkával fedték le, és levitték a matracokat, dunyhákat, és riadó esetén, vagy már éjjelre eleve lementek oda aludni. Ami nem volt éppen veszélytelen.
*
Ezen a soha nem feledhető átkozott napon nem számoltak azzal a hatalmas esővel, ami aznap zúdult le Pesterzsébetre. A csatorna alig győzte elszállítani a víztömeget, a víz elragadta a vánkosokat, takarókat és eltömte velük a Kakas-tóra vezető kijáratot lezáró súlyos vasrácsot, az óriási dugó elzárta a víz útját, egyre emelkedett, vitte el a deszkákat is, már majdnem derékig ért… Mindenki a menekülés útját kereste, mászott föl a vas kapaszkodókon, a csatornatetők, a kijárat felé… és egyetlen tetőt sem sikerült kinyitniuk. A csatorna fölött, az egész utcában ott sorakoztak előírásosan a német Tigrisek (tankok), ahogy megérkeztek Magyarországra. Még szerencse, hogy az eső elállt, mielőtt a tragédia bekövetkezett volna.
*
Fontos, hogy ezt az éjszakát, ha nem is kényelmesen, de szabadon töltötte Piroska, és a nénjével másnap átsétáltak a szűcsmesterhez, s nyélbe ütötték vele a már korábban megbeszélt üzletet. Papírok rendben, „Juhász Piroska” hivatalosan alkalmazott lett és máris beköltözhetett hozzájuk. Semmi akadálya nem volt, hogy Ágnes végre nekiláthasson és szóról szóra , sőt betűről betűre megtanulja Piroska, azaz… a „saját” életrajzi adatait. Mert ettől kedzve ebben az új személyiségben nem hibázhatott. Az első hiba az életébe kerülhetett. Hogy mennyire így volt, és milyen hajszálakon múlott akkor az emberélet, azt másnap megtapasztalta. „Életem legnehezebb pillanata volt az első igazoltatásom. Addigra megtanultam a csantavéri lány adatait, mamáját, papáját, mindent, ami vele kapcsolatos, de ezt az ellenőrzéskor fel is kellett tudnom mondani. Azt a gyomorszorító érzést nem kívánom senkinek, hiszen ez a néhány perc élet-halál kérdése volt. És sikerült, Juhász Piroskaként átmentem a vizsgán.”
Amikor reggel kilépett az ajtón, a szívverése is majdnem megállt: a nénjét, annak férjét és Zsuzsát éppen akkor zsuppolták föl a csendőrök és vitték ki tudja hová. (Isten kegyelméből, és főleg, mert nagyon fiatal volt még, később Zsuzsától megtudhatta, hogy a nagy deportálás először Kistarcsára vitte az előzőleg már lajstromozott zsidókat, majd marhavagonokba terelték és indították őket Auschwitzba. Ott Zsuzsa megpillantotta Ágnes apját, aki borzasztó állapotban volt: az egykoron izmos ember teljesen kimerülve, lelkileg megsemmisülve vánszorgott a tömegben. Az idősebbeket, köztük a 62 éves Klein Ferencet és Zsuzsa szüleit is jobbra vezényelték, sokakkal együtt, mint kiderült: ez az út közvetlenül a gázkamrába vezetett. Akkor látták őket utoljára.)
*
A szűcs családja a bombázás és a németek elől Szalkaszentmártonra menekült, ott gondolták meghúzni magukat. Egy raktárnak szánt büdös házikóban helyezték el Piroskát. Ébredés után első dolga volt a szabad levegőn szárogatni a bűzlő bőröket, amelyekből mocskos lé folydogált a földre. Mégis kifejezetten élvezte ezt a piszkos munkát is, mert még a csontjaiban is érezte, hogy szabad. Most, évek szorongása, bántása, megannyi megaláztatás után, más bőrében ugyan, de először. Jártában, keltében eleinte kicsit félt, mert aggódott: a jellegzetes zsidó orra lebuktatja, de hamar kiderült, messze nem olyan feltűnő, mint ahogy azt hitte. Kisvártatva a szűcsmester és családja úgy döntöttek, hogy házat vesznek, és Piroskát küldték oda előőrsnek, hogy takarítsa ki az új otthont. Az igazi megpróbáltatás ekkor érte a lányt, mert életében nem látott még annyi koszt, mocskot, mint abban a házban. De a mi Piroskánkat, aki eddigre felvértezte magát az élet kihívásai ellen, ez nem rendítette meg. A szeme sem rebbent, nekiállt és a tornán képzett izmaival egy nap alatt varázslatot tett a házzal, kellemes otthont teremtett a lepusztult koszfészekből. Nem csoda, hogy a szűcsék elégedettek voltak vele és befogadták.
