A jó isten nekem ahhoz adott tehetséget, hogy amikor odalépek egy lóhoz, és belenézek a szemébe, pillanatok alatt megismerem. Képes vagyok eggyé válni velük. Genetikailag fogékony vagyok rájuk. Minderre hatodik osztályos koromban jöttem rá, egészen pontosan a maga szókimondó módján akkor szembesített vele Makkos Vili bácsi.
Szombathelyen a kámoni Haladás utcába születtem. Az olimpiai bajnok kapussal, Szarka Zolival laktunk egy utcában. Piszok eleven gyerekként a labda kergetésével kötöttem le az energiámat, együtt futballoztam Halmosi Zolival, Iszak Sanyival, Kulcsár Ferivel a Haladás gyerekcsapataiban. Nem is ment rosszul, meghatározó játékosnak tartottak az edzőim.
A focilabdán kívül az állatokért rajongtam még. Az utcabeliek kutyapecérnek hívtak, mert a környék összes kóbor jószágát magamhoz szelídítettem. 1962. április 10-ét írtuk, amikor az asztalra vetett Vas Népében szemet szúrt egy hirdetés: „Lovas iskolát alapított Szombathelyen a MEDOSZ! Április 11-én délelőtt várják a bátor, vállalkozó kedvű fiatalokat.” Azért emlékszem ilyen tisztán az időpontra, mert aznap ünnepeltem a 12. születésnapomat.
Este vacsoránál előhozakodtam az ötletemmel:
– Anyuka, apuka, lehetne az a születésnapi ajándékom, hogy elengednek a lovas iskola felvételijére?
– Kisfiam, jól futsz, jól focizol, a ló meg rúg, harap, ráz, minek neked ilyesmivel foglalkozni? – nézett fel ijedten édesanyám, aki nagyon félt a lótól.
Egész este rágtam a fülüket, végül megengedték. Másnap vagy 60-80 gyerek társaságában melegítőben, magas szárú cipőben érkeztem, a lovardába. Egy nagy bajuszos bácsi állt a pálya szélén. Makkos Vilmosként – a kor kiváló military lovasa, az iskola vezetője – mutatkozott be, majd sorba állított minket, úgy váltottuk egymást. Egy gyerek öt percig ülhetett a lovon. A kör közepén a futószárat Szabó Zoltán tartotta a kezében, amelynek a másik végén a Sólyom nevű fekete kanca sétált. Miután sorra kerültem és felültem, mentünk pár kört, Vili bácsi megállíttatta a lovat és megkérdezte:
– Fiam, te mióta ülsz lovon?
– Bácsi, most először ülök életemben lovon!
– No, a hétszentségit! – fordult a többiekhez. – Ilyenből lesz a lovas! Kisfiam, te jöhetsz! Negyven forintos csekket kell befizetni a MEDOSZ Lovas Iskola pénztárába havonta.
– Bácsi, de mi hatan vagyunk testvérek, ez nem fog menni – kókadt le a szájam széle.
– Mindegy, te akkor jössz, amikor csak tudsz.
Óriási elismerésnek éreztem a szavait. Hogy Vili bácsi kiváló szemmel szúrt ki, azt az bizonyítja, hogy öt évvel később, 1967-ben a lovával, Aranyálommal nyertem lovasiskolák közti országos bajnoki címemet díjlovaglásban, majd ugyanebben az évben Rosszcsonttal a csehszlovák bajnokságban díjugratásban lettem második. Vili bácsi eleinte nem szelektált, mind a három szakágban indított minket versenyeken, így militaryban is versenyeztem.
1972 – hiába az eredmény, ha még előnyben az idősebbek
1968-ban, amint leérettségiztem, a katonaság miatt a sportszázadba kellett bevonulnom, ahonnan a Honvéd igazolt le. A szintén Szombathelyen birkózó Hegedűs Csabával együtt jöttünk Budapestre, és a költözést követő évben már a katonaegyesületnek nyertem Palavesszővel országos bajnoki címet. A Honvédban ragaszkodtak hozzám, azt szerették volna, hogy katonaság után is maradjak ott. Dr. Pál János, az Országos Lótenyésztési Felügyelőség vezetője, a Magyar Lovas Szövetség akkori elnöke azonban levelet írt a Honvédnak, mondván, szükség van rám. 20 évesen rám bízták az állami ménesek kiválasztott egyedeinek a képzését, versenyeztetését a Nemzeti Lovardában. 24 ló felett diszponáltam a Tattersallban.
