„1979-ben születtem Belgrádban. A családom – anyám, apám és a nővérem – teljesen normális életet élt, se szeretetben se figyelemben nem volt hiányom. A házunk előtt futball- és teniszpályák voltak, szó szerint minden nap azt figyeltem. A tenisz valahogy a bőröm alá férkőzött, még hétéves sem voltam, amikor felvettek egy klubba
Csak három hónap telt el, amíg felismerték a bennem rejlő lehetőséget. Dragan Scherer, az első edzőm azt javasolta, hogy menjek el egy poreci versenyre. Bátor lépés volt, mert mindenki meglepetésére nyertem. A híres edző, Goran Bubanj észrevett, és elvitt a Partizanba, ahol tizennyolc éves koromig minden korosztályban bajnok voltam. Ivo Karlovic és Ivan Ljubicic is mögöttem volt, edzésen megvertem a nálam három évvel idősebb Nenad Zimonjicot.
1996-ban és 1997-ben ott voltam a wimbledoni juniorversenyen, de nem volt pénzem arra, hogy felkészülhessek a füves pályára, nem értem el sikert. Ennek ellenére mindenki felfigyelt a tehetségemre. A szerb Davis-kupa-válogatottban Törökország és Marokkó ellen is játszottam Janko Tipsarevic, Dusan Vemic és Goran Tosic mellett.
Előtte legyőztem Marat Szafint és Fernando Gonzalezt a junior versenyen, illetve Roger Federert egy edzésen. Senki sem akadt, aki ne azt jósolta volna, hogy én leszek egyszer a legjobb.
A sors azonban másként akarta. Rövid barcelonai tartózkodás után jött az 1999-es NATO-bombázás, és a szüleimmel akartam lenni, ezért visszatértem Belgrádba. A 2000-es évek elejére sok világranglista-pontot vesztettem, bár közben Jelena Jankovic edzőpartnere lettem, és szerződést írtam alá a Headdel, amely Goran Ivanisevicet is támogatta.
Akkor kaptam egy ajánlatot egy brckói klubtól, hogy menjek edzősködni oda, Boszniába. a kollégám és barátom egy kábítószerfüggő lett, de ezt akkoriban nem tudtam róla. Sajnos nem tudtam ellenállni, együtt lógtam vele, és 21 éves koromban próbáltam ki először a heroint.
Több mint tíz alkalommal jártam kórházban, 17 évig éltem át a szörnyűségeket. De nem akartam, hogy ez a pestis legyőzzön. Klinikai kezeléssekkel és terápiákkal sikerült megbirkóznom vele, és már három éve teljesen tiszta vagyok. Nem felejtettem el a teniszt, de az fáj, hogy a barátaim és kollégáim elfelejtettek engem.
Amikor gyerekeket oktattam volna, a jóakaróim elmondták a szülőknek, hogy egykor kábítószerfüggő voltam, és nem szabadna hozzám adniuk őket. Szerencsére akadnak olyan csodálatos emberek, akik mindig is segítenek. Nekem nem könnyű, gondoznom kell a beteg édesanyám, az utóbbi időben a házunk teteje is megrongálódott, azt is javíttatni kell. Nem kérek alamizsnát, csak engedjék, hogy megéljek a munkámból.
Tehetséges gyerekekkel szeretnék dolgozni, megköszönni Istennek, hogy az országunk tele van velük. Tudom, mit mentem keresztül, ez óriási és sajnos túl drága iskola volt számomra. Még mindig tudom, hogyan adhatom át azt a tudást a gyerekeknek, amire mások nem képesek. Új bajnokokat szeretnék adni Szerbiának, egy új Novak Djokovicot, egy új Ana Ivanovicot és Jelena Jankovicot.”
Kiemelt fotó: ABDELHAK SENNA / AFP
