Tavaly januárban a svédek 105-szörös válogatott, Eb-bronzérmes balszélsője, Louise Sand bejelentette visszavonulását, mivel úgy érezte, rossz testbe született és férfiként szeretne a továbbiakban élni. A svéd Aftonbladetnek immáron Loui Sandként nyilatkozott a megpróbáltatásairól, arról, hogy sötét bőrű, örökbefogadott, leszbikus, transzszexuális sportolóként miért akart véget vetni az életének.
A sors nem szabott könnyű utat a számára. A Srí Lanka-i születésű gyermeket egy svéd házaspár fogadta örökbe, Göteborgban nőtt fel, nyolcéves korában kezdett el kézilabdázni. Később bekerült a juniorválogatottba, ahol 29 meccsen 66 gólig jutott, 2012-ben pedig tagja volt az U20-as világbajnok válogatottnak, bekerült a torna All-Star csapatába, majd meghívást kapott a felnőtt válogatottba, amellyel eljutott az Európa-bajnokságra is.
2014-ben Eb-bronzot nyert, szerepelt a 2016-os riói olimpián, majd 2017-ben az IK Sävehoftól Franciaországba igazolt, ahol előbb a Brest Bretagne, majd a Fleury Loiret játékosa lett.
Hihetetlenül rosszul érzem magam az utóbbi időben, és tudom, miért. Rossz testben születtem
– nyilatkozta tavaly, amikor bejelentette a visszavonulását. Úgynevezett nemi diszfóriát diagnosztizáltak nála: a saját teste miatt érzett díszkomfort miatt nem lehetett teljesen boldog.
2019 januárjában nemváltó műtéten esett át, három hónappal később elkezdte a hormonterápiát. Ebben támogatta őt barátnője, az olimpiai ezüstérmes Emma Berglund, akivel 2018 őszétől alkot egy párt. „Nem lettem volna meglepve, ha elhagyott volna” – nyilatkozta Sand egy tv-interjúban, röviddel az egyéves évfordulójuk előtt. Berglund azonban ragaszkodott hozzá.
A kapcsolatunk rövid idő alatt sok mindenen ment keresztül, és erősebbé vált.
A pár Göteborg külvárosában Mölndalban él, és azt tervezik, egy nap gyermekük születik.
Loui Sand tv-műsorokban, podcastekben is nyíltan beszélt transzszexualitásáról. A koronavírus-járvány előtti időszakban előadássorozatot indított „Az életem senki sem birtokolhatja” címmel, amelyet abba kellett hagynia.
Az egykori kézilabdázó büszke arra, amit elért a bátorságával. „Néha félek, de tanulom, hogyan kell ezzel élni és foglalkozni. Ám nem mindig csinálok mindent ugyanolyan jól” – mondta.
Az előadásain erről is szokott beszélni, a kíváncsi közönségtől pedig sokszor kap kellemetlen kérdéseket.
A legrosszabb kérdés egyben a legjobb is: az emberek meg akarják tudni, mi van a lábam között. Megértem a kérdést és a kíváncsiságot, ugyanakkor utálom is.
Arról viszont szívesen mesél, hogy egyelőre a nemek közötti átállás félidejében van, és hogy egyre jobban szereti az új életét. Abban bízik, hogy a nyitottságával ösztönözni tud más, hozzá hasonló embereket.
Nem csupán az életöröme tért vissza, de a kézilabda iránti vágya is: néhány hétig ismét egykori klubjában, az IK Sävehofban edzett, a saját szórakozására, ráadásul a férfi juniorcsapatban. Aztán amikor ők befejezték a munkát, csatlakozott a nőkhöz – a koronavírus ellenére ugyanis az országban továbbra is lehet edzéseket tartani.
„Azért edzek, mert élvezem. Szeretem a kézilabdát és jól érzem magam a pályán. Ilyenkor értem, miért töltöttem el ennyi időt ebben a sportágban. Hogy visszatérek-e még valaha? Soha ne mondd, hogy soha.”
Kiemelt fotó: LOIC VENANCE / AFP