Közel álltam hozzá, hogy 1972-ben Palavessző nevű lovammal – amelyet a Honvédból magammal vihettem a Budapesti Lovas Klubba – military lovasként kijussak a müncheni olimpiára, de az eredményektől függetlenül az idősebb lovasokat részesítették előnyben a válogatásnál.
Az Európa-bajnokság előtt a kiskunhalasi edzőtáborban kondicionális edzésként a military válogatott leállt a sorkatonák ellen focizni. Éppen kapura lőttem, amikor az egyikük két lábbal belém ugrott. 49 centis spirál-, háromszoros nyílt törést szenvedtem a jobb lábamon. A lábfejem felugrott a térdemig, úgy húzták vissza, hogy három hónapig átfúrt sarokcsonttal feküdtem, majd egy éven át hordtam gipszet. Nem jött teljesen rendbe a lábam.
A díjugratás, de a military végképp veszélyes. Az akadályok leküzdése közben gyakran előfordulhat esés, bukás. Ezért a felépülésem után már nem engedtek mind a három szakágban versenyezni. Döntés elé állítottak: bemegyek hivatalnoknak az Országos Lótenyésztési Felügyelőség központjába, vagy csak díjlovaglásban versenyezhetek, mert az kevésbé kockázatos. Persze, hogy az utóbbi mellett döntöttem.
1980 – és akkor jött Snitta úr, az úri szabó
Az 1976-os olimpia ezek után szóba sem jöhetett, de három évvel később, 1977-ben kaptam egy Bordal nevű lovat. 1972 februárjában Hortobágyon született, és „kísérleti termékként” látta meg a napvilágot – Dr. Bodó és Dr. Ócsag professzorok tenyésztették anyai ágon nóniusz, apain angol telivér keresztezéseként. A mérete és a behatárolt mozgása alapvető hátránynak tűnt, de emellett azonban technikailag elképesztő dolgokat tudott elsajátítani. Autodidakta módon, önedzőként vágtam bele a díjlovaglásba. Két év múlva, 1979-ben megnyertük az első magyar bajnoki címünket.
Ekkor Bordallal már uraltam a szocialista országok versenyeit. Ez idő tájt még nem kvalifikációs, hanem nemzeti nevezéses alapon lehetett az olimpián indulni, és úgy festett, megyünk Moszkvába. Előtte azonban történt valami: a politika felülírta a reményeimet.
Amikor 1979-ben egy bázeli lókipróbálásról jöttem haza, Hegyeshalomnál két határőr meg egy civil – ahogy akkor szokás volt –, felszállt a vonatra vám- és útlevélvizsgálatra. Odaadtam az útlevelemet, ellenőrzésre.
„No, Dallos úr, akkor a két csomagjából vegye le a baloldalit” – szólt az utasítás. Levettem. „Nyissa ki!”. Kinyitottam. Mit látok: egy lapot legfelül, rajta öles betűkkel:
Az emigrált magyarok megünnepelték október 23-át.
Én hívő ember vagyok, az egy élő istenre esküszöm, a mai napig nem tudom, hogy került oda ez a lap az amúgy valóban általam vásárolt lovas magazinok tetejére. Na, onnan kezdve Budapestig nem tágítottak a kabinból.
Szerencsére, mivel csak ezt az egy újságpéldányt találták a táskámban, nem lett nagyobb bajom belőle.
A furcsa esetnek két kézzel fogható következménye lett. Onnan kezdve, ha a lakásban felvettük a telefont, azonnal kattant. Minden lépésemet figyelték, lehallgattak. De az igazi arculcsapás az a moszkvai olimpia előtt ért. Kivívtam a jogot az utazásra, a szövetség be is nevezett, már azt is tudtam, hogy a 15. lovas leszek a programban. Moszkva előtt büszkén feszítettem a többi sportolóval együtt a Vígszínházban, letettem én is az olimpiai fogadalmat. Utána Hargitai Jánossal, a kiváló díjugratóval beküldtek minket a Petőfi Sándor utcában található úri szabászatba az utolsó simítások végett. Snitta úr hivatalból itt szabta méretre az olimpiai formaruhákat.
Beléptünk, köszöntünk. Snitta úr ránk nézett, biccentett, majd odavetette:
– Magát hogy hívják?
– Hargitai János.
