Kaló Sándor 1944. március 16-án született a Hajdu-Bihar megyei Egyeken. 1958-ban került Tatabányára vájártanulónak, de mire 1961-re elvégezte az iskolát, már bekerült a másodosztályban szereplő helyi felnőttcsapat keretébe.
A Bányászati Aknászképző Technikum mellett komoly figyelmet fordított a kézilabdára is, és Albrecht Miklós szövetségi kapitány az NB II-ben is felfigyelt a játékára.
„A kapitány Győrben a szovjetek ellen játéklehetőséget adott nekem, amit két góllal is sikerült meghálálnom. Olyan kiemelkedő játékosok közé kerülhettem, mint az ózdi Marosi István, a tatabányai Simó Lajos, vagy a két honvédos klasszis, Adorján János és Kovács László.
Ez az első válogatottság nagy lendületet adott a további pályafutásomnak is, mivel láttam, hogy az elvégzett munka gyümölcsözik
– nyilatkozta néhány éve a Jochapress.hu-nak.
A kedvéért ezrek jártak kézilabdameccsekre
A Tatabányai Bányász 1967-ben hosszú idő elteltével került fel ismét az élvonalba. „Tagjai között volt (Brognich Vilmos) és jelenlegi válogatott játékos (Kaló Sándor) is található, s különösen ez utóbbi fejlődése szempontjából nem közömbös az élvonalba kerülés” – írta a Nemzeti Sport 1967 márciusában.
Nem sikerült azonban a bennmaradás, a Tatabánya csupán a Debreceni Dózsát és a Martfűi MSE-t tudta megelőzni. A csalódottságon az sem segített, hogy a balkezes jobbátlövő, Kaló lett a gólkirály.
„Amolyan biztos másodiknak gondoltam magam a Marosi Pisti mögött. Amikor aztán megtudtam, hogy megelőztem őt, az első pillanatban el sem akartam hinni. Hogy örültem-e?… Hát persze, hogy örültem, bár meg kell mondanom: ez az öröm most cseppet sem lehetett maradéktalan” – nyilatkozta a Nemzeti Sportban.
Egy év kihagyás után a Tatabánya azonnal vissza is jutott, és öt olyan szezon következett, amikor a csapat a 4-7. hely valamelyikén zárt. Kaló nem állt le a gólokkal, 1969-ben – az Elektromosban szereplő Vass Sándorral holtversenyben – ismét gólkirály lett.
„A Tatabányai Bányász három válogatott kézilabdázója, Kaló Sándor, Simó Lajos és Szabó László a helyi sport-barátok kedvencei közé tartozik. Kedvükért ezrek járnak a hazai bajnoki mérkőzésekre és ismerkednek a kézilabdával. Amikor az elmúlt év végén a bányászcsapat a kézilabda MNK döntőjében a Budapesti Spartacus ellen játszott és a tévé is közvetítette a mérkőzést, a város apraja-nagyja ott ült a készülékek előtt és szurkolt a győzelemért. Az elmúlt esztendőkben bizony a bányászszurkolók nemegyszer kerestek és találtak vigaszt kézilabda-mérkőzéseken. Itt is gólokkal mérik a győzelmet. A vigaszt osztók között mindig ott volt Káló Sanyi látványos góljaival, Simó Lajos ötletes, átgondolt irányító játékával, az utolsó mérkőzéseken pedig Szabó Laci bravúros védéseivel.
Sportoló aligha ismerhet felemelőbb érzést, mint amit a társak és a szurkolók feléje áradó szeretete kelt. A Bányász kézilabdázóinak az elmúlt esztendőben a megbecsülésből nem kevés jutott osztályrészül
– olvasható a Képes Sport 1970. február 17-én megjelent számában.
Hat éven át minden bajnokin gólt szerzett
1970-ben megnősült, legalábbis a Nemzeti Sport egyik anyaga erre is vezette vissza gyengébb formáját.
„Kaló Sándor tizenegy éve játszik a Tatabányai Bányász csapatában. Kétszer gólkirály volt az NB I-ben, egyszer pedig az NB I B-ben, 1967-ben az év játékosává választották. De forog a kézilabdázó formájának is a kereke. Kalónak ugyanis nemcsak a sikerrel, hanem a balsikerrel is szembe kellett néznie. Ez tavaly következett be. Fásultan, a régi lendületét vesztve játszott, aztán a nősülése is egy kissé elterelte a figyelmét a játékról. A sikertelenség valahol megtámadta az önbizalmát is. Ebben a változásban erőt adó fordulatot jelentett, amikor megkapta a meghívót a válogatott alapozására” – írta a lap 1971. május 4-én.
A nagy áttörést az 1974-es bajnokság hozta meg, amikor a Bányász egy ponttal megelőzte az Elektromost és bajnoki aranyérmet szerzett.