*
Amikor azonban jöttek az oroszok, a front elől újra Pestre rohant. Piroska először Pesterzsébeten maradt, hiszen innen indult, ezt a helyet ismerte. Jól választott, mert ekkor rajta kívül még sok-sok hasonszőrű menekült kószált, nem volt nehéz köztük eltűnni. Már ahogy! Egyszer összefogták egy csoport lézengővel és elvitték egy napra árkot ásni. A fagyott földet! Kicsit meg is fagyott az egyik lába mementóként. Ugyanis csak szandálja volt, téli cipője nem, így abban lapátolt. Legégetőbb gondjai azonban hamarosan megoldódtak, miután októberben egy hirdetésre jelentkezett és a közeli Fegyvergyárban, a Soroksári úton Pest felé menet, és fel is vették „Juhász Piroskát minden fakszni nélkül. Kapott egy fényképes munkásigazolványt is, amely akkor kincset ért. És nem mellesleg biztonságot és szabad mozgást az egész városban.
*
Decemberben, amikor Pesten már házról házra folytak az utcai harcok, a város birtoklásáért, Piroskáék fogták az ágyukat és leköltöztek a pincébe. Másuk nem is volt, amiért kár lett volna. Hamar megszokták a patkányéletet, sőt, az élelmes Piroska még munkát is talált ott lent. „Nem volt mit ennünk, emiatt felajánlottam a szolgálataimat egy családnak, akik a körülményekhez képest jobban el voltak látva, mint mások. Az asszony két gyerekkel, s a férje, akiről kiderült, hogy a nyilas városparancsnok helyettese volt. Ez engem persze akkor már nem nagyon izgatott, mert addigra úgy belejöttem a Juhász Piroska szerepébe, hogy nem óvatoskodtam, nem tartottam a lebukástól.”
„Egy nap ott feküdt az utcán két viaszbaba, egy anya a lányával, kéz a kézben, rózsaszín selyem hálóköntösben, jéggé voltak fagyva. Feltettük őket a targoncára más halottakkal együtt és elgurítottuk őket az Erzsébet téri tömegsírba. Életem legborzasztóbb emléke a mai napig. Nehéz hónapok voltak, az ember küzdött az életben maradásért. Nem nagyon szeretek erre az időszakra emlékezni.”
De túlélték. Piroska és vele együtt nyilván mások is megjegyezték a napot, január 18-át, amikor a környéken hirtelen szokatlanul nagy csend támadt és ő felmenvén az utcára egy feléje rohanó emberrel találta szemben magát, aki torka szakadtból ordította, hogy a közelben kenyeret osztogatnak.
Piroska és a barátnője még szépen befejezte a munkáját a pincében, aztán Piroska rendbe szedte magát, és lassan kisétált a romos bérház szétlőtt kapuján, már ismét mint Sárkányné Keleti Ágnes, aki pár nappal korábban töltötte be a huszonnégyet. Juhász Piroskát végleg maga mögött hagyta, ott lent a pincében.
(A Magyar Torna Szövetség felelős kiadásában megjelenő könyv Keleti Ágnes ötszörös olimpiai bajnok, a világ legidősebb olimpiai bajnoka tiszteletére, a bajnoknő 100. születésnapjára készült. November óta megvásárolható a könyvesboltokban.)