Hosszú másodpercekig böngészte a listát. Mintha kereste volna a nevünket, de végül csak megszólalt:
– Maga? Neeem. Magának nem lesz ruha, mert az anyja nemrég disszidált.
Janiba belefagyott a vér, de én is lemerevedtem. A szabó rám nézett.
– És maga kicsoda?
– Dallos Gyula, tisztelettel.
Itt már nem vacillált annyit.
– Maga is itt van a listán, de nem megy sehova, mert az áll a neve mellett: politikailag megbízhatatlan – hadarta el egy szuszra rám sem nézve. Az ügyünket Toldi Ferenc újságíró „A bordalos Dallos esete” címen megírta, de nem engedték megjelenni a cikket.
Szegény Snitta úrra bízták, hogy öntse a nyakunkba a feketelevest, mert még a lovas szövetségben sem merte senki szemtől szembe megmondani nekünk, hogy feketelistára tettek minket. Ezzel olimpiák tekintetében egy évtizedre meg is pecsételődött a sorsom. Igaz 1984-ben, Los Angelesbe az ismert politikai okok miatt egyetlen magyar sportoló sem utazott, és 1988-ban Szöulban azért sem vehettem volna részt, mert az egyre idősödő, 16 éves, amúgy is nehezen szállítható Bordallal már magam sem mertem bevállalni a hosszú repülőutat.
Hirtelen beköszöntött a kapitalizmus
A rendszerváltás előtti években az egyre puhuló szocializmus magával hozta a lehetőségeket. Míg a kommunista időkben a keleti blokkban a lóra, mint mezőgazdasági eszközre tekintettek elsősorban, a nyugati világban a legszebb, legképzettebb versenylovakat a legnagyobb becsben tartották. Mindhárom lovas szakág a leggazdagabbak passziója, ahol dollár százezrekben, milliókban mérik egy-egy képzett versenyló értékét. Királyok, államfők, milliárdos üzletemberek vásárolnak lovat, fizetik a teljes ellátását, képzését a belovaglókkal együtt. A többség fel sem ül a hátára. Vagy a feleségnek, gyereknek vásárolják, vagy szimplán azért a gyönyörért veszik, amit egy-egy versenyen élnek át a lelátón, miközben nézik azt a harmonikus együttes mozgást, amit ló és lovasa bemutat. Ha még sikert is érnek el, büszkén fogadják a gratulációkat a díszpáholyban.
A világ lovassportjának egyik központja Nyugat-Európa, azon belül is az angolszász nyelvterület. Itt rendezték a komolyabb versenyeket, ahova sportolóként mi is kijutottunk. Ezeken a nagydíjakon azonban nem csupán a sport játszotta a főszerepet, hanem az üzlet is. Lovakat adtak-vettek, számos alkalommal rendeztek árveréseket is szabad programként, aki figyelt, sokat tanulhatott.
A nagydíjakon a tehetős emberek csodájára jártak, hogyan versenyeztünk Bordallal, az egyszerű hortobágyi „parasztlóval”. Az évek alatt olyan technikai tudásra tettünk szert, amely a német lovak atletikusságát is felülmúlta. Egy kézbe vettem a szárat – akkor még lehetett –, és olyan zenés nagydíj kűrt lovagoltam, hogy rendszerint felállva tapsoltak. Nem hitte el a világ, hogy meg tudtam verni a német Reiner Klimkét a hazájában, aki pályafutása alatt hat olimpiai aranyat, két bronzérmet nyert a nyári olimpiai játékokon.
Egyik verseny után odajött hozzám Franz Steiner, az egyik legeredményesebb német díjugrató lovas.
– Figyelj, Gyula, nekem van egy rakat lovam, gyere, nézz körül, amelyiket kiválasztod, azt lovagolhatod. De ha nem találsz neked tetszőt, elmegyünk egy lókereskedőhöz, és megveszem azt, amelyiket szeretnéd.
Így jutottunk el egy bajor lókereskedőhöz, Maroks úrhoz. A tulaj elénk vezetett öt pompás állatot. Jött az első – ingattam a fejem, köszönöm nem. Jött, a második, harmadik, negyedik, ötödik, csak nem tetszett egyik sem. Rettentően megsértődött rám az ember, Steiner barátom is fülig vörösödött, micsoda kellemetlen helyzetbe hoztam. Miközben elnézést kért, szabadkozott, odaszóltam az úriembernek:
– Uram, az istállóba azért benézhetek?