A csapat 1976-ben és 1977-ben ezüstérmes, 1978-ban és 1979-ben bajnok lett, 1978-ban még a Magyar Kupát is elhódította, Kaló pedig (1967 után másodszor) az év kézilabdázója lett.
De hányszor játszott a válogatottban?
A válogatottban 1965 és 1978 között szerepelt, tagja volt az 1972-es müncheni olimpián, valamint az 1967-es és 1970-es világbajnokságon egyaránt 8. helyezett nemzeti csapatnak.
A kezitortenelem.hu adatai szerint 130 alkalommal lépett pályára, ezzel az örökrangsor 41. helyén áll. Más kérdés, hogy amikor 1977. február 23-án a magyar szövetség elbúcsúztatta egy Norvégia elleni, 30-23-ra megnyert barátságos mérkőzésen, akkor a sportnapilap szerint 148. alkalommal lépett pályára a nemzeti csapatban.
Sőt, 1978 novemberében ismét meghívást kapott, erről a Képes Sportnak így nyilatkozott:
„Megbeszéltük a dolgot Faludi Mihállyal. Ő kérte, hogy legyek a csapat segítségére. Én, remélem, be tudok illeszkedni a játékba. Ha úgy érzem, hogy ez nem sikerül, akkor persze nincs értelme a jelenlétemnek.”
Bajnokcsapatot csinált az Építőkből
1980-ban vonult vissza, de addigra már a helyi utánpótlásban is dolgozott, az ifjúságiak – Marosi Lászlóval és Sibalin Jakabbal – vele lettek országos bajnokok. Úgy tűnt egyenes út vezet a felnőtt csapat kispadjára, végül mégis Veszprémben kötött ki.
„Tatabányán már mindenben megállapodunk a klubvezetéssel, hogy én leszek a felnőtt csapat edzője frissen szerzett edzői diplomámmal, de aztán váratlanul változtak a feltételek. Például nem az lett a segítőm, akit én választottam. Nekem meg felsejlett, ha már az elején nem úgy van, ahogy megbeszéltük, akkor mi lesz a folytatásban. Ezért felhívtam Hajnal Csabát, a Veszprém ügyvezető elnökét, hogy ha továbbra is úgy gondolja, hogy én legyek az Építők edzője, akkor megyek” – emlékezet vissza a Veol.hu-nak.
1982–83 között Kovács László szövetségi kapitány mellett a válogatottnál is dolgozott, a nagy sikerek azonban klubszinten érték. A Veszprémi Építőkkel 1984 decemberében éppen a Tatabánya ellen nyert Magyar Kupát (MNK-t, ahogy akkor nevezték), 1985 októberében pedig a Veszprémi Építők első bajnoki győzelmét ünnepelhette játékosaival.
A sikerszéria megmaradt, a klub 1985-ben és 1986-ban is kupagyőztes lett, és utóbbi évben megvédte bajnoki címét is.
Majdnem Barca-bravúrtól az Eb-aranyig
1989 augusztusában a Várpalotai Bányász NB I-es csapatával két évre szóló szerződést kötött, ezt 1991-ben újabb kettővel megtoldotta, így a nevéhez fűződött a klub történetének legjobb élvonalbeli szereplése: a várpalotaiak 1992–93-ban a 4. helyen végeztek.
Közben a válogatottnál Joósz Attila kapitány mellett elvállalta a másodedzői feladatokat, így a barcelonai olimpia 7. helyének megszerzésében is tevékeny részt vállalt. Az már a nyári játékok előtt véglegessé vált, hogy Barcelona után ő lesz a szövetségi kapitány, a csapat az első Eb-n vele érte el a 7. helyet, majd zárt a csalódást keltő 17-20. helyen az 1995-ös izlandi világbajnokságon.
1997-1998-ban visszatért Veszprémbe, ahol ismét bajnok és kupagyőztes lett a Fotex KCV-vel, ráadásul a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében közel állt a csodához a Barcelona ellen. A spanyoloknak kétszer is fel kellett állniuk a padlóról: először, mikor a veszprémi meccsen 14 perccel a lefújás előtt 10 gólos hátrányban voltak, de végül csak 33-28-ra kaptak ki, majd másodszor hazai pályán, amikor összesítésben már tíz gól volt a Fotex előnye, de ez is kevésnek bizonyult. A Barca ugyanis 32-27-re fordított és idegenben lőtt több góllal továbbjutott.
A szakember (aki négy évet dolgozott Kuvaitban is) megfordult az NB I/B-s Ajka, majd a Várpalota kispadján is, 2007-től bekapcsolódott a veszprémi utánpótlás munkájába, a várostól végül 2015-ben köszönt el.
A 2020. január 28-án elhunyt sportembert a Magyar Kézilabda Szövetség saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek. Egykori klubja, a Tatabánya február 3-án, a Telekom Veszprém elleni Magyar Kupa-mérkőzésen tart megemlékezést.
Kiemelt fotó: A Képes Sport írása a visszavonuló Kaló Sándorról (Forrás: Arcanum)