– Azt csinál, amit akar – válaszolta legyintve.
Lépdeltem egyik boksztól a másikig, és látom ám, hogy a sok díszes fémlapra vert pedigré és eredménylista mellett néhány lónak csak krétával van odafirkantva a neve. Az egyik ilyen bokszban megláttam egy nagy szürke lovat. A Drukit nevet bogarásztam ki nagy nehezen a krétakaparásból.
Kisétáltam a még mindig értetlenkedő két némethez.
– Uram, van ott az istállóban egy nagy szürke ló, krétával van felírva a neve.
– Ja, azok az NDK vágólovak. Mit akar velük?
– Az nem baj, nekem az a Drukit nevű kellene!
– Azzal meg mit akar? Fel sem ülünk rá.
– Nem baj! Csak hozzák ki egy nyereggel meg egy kantárral.
Amint felültem rá, elkezdett ágaskodni. Ha jobbra akartam menni vele, balra tartott és fordítva, mégis éreztem benne valamit. Szegény Steiner állt a pálya közepén és nézett döbbenten. Amikor összeakadt a szemünk, biccentettem a fejemmel és a szememmel:
Ez lesz az a ló, ami kell nekem!
A kereskedő minden bizonnyal hülyének nézett. Négyezer márkáért, vágó áron odaadta nekünk, majd Steiner elszállíttatta nekem Budapestre, a Tattersallba. Fél év múlva nagydíjban mentem vele, újabb egy évvel később 200 ezer márkáért egy német válogatott lovas vette meg tőle a lovat.
Steiner a sikeres üzletet követően újabb ajánlatot tett:
– Ide figyelj, Gyula. Én relatív kis hal vagyok ebben a német lovas életben. De az ország egyik leggazdagabb embere, Alexander Moksel imádja a lovakat. Bemutatlak neki, és ha meg tudod nyerni magadnak, megfogtad az isten lábát.
A kulcsfigura, aki több pályafutást tett sínre
Moksel úr egyfelől úgy vált Németország közismert emberévé, mint Franz Josef Strauss, Bajorország miniszterelnökének gazdasági tanácsadója. Másfelől a világ egyik legnagyobb húskonszern-tulajdonosaként. Ez a hihetetlenül éles eszű üzletember temérdek pénzt költött a hobbijára, a lóra. Természetesen kereskedőként ezt sem ész nélkül tette. Szigorú fiskális szemlélettel hatalmas lovas birodalmat épített fel az évek alatt. A legjobb lovasokat gyűjtötte maga köré, többek közt szponzorálta a németek négyszeres díjugrató olimpiai bajnokát, Ludger Beerbaumot is. Rengeteg lovat tartott, amelyekből adott azoknak a kiszemelt versenyzőinek, akikben hitt, mert bízott a tudásukban. Végtelenül egyszerű elven működtette a lóbizniszét:
A következő alkalommal, amikor kijutottunk a feleségemmel Németországba, Steiner elvitt Moksel úr lovas birodalmába. Érkezésünkkor a német agrárminisztérium képviselői éppen fedező méneket mustráltak. Csatlakozhattunk a szakértőkhöz. Hozták sorban a lovakat. Épp egy Pink Floyd nevű sárga mént állítottak elénk, amikor Moksel úr hirtelen felém fordult, és nekem szegezte a kérdést: „No, kis magyar barátom, erről mi a véleményed?”
Röviden így minősítettem:
– Hátul billeg, az ilyen ló nem tudja fölvenni a súlyt, ami számomra azt jelenti, nem lehet vele túl nagy szakmai elvárása az embernek.
Elkerekedett Moksel úr szeme, ráförmedt a mellette álló unokaöccsére:
– Hova tetted a szemed! 200 ezer márkát kidobtunk az ablakon, ehhez képest a kis magyar mit mond rá!
Kiderült, előtte három nappal ezt a tetemes összeget fizette ki érte az unokaöccse javaslatára. Mindenki megszeppent, mert az irdatlan gazdag és nagy hatalommal bíró Moksel úrnak ritkán mertek nemet mondani. Én meg, mit sem sejtve, őszinte magyar gyerekként jeleztem neki, messze nem ér annyit a lova, mint amennyit kifizetett érte.
Hozták folyvást a lovakat tovább, immár nyereggel, lovassal a hátukon. Moksel úr le nem vette a szemét a lovakról, de közben mindegyikről kikérte a véleményemet. Aztán hatalmas szivarral a szájában újra felém fordult:
– No, kis magyar, hoztál magaddal lovasruhát?
– Persze! Lovasembernél mindig kell legyen lovasfelszerelés! – vágtam rá
– Akkor itt van ez – mutatott rá az egyikre –, ülj fel rá, csinálj vele ugrásváltást, mert láthatod, nekik nem megy.
Átöltöztem, felültem a kijelölt lóra, és tettem, amit kért. Moksel úr annyira figyelt, hogy a szivarját majdnem elnyomta a fedett lovarda kóblijának üvegfalán.
– Hát nézzék! – kiabálta. – Meg tudja vele csinálni! Az én belovaglóim meg nem.
Amikor leszálltam, odajött, megölelt és annyit mondott.
– Te vagy az én emberem! Válassz három lovat, itt a sofőröm, kapsz egy utánfutót, felrakjuk őket, és viheted is Budapestre. Én ezeket üzleti vállalkozásból veszem, ha nyerek rajtuk, mindenki jól jár.
Imádta, szerette a lovakat, de a veszteséget nem tűrte. Mindenben a profitot tartotta szem előtt, még a hobbijában is. Ebből a nemes gesztusból, hogy felajánlotta nekem a lovait kiképzésre és versenyzésre, azaz az én szaktudásomból, és napi munkámból jelentős hasznot termelt az évtizedek alatt. Megbízott bennem, de a feleségem és később a lányom tudásában is, hisz mindketten remek lovasok.
Hogy nekem mi hasznom származott mindebből? Egyrészt olyan minőségű lovakhoz juthattam hozzá, amilyenekhez egyébként nem lett volna soha lehetőségem. Ha nem Moksel úr lovain ülök, nem lett volna sanszom felkerülni a világelitbe, és ott két évtizeden át stabilizálni a helyemet. Másrészt a Tattersall számára jelentős bevételt biztosítottam, előfordult, hogy tíz külföldi, általunk trenírozott ló itt tartózkodását, etetését fizette márkában. Harmadrészt, én ugyan nem részesültem a lovak profitjából, de kaptam használatra lószállítót, utánfutót, dzsipet, ezekkel e téren is felvehettem a versenyt a világ élvonalával.
Aktion és társai
Hogy mit nézek először egy lovon? Soha nem a származását, az arányokat nézem, ahogy az alkati hibákat sem keresem. Mert a lényeg, hogyan enged közel magához, miként tudsz a lehető legrövidebb időn belül magas szinten olyan harmóniát kialakítani vele, amelyben a veleszületett adottságait meg tudja mutatni. Amikor megveregetem a pofáját, és a szemében látom a nyugodt csillogást, miközben a szemével leköveti a mozdulatomat, azaz úgy reagál, ahogy adom neki az ütemet, akkor képes lesz velem együttműködni. Amelyik egy irányba figyel, mint a malac, azzal ne akarjál hosszú távon barátságot kötni.
Aktion, ez a holland származású szürke mén 1982. május 6-án született. Impozáns megjelenése mellett számos egészségügyi hibával rendelkezett. Kiderült, hogy a nehezen kezelhető karaktere miatt először nem is akarták ménnek választani, később mégis tenyészmén lett Hollandiában, és elkezdték az ugrósportban képezni, de egy profi belovagló lányt megnyomorított, eltörte a gerincét. Veszélyesnek nyilvánították, eladták egy svájci lókereskedőnek Daniel Ramseiernek. Ő sem tudott vele menni, eladólistára tette. Előttem hat gazdája próbálkozott Aktionnal, senkinek sem sikerült harmonikus kapcsolatot kialakítania vele.
Aktionnal az lett a szerencsém, hogy rajtam kívül senki sem tudta lovagolni, csak idősebb korában Zsófi lányomat engedte közel magához. Eleinte rettentően szenvedtem vele, de az 1990-es év végére már úgy összecsiszolódtunk, hogy elkezdtek jönni az eredmények. Sikerült kvalifikálnunk magunkat az 1991-es donaueschingeni Európa-bajnokságra, ahol óriási meglepetést keltve a hetedik helyen végeztünk. A versenyt végignézte Joseph Neckermann, az áruházlánc tulajdonosa, aki nem mellesleg maga is kétszeres olimpiai és négyszeres Európa-bajnok díjlovas. A díjátadást követően odajött, belépett a körém csoportosuló gratuláló társak közé, és megszólított.
– Uram, az ön eredménye díjlovaglásban olyan nagy meglepetés, mint amikor a kanadai jégkorongcsapatban egy „néger” üti a gólokat!
Mindenki dőlt a nevetéstől.
1992 – Barcelona, ez a méreg, nem a ciánkáli
Az 1992-es olimpia változást hozott a lovassportban. Míg 1988-ig a nemzetek nevezték a lovasokat, ’92-től már csak azok indulhattak, akik év közben kvalifikálták magukat. Aktionnal ezt gyerekjátékként teljesítettük, minden ranglistán a világ élvonalában álltunk, az Eb után pedig már az egész világ a csodás képességű szürkéről áradozott. De a szabályok arról is rendelkeztek, hogy Barcelonában csak olyan lóval lehetett díjlovas négyszögbe lépni, amelyik a versenyző nemzetének tulajdonában van az olimpia évének első napjától. Márpedig Aktion német papírokkal rendelkezett.
Az Eb-t követően ezért több lovas nemzet meg akarta vásárolni, hogy a csapatversenyben biztos pontot jelentsen. Ezért hetente utaztak Magyarországra kipróbálni, mondván, ha ez a kis magyar így tud menni ezzel a szép szürkével, úgy ők egészen biztosan többet tudnak kihozni belőle. Egytől-egyig felsültek. Senki sem vette meg, ezért nálam maradt.
Jöttek a B tervvel, akkor váltsak én állampolgárságot. A németnek vagy az osztráknak még alapja is lehetett volna, mivel dédapám, Gróf Julius Löw még Ferenc József kamarása volt. A németek Moksel úron keresztül házat, tízezer márkás fizetést ajánlottak, ha a német színekben versenyzés mellett felügyelem a 60-80 díjlovát a vásárlástól a kiképzésig.
Moksel úr mindezt értékelte és elfogadta. Továbbá hosszú távon gondolkodott bennem, ezért úgy döntött, egy egyszerű megoldással átvágja az olimpiai szabály okozta gordiuszi csomót – eladta Magyarországnak Aktiont. A Magyar Lovas Szövetség akkori elnöke, Dr. Papócsi László, a Bábolnai Mezőgazdaság igazgatója előteremtette a szükséges összeget. Moksel úr végtelenül korrekt ajánlatot tett, a vételáron adta oda Aktiont, nem kereskedett rajta, holott a ló értéke akkor már a bekerülésének sokszorosára emelkedett. Az üzletben egyetlen, de számomra fontos kikötést tett: a lovat beleegyezésem nélkül a magyar állam nem adhatja el. Zöld lámpát kaptam hát Barcelonára, és hála a rendszerváltásnak, ebbe már semmi sem szólhatott bele.
Óriási kihívásokkal terhelt ez a gyönyörű sport. A ló és az ember, ez a két teremtett élőlény hihetetlen dolgokra képes együtt, de hihetetlen fordulatok is megtörténhetnek velük.
A humánum alapvető tulajdonsága a féltékenység. A munkát, azt, hogy mennyit dolgozol, senki sem irigyli, de annak eredményét már nagyon is.
Aktionnal a világkupákon aratott győzelmek, az 1991-es Eb 7. hely nagy sikert jelentett számomra, de bizonyos körökben mégsem örültek neki annyira. Egy német tulajdonú lovat két év alatt fejlesztettem nemzetközi elit szintre, de Moksel úr nagyvonalúságának köszönhetően mégis magyar lóval utaztam az olimpiára.
Nagyszerű formában érkeztünk Aktionnal Barcelonába. A nemzetközi és a hazai újságok okkal harsogták, Magyarország éremesélyes lovaglásban. Feleségem jött ki velem lóápolóként, hiszen Aktion rajtam kívül még őt fogadta el. Letöltöttük a kötelező karantént a Királyi Lovas Klubban, elkezdtük az edzéseket, szenzációsan mozogtunk. Remek sorsolást kaptam, második nap utolsó előtti lovasaként vártam a rajtot.
Erre a verseny napjának reggelén, amikor odaértünk a lovam bokszához, mit látunk? Aktion mind a négy lába feldagadt, a ló láthatóan szenvedett, nem kapott levegőt. Azonnal orvost hívtunk. 41 fokos lázat mértek nála, és elkülönítették, mert vírusfertőzést állapítottak meg.
Egyértelmű, hogy valaki adott neki valamit. Egy „cukrot”, egy „répát”. Egész addig azt hittük, a gazdagabb, eredményesebb lovasoknál azért van éjjel-nappal lovász az istállóban, mert ők megtehetik ezt is. Na, innen kezdve mi is így tettünk, bárhova mentünk, éjjel-nappal vigyázott Aktionra valaki az istállóban.
Hogy hányadik helyre érhettünk volna oda Barcelonában? Nem tudom. De erre a kérdésre helyettem választ ad az 1993-as Európa-bajnokság. Harmadikok lettünk. Platthy Zsiga bácsi 1936-os olimpiai bronzérme óta – Gömbös Gyula Sellő nevű lovával – nem szerzett a magyar lovassport érmet világversenyen. A négy olimpiai bajnokból csak kettő tudott megelőzni. Mögöttem végzett, aki számított mind. Egyértelművé vált, hogy Aktionnal a világ legjobbjai közé kerültünk.
1996 – Atlantában az orvosok „furcsán” értelmezték a szabályt
Az olimpiát követő években az 1994-es hágai világbajnokságon elért 7. hely is mutatta, Aktion folyamatos tartósan képes hozni a formáját. Így indultam neki az 1995-ös Los Angeles-i világkupadöntőnek. Egyfajta próba- vagy előolimpiaként tekintettek rá világszerte. Az akklimatizációt és a kötelező egyhetes karantént követően Aktion kiválóan teljesített – 6. lett, a közönség felállva tapsolta.
A sajtófogadáson félrehívott a szövetség alkalmazottja és egy amerikai házaspár. Utóbbi tízezer dolláros fizetést ajánlott – edzői állásért cserébe –, az egész családomnak kettős állampolgárságot biztosítottak volna, ha Aktionnal az olimpia előtt hajlandóak vagyunk kiköltözni, és ezáltal amerikai színekben, az amerikai csapat tagjaként indulni az atlantai olimpián. Udvariasan nemet mondtam nekik is, amit nehezen fogadtak el. Sírógörcsöt kapott a házaspár. A legnagyobb lovas szaklap, a Reiter Revue közepén színes képpel harsogta: „A magyar szívét nem tudták megvásárolni az amerikaiak.”
Amikor a Georgia Nemzetközi Lovasparkban a verseny előtti állatorvosi szemlére felvezettem Aktiont, a legnagyobb megdöbbenésemre azt mondta az amerikai állatorvosi bizottság vezetője: „Holding box.” Meg sem mozdultam a lóval addig. Ott ért a következő sokk, mert csánkpróbát végeztek Aktion lábain. Feleségem ezúttal nem utazott velem, Magyarországról faxolta át a szabályzatot, hogy az állatorvosi bizottság nem érhet hozzá a lóhoz, csak szemlélheti. Ők mégis megcsinálták a csánkpróbát, ami körülbelül olyan, mintha a kézilabdázónak kifordítják a vállát, majd odaadják neki a labdát, mondván: lássuk, hogy dobsz átlövést vagy hétméterest.
Természetesen Aktion sem ment tisztán ezt követően. Erre hivatkozva az orvosi bizottság nem engedett rajthoz állni az atlantai olimpián. Hogy miért történt mindez? Meggyőződésem, azért, mert egyrészt nem hagytam, hogy megvegyék a szívemet, visszautasítottam az amerikai állampolgárságot, ezzel az amerikai csapattagságot. A másik oka még az lehetett, hogy Barcelona bajnoka, Nicole Uphoff Rembrandt nevű lovával nem fért be a német csapatba, de mint címvédő egyéniben indulhatott. Ugyanakkor 50 főben maximalizálták az indulók létszámát, ő lett az 51. így. Kinek kreáltak okot, hogy kivegyék a versenyből? A kicsi magyarnak, aki szintén csak egyéniben indulhatott volna.
Magyarként sosem rendelkeztem sportpolitikai háttérrel, amely ellensúlyozni tudta volna ezt durva érdeklobbit, ami a nemzetközi lovassportban tetten érhető. Ebben az abszolút szubjektív sportban – pont mint a tornában, műkorcsolyában – nem lehet elképzelni, mi mindent kellett lenyelnem. Előfordult, hogy a párizsi világkupán már jószerivel ott tartottam a Volvo kulcsát a kezemben, amikor utolsóként pályára lépett Monica Theodorescu, a németek olimpiai bajnoka, élete legrosszabb kűrjét lovagolta, mégis megnyerették vele a versenyt. A zsűrielnök a sajtótájékoztató előtt félrehívott:
Nehogy merjél tiltakozni, de tudd, a háromszoros német olimpiai bajnok előtt nem lehetett tied a Volvo!
2000–2012, a remek lovas ló nélkül semmit sem ér
A 2000-es olimpiára a már 18 éves Aktionnal nem lehetett esélyem kijutni. Az irdatlan hosszú, költséges és veszélyes repülőutat már nem mertük bevállalni. Ugyanebben az évben Brémában a top20-as versenyen vett részt utoljára nemzetközi nagydíjon. Búcsúzóul kapott a Nemzetközi Lovas Szövetségtől egy gyönyörű fekete lótakarót, rajta arany betűkkel a „Köszönjük Aktion” felirattal. Zsófi lányom még indult vele kisebb díjakon, Ausztriában, ahogy a magyar bajnokságokon én is.
2004-re, 2008-ra nem maradt olyan lovam, amelyikkel kvalifikálni tudtam volna magam az olimpiára, de 2010-ben egy spanyol tulajdonostól megkaptam képzésre a Piconero IV nevű spanyol mént. Olyan szépen fejlődött, hogy 2011-ben visszatértem vele a nemzetközi szintre. 61 évesen megnyertem vele Seckauban a nagydíjat, az eredményei alapján újra felvetődött az olimpiai indulási reménye, de spanyol színekben. 2011 decemberében a Budapest Sportcsarnokban megrendezett lovas show után a spanyol tulajdonos odajött hozzám. Félrehívott, és belekezdett az ismert nótába. Falhoz állított, mondván: vegyem fel a spanyol állampolgárságot, és a londoni olimpián induljak Piconeróval spanyol színekben, mert ha nem, másnap kiveszi a lovat alólam és hazaviszi. A németek, az amerikaiak után nemet mondtam neki is.
A ló adott nekem mindent
Egyik oldalon rettentő sokat, mindent, amit csak lehet, a lovassportnak köszönhetek. Másik oldalról bár 1972 és 2012 között akár az összes olimpián részt vehettem volna, mégis csak kettőre jutottam el, és nemhogy a csúcseredmény, amit Magyarországon leginkább számon tartanak, az olimpiai érem maradt el, de még az indulás lehetőségét is elvették tőlem.
Ellenben soha, semmilyen kudarc nem nyomott le úgy a padlóra, hogy abból ne tudtam volna felállni. Vallom, csak az tud igazán fölemelkedni, aki a poklot is megjárta. Nekem a sport, a ló szeretete és a családi háttér biztosította azt az extra impulzust, amibe kapaszkodhattam. Az évtizedek alatt több lóval tudtam dicsőséget hozni hazámnak. Mindezt egy olyan társadalmi környezetben, ahol a politikai és a gazdasági élet legnagyobbjai a rendszeres résztvevők. Ezért egyáltalán nincs hiányérzetem, a világ legboldogabb emberének, a jó isten kegyeltjének tartom magam.
A ló hihetetlen rangot, értéket képvisel. Amióta az olajsejkek is beszálltak ebbe a játékba, végképp elszabadultak az árak. Ki lehet jelenteni, manapság csak olyan összegért lehet minőségi versenylóhoz jutni, amelyet már egy tehetősebb ember sem tud megengedni magának. Ilyen értelemben a szakma is sérül. Magyarországon is akadnak olyan tehetséges, szorgalmas, jó érzékű lovasok, akik azért képtelenek minőségi lóhoz hozzáférni, mert a közelébe sem jutnak ezeknek a társadalmi köröknek.
Hálát adok a sorsnak és a jó istennek, hogy életem jelentős időszakában beletartozhattam ebbe a szűk világelitbe, és lóra ülhetek még 70 évesen is. Olyan családom van, amely kibírta ezt a sok évtizedes hatalmas küzdelmet. Amit igazán szeret az ember, azt képtelen abbahagyni, bármit is tesznek ellene. Hovatovább, ha holnap, hetvenévesen alám tennének egy megfelelő képzettségű lovat, képes lennék jövőre akár olimpián is lovagolni. Végül is Joseph Neckermann 1972-ben, hatvanévesen nyert érmet a müncheni olimpián. Én hetven leszek április 11-én. Ez a tíz év meg nem oszt, nem szoroz.
Fotó: Marjai János /24.hu
